Nincs kire szavazni

2010.04.07. 11:57 Módosítva: 2010.04.07. 11:57

Januárban a liberális szavazó dilemmáját boncolgatva azt írtam, hogy a választást a Fidesz fogja nyerni, ami jó, mert az országot nem szabad tovább a szocialistákra bízni. Csak a Fidesz jelent kormányzóképes alternatívát, az MSZP a Bajnai-szépségtapasz ellenére politikailag és morálisan is lenullázta magát. A mostani választás valódi tétje pedig már rég nem az, hogy melyik párt alakít majd kormányt, hanem hogy lesz-e kétharmados többsége a Fidesznek.

A „nem baj ha kétharmaduk lesz, legalább végre valami történni fog” okoskodás szerintem alapvetően hibás. A kétharmadnál kisebb, de koalíciós kényszer nélküli biztos parlamenti többség bőven elegendő mozgásteret biztosít a Fidesznek, hogy kedvére kormányozzon, jobb adó-, gazdaság-, oktatás-, nyugdíj- és szociálpolitikát folytasson, megőrizze vagy átalakítsa az egészségügyet, a rendőrséget, és amit még jónak lát.

A Fidesz szájkosaras programja nem sok támpontot ad, hogy pontosan mit kíván tenni. De akárhányszor úsztatják meg a koronát Esztergom és a Kossuth tér között, ha az Orbán-kormány józan gazdaságpolitikát folytat, jelentős választói rétegek érezhetik magukat jobban a bőrükben, mint az elmúlt években.

A szocialistáknak a jelek szerint a következő ciklus idejére egyetlen reális célkitűzésük maradhatott: hogy minél kevesebb politikusuk kerüljön börtönbe.

Januárban azt is írtam, hogy liberálisként az MSZP-re vagy (ha esélye van a bejutásra) az MDF-re kell szavazni, hogy Orbánéknak lehetőleg ne legyen kétharmados többsége. A Fidesz demokratikus elkötelezettsége finoman szólva hagy némi kívánnivalót, és azt gondoltam, csak ez a két párt kényszerítheti józan alkukra, ha hozzá akar nyúlni a jogállami berendezkedés alapjait szabályozó törvényekhez. Tévedtem.

Időközben le kellett számolnom azzal az illúzióval, hogy az MSZP adott esetben bármire rákényszerítheti majd a Fideszt. A szocialistáknak a következő ciklus idejére egyetlen reális célkitűzésük maradhatott: hogy minél kevesebb politikusuk kerüljön börtönbe. Csak a jóisten és Puch László tudja, hány csontváz zörög még a szekrényben az elmúlt évek korrupciós ügyeiből kifolyólag, és ez mennyire teszi zsarolhatóvá az MSZP-t.

Demokratikus elkötelezettségük mértékét pedig utoljára akkor demonstrálták, amikor pár napja a Fővárosi Választási Bizottságban a Fidesszel és a Jobbikkal karöltve, a törvénnyel és az elemi választási fair play-jel szembe menve a szoci delegált is megpróbálta megakadályozni az MDF listaállítását. Nem, a szocialisták valójában semmire sem fogják rákényszeríteni a Fideszt: se erejük, se tartásuk nincs már hozzá.

Viszont minden rájuk adott szavazat késlelteti, hogy a párt romjain (vagy, ha lehet választani, inkább helyette) egy korszerűbb szociáldemokrata erő alakuljon.

Mivel a Fidesznek valószínűleg egyedül is, de a szocialista képviselők alkalmi támogatásával mindenképpen meglesz a kétharmada, az MDF-re és az LMP-re adott liberális szavazatok csak abból a szempontból értelmezhetők, hogy használnak-e a magyar liberalizmus ügyének. Szerintem nem.

Az MDF valószínűleg nem jut be az Országgyűlésbe, de a listaállítás és a kopogtatócédula-gyűjtés tragikomikus burleszksorozata már amúgy is felőrölte a párt hitelességének legutolsó morzsáit. Hiába Bokros a leginkább komolyan vehető miniszterelnökjelölt, ő csak egy gombostűvel feltűzött, bármikor eldobható paszomány ezen az alkalmi ideológiai és kommunikációs tákolmányon.

Az MDF még félhomályban, hunyorogva nézve is csak az épp zajló kampány miatt hasonlít pártszerű képződményre; valójában rég kimúlt már. Sohasem lesz belőle valódi szabadelvű párt, amelyik nemcsak a piacot tartja fontosnak, hanem például egy értelmes kisebbség- vagy pragmatikusabb drogpolitika képviseletét is.

Ha az LMP bejut az Országgyűlésbe, a liberális szavazatok egy részének elszívásával csak hátráltatja, hogy a következő években egy (egyelőre mikroszkóppal sem látható) valódi, értékelvű liberális párt erőre kapjon.

Január óta érzékelhetően megerősödött és listát is állított viszont az LMP. Csakhogy még ha nem is foglalkozunk az ökopárt szervezeti gyengeségével és humánerőforrás-hiányosságaival (vagyis hogy nincsenek politikusai), és csak azt nézzük, hogy mennyire felel meg a szabad verseny és az emberi jogok melletti kiállás liberális követelményeinek, akkor is szomorú következtetésre jutunk.

Az LMP programja a legkevésbé sem mondható piacbarátnak, igaz, kifejezetten ellenségesnek sem; a programban olvasható, vegyes célú versenykorlátozó törekvések összességükben mégis erős fenntartásokra adnak okot. Az emberi jogokkal kapcsolatban pedig épp a párt egyetlen, politikához konyító figurája, a listavezető Schiffer András jelentette ki nemrég, hogy a leszakadó alsó középréteg félelmeit figyelembe véve, nem adminisztratív úton kell a romák iskolai szegregációját felszámolni.

Ha nem adminisztratív úton, akkor mégis hogyan? Szelíd rábeszéléssel? Pontosan azért terebélyesedett a romák helyzete súlyos társadalmi válsággá, mert a politika vonakodott hatékony (de népszerűtlen) adminisztratív eszközökkel kezelni. Az emberi jogok védelme, benne például a faji egyenlőség előmozdítása az a szimbolikus ügy, amiért ha szükséges, egy liberális politikusnak komoly társadalmi konfliktusokat is vállalnia kell, nem pedig opportunista módon maszatolni.

Ha az LMP bejut az Országgyűlésbe, a liberális szavazatok egy részének elszívásával csak hátráltatja, hogy a következő években egy (egyelőre mikroszkóppal sem látható) valódi, értékelvű liberális párt erőre kapjon, és 2014-ben, vagy rossz esetben 18-ban átvigye a parlamenti küszöböt. Az „ultraliberális” szavazó ezért kénytelen érvénytelen szavazatot leadni, hogy legalább azt demonstrálja: szeretne szavazni, de nincs kire.