A háború, amelyet mindenki elveszített

2011.09.11. 08:12

Ami 2001. szeptember 11-én történt az Egyesült Államokban, arra nem lehetett felkészülni.

Nem technikai értelemben, nem a kormánynak vagy a biztonsági szolgálatoknak. Nekik akár fel is lehetett volna. Magának az országnak nem lehetett.

Tíz év távlatából ez azért különösen érdekes, mert visszatekintve jól látszik, hogy a legyőzhetetlennek tűnő óriás, ami korábban megoldott minden problémát, hirtelen olyan volt, mint bármelyikünk, elveszve egy helyzetben, amire egyáltalán nincsenek válaszaink.

2001. szeptember 11-én nem egyszerűen terrortámadás történt, háború tört ki aznap, ami az egész évtizedet meghatározta. A konkrét háborúk nem aznap kezdődtek, és nem is most érnek véget, de tíz év elteltével a nagy kép azért kirajzolódni látszik. A XXI. század háborúi sok szempontból mások, mint a korábbiak, egyből pedig biztosan: a legritkábban érnek egyértelmű, egy pontban meghatározható, katartikus véget. Nyertesek és vesztesek továbbra is maradtak, úgyhogy tíz évvel a kitörése után fel lehet tenni a kérdést: végül is ki nyert?

Nem lesz hosszú a lista. Ezt a háborút ugyanis senki sem nyerte meg. A szemben álló felek közül semmiképp. Sikereket ettől még mindkét fél el tudott érni.

Nyertek is

Amerika három dolgot ért el, és ezek mindegyike fontos. Először is, 2001. szeptember 11. óta nem történt terrortámadás a területén. Másrészt, és bármennyire leegyszerűsítés ez, a dramaturgia szempontjából akkor is jelentős: addig üldözte fő ellenségét, Oszama bin Ladent, amíg meg nem találta, és idén tavasszal meg nem ölte. Harmadrészt, az al-Kaida ma sokkal gyengébb és kevesebb veszélyt jelent ártatlan emberek életére, mint tíz éve.

Mit nyert ezzel szemben Oszama bin Laden? Saját gyilkos logikája alapján maga a támadás is óriási győzelem volt. Így még senki sem rengette meg az Egyesült Államokat. Feltett szándéka volt az is, hogy véres háborúkba vonja bele Amerikát muszlim földön. Ez is sikerült neki, ennek minden következményével együtt. És egy évtizeden keresztül hiába kereste őt a világ legerősebb hadserege.

A mellékszereplők közt van néhány nyertes. Ilyenek például a biztonsági magáncégek, amelyeknek soha nem volt olyan jó, mint ebben az évtizedben. Az amerikai kormány sokszor gyakorlatilag a hadsereg feladatait szervezte ki nekik. Vagy, aminek azért őszintébben lehet örülni, biztosan nyertesek az afgán nők is, akiknek egyértelműen sokkal jobb a helyzetük, mint a tálib rémuralom alatt.

Még többet veszítettek

A háború igazi arca azonban annak felsorolásából rajzolódik ki, hogy ki mit veszített. Sokkal inkább ez mutatja meg azt is, milyen volt ez az utóbbi évtized.

Amerika, ahol az összetartás és a nemzeti egység mindent felülmúlt a támadás után, ahogy az ország nemzetközi megítélése is, mára végzetesen megosztott, és elveszítette egyértelmű vezető szerepét. A szabadságjogok korlátozása, az utólag bizonyítottan hamis ürüggyel elindított iraki háború, a kínzások képei Abu Graibből és Guantanamóról és a rengeteg civil áldozat mind óriási darabokat téptek ki a világ tetején lobogó amerikai zászlóból.

Tíz évvel a támadás után, történetének leghosszabb, még mindig tartó háborújából, az afganisztániból úgy vonul ki lassan, hogy az minden, csak nem sikertörténet. Amikor idén augusztusban lelőttek egy helikoptert Afganisztánban, akkor halt meg a legtöbb amerikai katona egy nap alatt a háború kezdete óta. Semmi garancia nincs arra, hogy a tálibok nem erősödnek meg újra. A szövetségesek és az afgán biztonsági erők tagjai közül összesen 13 ezren, a tálibok közül 38 ezren, a civilek közül különféle becslések szerint 14-34 ezren haltak meg.

Irak, bár annál jobb állapotban van, mint ahogy az évtized közepén, a polgárháború legvéresebb szakaszában látszott, a katasztrofálisan kivitelezett külföldi beavatkozás szinonimája lett. Az áldozatok száma a szövetségesek oldalán nyolcezer, a iraki harcosok oldalán 16 ezer, a megszállás és az abból kialakuló polgárháború pedig különféle becslések szerint több százezer, de akár egymillió civil halálos áldozattal is járhatott. A létrejött új rendszer se nem biztonságos, se nem Amerika-barát.

Hitelből fizetett háború

Mindez Joseph Stiglitz közgazdász szerint 2008-ig 5 ezer milliárd dollárba is kerülhetett, azóta újabb számításai szerint még közel ezermilliárdba. Ez felfoghatatlanul sok pénz, de ennek megértéséhez nem is feltétlenül a nullák száma érdekes, hanem az, hogy ez volt az első háború, amit teljes egészében hitelből finanszíroztak.

George W. Bush gyakorlatilag elhitette a sokkot kapott nemzettel, hogy nem kell anyagi áldozatot hozni a háborúkért. Nemhogy adóemelés nem következett, de újabb adócsökkentések jöttek, miközben a hadi kiadások elképesztő számokig szaladtak. Abban, hogy az Egyesül Államok gazdasága megroppant, és ma súlyos hiánnyal küzd, miközben Bush 2 százalékos költségvetési többlettel kezdett, óriási része volt ennek. Ahogy Frank Rich írja a New York magazinban: az emberek jogosan gondolhatták, ha ahhoz nem kell adóemelés, hogy két háborút vívjunk egyszerre, miért kellene bármiért?

Egy hónappal a támadás után robbant ki a világ akkori legnagyobb gazdasági botránya, az Enron csődje. Bush akkor még foglalkozott a piramisjáték-szerűen működő óriásvállalat ügyével, ezután azonban semmilyen további figyelmet nem kapott ez a terület. Ehelyett az amerikaiak az adócsökkentéssel együtt azt az üzenetet kapták, akkor tesznek a legjobbat, ha minél többet vásárolnak, és pörög a gazdaság.

Közben otthon

Az eredmény közismert. A kezelhetetlen méretűre fújódott ingatlanlufi, a piac elárasztása értéktelen papírokkal együtt vezettek oda, hogy ez egész tákolmány 2008-ban rádőlt a világra, és olyan gazdasági válságot hozott, aminek láttán bin Laden is csettinthetett. Míg az évtized elején gyakorlatilag hazaárulás volt Amerikában arról beszélni: nem biztos, hogy jó ötlet a háborúzás, ma már teljesen beépült a mainsreambe a vélemény, hogy a terror elleni háború mellett legalább akkora figyelmet kellett volna szentelni a hazai ügyeknek. De akkor még más volt a helyzet. Éppen azért, amivel kezdődött ez a cikk. Ilyet még nem éltek át korábban, és nem voltak válaszok.

Így aztán, amikor idén tavasszal a világot bejárták a bin Laden megölését ünneplő amerikaiak képei, a hangulatot át lehetett érezni, de mindenkiben ott volt a kérdés, milyen győzelem ez valójában? Győztes egy ország, ami sokkal egyenlőtlenebb, mint tíz évvel ezelőtt, amit kifosztott néhány óriásvállalat, miközben az, amiért mindezt feláldozta külföldön, legjobb esetben is csak részben sikerült? Nehéz az ilyesmit győzelemnek nevezni.

Nem tört ki a civilizációs világháború

De azt jelenti ez, hogy amikor Oszama bin Ladent lelőtték a kommandósok, győztes mártírnak érezhette magát?

Megtépázta ugyan Amerikát, de földre közel sem teperte. Ami pedig ennél is fontosabb, a legnagyobb terve nem vált valóra. Andrew Sullivant idézve, ma már jól látszik, a támadás végső célja az lett volna, hogy ezen keresztül radikalizálja fiatal muszlimok egész generációját, és a legsötétebb civilizációs háborút szabadítsa a világra, részben annak segítségével, hogy elhitesse a nyugattal, az átlagos muszlim bármikor kész felrobbantani őt a hamburgerével együtt.

Közben csak azt nem vette észre senki, hogy az arab világ is változik. Hillary Clinton idén még az utolsó pillanatban is Mubarak rendszerének stabilitásáról beszélt, amikor pedig már látszott, a történelem nem az ő oldalán áll. Egyiptom, Líbia, Tunézia, Szíria és a többi ország világra nyitott, szabadságra vágyó és bátor fiataljai bebizonyították, nem a Koránnal a kezükben akarnak meghalni, hanem inkább ők is szabadon és jól akarnak élni.

Ez nem Amerika győzelme. Ahogy a Pew Research Center Economistban idézett felmérése mutatja, a muszlimok és a nyugat közötti bizalom mostanra sem lett nagyobb. Bin Ladennek viszont egyértelmű veresége ez. Nem sikerült civilizációháborús pokollá változtassa a világot. Amikor meghalt, ez a harc már régen elbukott.

Ez már nem a háborúról szól

Az évforduló az emlékezés és a gyász napja, ezzel együtt sem tiszteletlenség az áldozatokkal szemben megemlíteni, hogy Amerika már továbblépett. A jövő évi elnökválasztási kampányban egyáltalán nem a háború lesz a központi téma. Mára republikánus körökben is teljesen megszokott az iraki kivonulásról beszélni. A gazdasági válság sokkal jobban érinti az embereket, a munkahelyteremtés is égetőbb kérdés. A katonák a terepen vannak, de a háború évtizedének igazából vége.

Egészen addig, amíg esetleg el nem kezdődik újra. Mert lehet ugyan, hogy az al-Kaida meggyengült, de éppen a jellegéből adódóan soha nem tud elpusztulni. És ahhoz, hogy változtassanak a történelem menetén, 2001-ben is elég volt 19 ember. Ennyien azért még biztosan vannak. Nem vehetünk mérget arra, hogy nem lesz újabb támadás.

Fontos különbség viszont, hogy az Egyesült Államok ma már másképp lenne felkészülve. Talán a rossz válaszok helyett is másmilyeneket adna. A világ már tényleg nem lesz olyan, mint szeptember 11. előtt volt.