Lukács
7 °C
22 °C

6:3

2013.11.25. 10:59

2013. október 11-én kiderült, hogy a magyar futballválogatott a 2014-es világbajnokságról is lemaradt, ugyanúgy mint előtte egymás után már hatról: az 1990-esről, az 1994-esről, az 1998-asról, a 2002-esről, a 2006-osról, majd a 2010-esről is. 

Ennél szomorúbb fejezete a magyar futballtörténelemnek nem létezik, és sajnos semmi nem utal arra, hogy esély lenne kijutni a következők valamelyikére.

Magyarország teljesen leszakadt a világ futballjától, és ötletünk sincs arra, hogy mibe kapaszkodhatnánk. 

Illetve van valami, amit évről évre megünnepel a teljes magyar futballvilág: 1953. november 25-én Magyarország 6:3-ra legyőzte Angliát.

Ha ma kézbe vesszük a sportnapilapot, vagy rámegyünk bármelyik sportoldalra, hírportálra, mindenhol ezt a meccset ünneplik. Az a téma, hogy a magyar válogatottnak hatvan éve volt egy jó meccse.

Pedig ünnepre semmilyen okunk nincs. Ha összehasonlítanánk a magyar futballválogatott eddigi legjobb meccseit, talán még az is kiderülne, hogy amit ma az évszázad meccsének hívunk, azt legalább a hetvenes években illett volna revideálni. Ami akkor még az évszázad meccsének számított, az azóta felnőtt generációk szemében már csak egy meccs a többi közül, hiszen például még vb-ezüstöt is nyertünk. De ezzel az erővel az 1986-os magyar-brazilt is (3-0) is ünnepelhetnénk, mégis ez a meccs az, ami még hatvan év távlatából is a legnagyobb súllyal nehezedik magyar futballra.

Szomorú ez, és nem csak amiatt, mert az akkor győztes tizenegyet nevezzük az Aranycsapatnak, holott ebben az összeállításban csupán négyszer játszott a magyar válogatott, és a bő keretben 10, de inkább több olyan játékos is volt, akik a világverő csapat teljes jogú tagjának számítottak, és akik közül többen is simán befértek volna az akkori válogatottba. Ezért csak rettentő igazságtalan aranycsapatozni. A nagyobb baj az, hogy azóta az számít futballkompetenciának, ha valaki fejből elhadarja ezt a tizenegyet.

Ennek a cikknek nem célja, hogy fejet hajtson a múlt dicső eredménye előtt, ugyanis meggyőződésem, hogy a londoni 6:3, és a magyar futballtörténelem legsikeresebb időszakának folyamatos és kritikátlan dicsőítése is oka a magyar futball jelenlegi sikertelenségének.

Amint a másik cikkünkből kiderül, közben felnőtt egy generáció, amelynek nem csak közvetlen kapcsolata nincs az Aranycsapattal, azt csak mint történelmi eseményt szemléli, de meredten figyeli, ahogy a futballtársadalom a politikával szövetkezve úgy ünnepli a november 25-öt mintha ma ez bármennyire is számítana, mintha az akkori eredmény ma is értelmezhető lenne.

Mintha a jelenkor sikereinek hiányát a hatvan évvel ezelőtti meccs valamiféleképpen pótolhatná.

Sajnos ez a mai nem ünnepnap, hanem gyásznap, ami a jelenben egy nem létező magyar futballvilágot mutat meg. Ezen örömködni, a magyar futballt ma bármilyen kontextusban is a csodával együtt emlegetni felesleges és káros.

Azzal nem lehet egyetlen magyar futballistát sem motiválni, ha állandóan arra emlékeztetjük, hogy milyen zsenikből is állt az egykori magyar futball. Így hogyan ítélje meg magát reálisan? És miképpen lehet reálisan megítélni az egész magyar focit, ha azt tekintjük a magyar futball netovábbjának, hogy hatvan éve volt egy jó meccsünk?   

Sorozatban a hetedik kudarcos világbajnokságra is a magyar futball múltját megtestesítő mamutok iránymutatásaival készülhetett a magyar válogatott, így nem meglepő, hogy ma is ugyanaz zajlik a magyar fociban, mint ami tíz éve vagy húsz éve. És csak egy biztos: 

hatvan éve 6:3-ra nyertünk. 

Ezt ünnepeljük, pedig azt is ünnepelhetnénk, hogy a magyar futballválogatott kijutott a világbajnokságra.