Tényleg érdekel, hová került a pénz

Egyszerű kérdésekkel zaklatom a borászati illetékeseket. Az EU-tól 2008 óta a nemzeti borítékban évente 22-23 millió eurót kap a magyar szőlész-borász szakma. Egy-egy hektárra vetítve nem sokkal kevesebbet, mint a franciák vagy a spanyolok. Sokat verekedtünk ennyiért.

Azt szeretném megtudni, mire költjük ezeket a nemzeti keretekben felhasználható összegeket, amelyek valószínűleg az első és utolsó esélyt jelentik az ágazat jövőjének a megalapozásához.

Ennyi pénzt még soha nem látott a szakma.

Azt hamar megtudom, hogy tavaly is, idén is sikerült elkölteni. Annyira, hogy a csopaki hegybíró már le is maradt róla. A sajtóból azt veszem le, hogy a pénz zöme a kivágási támogatásokra mehetett. Ezek után már-már kellemes meglepetés, hogy közel 80 százalékból új telepítéseket támogattak. Aztán azt is megtudom valahonnét, hogy idén hozzávetőleg 0 a kivágások és  támogatott telepítések szaldója. 1200 és 1200 hektár. Az ember kicsit nem figyel – permetez, gazt irt, hajtást válogat, pincekönyvet vezet, palackot, dugót rendel, könyvet ad ki –, és elfogy két év alatt 13 és fél milliárd forint. Nem irigylem, nem volt telepíteni valóm.

Valamit azért nem értek. Ez négyszer annyi, mint a marketingbefizetések, amelyekért a szakma összes szervezetei szakadatlanul küzdenek egymással és az Agrár Marketing Centrummal, és mégis, mintha senkit nem érdekelne. Ennyi pénznek mozgásba kellett volna hoznia az egész országot. Az oltványtermelőknek kellene először érezni a konjunktúrát, de ugyanúgy sírnak, mint három éve. Rendelésük nincs, áraik 30 százalékkal alacsonyabbak.

Évi 23 millió euró, azaz 6,5 milliárd forint 80 százaléka 5,2 milliárd. 50 százalékos támogatási intenzitással ez 10,4 milliárdnyi új telepítés. Ennyiből 2000 hektár korszerű ültetvényt lehet létrehozni nálunk és más történelmi borvidékeken, legalább 30 százalékkal többet az Alföldön. 8-10 millió oltvány, 2 milliárd forint mehetne erre. Ettől már beindulhatnának az oltványtermelők.

Aztán az is kiderül, hogy a támogatás intenzitása nem 50, hanem 75 százalék volt. Szóval 6,5 milliárdért 1200 hektár. Önrésszel öt és fél millió egy hektárra. Egy-két ügyes megoldás, és valakiknek majdnem ingyen volt. Arra gondolni sem merek, hogy az ügyesebbje nemhogy pénzt nem tesz bele, inkább kivehet kápét a műveletből.

Most már tényleg érdekel, hová került a pénz. Úgy gondolom, arra a kérdésre, hogy borvidékenként, fajtánként, termelőnként mennyit sikerült elkölteni, azonnal nyakon öntenek 6-8 oldal színes grafikával, térképekkel, a legrosszabb esetben kapok egy Excel-táblát. Itt azonban elakadnak az információk. Nemcsak 2010-ről, 2009-ről sincsenek adatok. Tényleg pont ez érdekel? Hogy borvidékenként? Hogy voltak-e 50 milliónál nagyobb egyedi kifizetések? Hogy miért ment fel a támogatás intenzitása a soha nem látott 75 százalékra?

Én meg félek, valami olyasmi van kialakulóban, ami Spanyolországban volt az elmúlt 25 évben. Valakik  eltelepítenek néhány milliárd EU-támogatást. Ahogy a telepítés kellemetlen mellékhatásaként néhány év múlva szőlőjük lesz, lepárlási támogatással ipari alkohollá alakítják, és várják, hogy támogatást vehessenek fel a kivágásra. Az EU elkönyveli, hogy támogatta a szőlész-borász ágazatot és a munkahelyteremtést. A kormány sikerként rögzíti, hogy megszereztük az EU pénzét. A szakma meg nem is érti, miről van szó.

Remélem, fölöslegesen aggódom. Így van ez, ha az elaprózott, egymással és a hatóságokkal is küzdelemben álló borászszervezetek képtelenek létrehozni egy egységes és mindenki számára megkerülhetetlen szakmaközi szervezetet. Ha nincs közös stratégia, és ha nincs, aki számon kérhetne valamit is bárkin. A marketingbefizetéskkel évente 8 milliárdot szórnak szét a levegőbe?

Mondjátok már meg, hol tévedek?

(a szerző borosgazda Csopakon)