Boldog új évet, Raszputyin!

2014.01.01. 07:50

Két éve béreljük a mostani lakásunkat. Mázlink van, Budapest egyik legszebb részén lakunk, bár nem annyira a környék, mint a parkok közelsége miatt költöztünk ide, hogy a napi háromszori kutyasétáltatás a lehető legegyszerűbb legyen.

A sétányokon szinte kizárólag a többi kutyással, meg egyszavas útbaigazításra szoruló, kicsit eltévedt turistákkal lehet találkozni. Ott vannak még az évszakonként pár napra felbukkanó parkgondozók is. És ott él Raszputyin.

Raszputyin 55-60 évesnek tűnik, és télen-nyáron ugyanott, az egyik lépcső melletti kőszegélyen üldögél. Van, amikor csak nézelődik. Máskor 20-30 évesnek tűnő külföldi újságkivágásokból olvas fel félhangosan, a saját angol-német-orosz kutyuléknyelvén. Ilyenkor már messziről hallani, hogy ott van.

Sohasem koldul, és sohasem részeg, agresszív vagy félelemkeltő, még akkor sem, ha mérgesen kiabál, mert bántották, vagy valami másért ki van borulva. Ha vidám, a Dankó rádiót hallgatja egy kis, elemes rádión, és bármi szól, azt kántálja, hogy "a szívem csak a tiéd" meg hogy "jöjj, szerelmem, jöjj, egyetlenem". Az átlagos napokon elmélkedni szokott, néha ábrándosan néz.

Raszputyint még  nem láttuk nyakkendő, ing és zakó nélkül. Amikor egy utcányit lesétál a flakonjaival a csaphoz, kicsit ziláltnak tűnik, de ha "otthon", a helyén üldögél, rend van körülötte. Amikor nem olvas, kis abroszt terít maga elé, rajta üveghamutartó a pipahamunak. Jó dohányt szív. Déltájban néha előkerül egy talpas üvegpohár, vörösborral.

Nyáron hátizomerősítő MBT cipő volt rajta, most meleg anorák és usánka. Egyszer láttuk, hogy a táskája zsebéből kikandikál egy tubus Elmex-fogkrém és egy fogkefe.

Amikor eszik, gondosan kikészíti maga elé a hozzávalókat a terítőre, és precíz mozdulatokkal, látható élvezettel falatozgat. Szalonnát, kenyeret, zöldséget, sajtot szokott vagdosni a bicskájával, meg mindenféle mást. Szeretném egyszer alaposabban megnézni, mi van előtte, de nem lehet: mégiscsak mi sétálunk át az ő nappaliján – legalábbis a nagy rend miatt mindig ez az ember érzése – nem állhatunk le megbámulni.

Még soha senkivel nem láttuk beszélgetni. Távolról mindig észrevesz, de nem néz ránk, ha odaérünk. Kivéve, amikor rossz napja van, olyankor félve méreget, hátha bántani akarjuk. Egyszer próbáltunk vele kapcsolatba lépni: levittünk pár kiolvasott angol nyelvű magazint, hátha bekerülnek a lapszemléjébe. De továbbra is csak a régi kivágásokat bújta, mi meg nem kísérleteztünk többet.

Egészen biztos, hogy rendszeresen fürdik, és olykor a ruháit is kimossák valahol, mert ha nem is patyolattiszta, zavaróan sohasem ápolatlan. A cuccai nagy részét egy régi vulkánfíber bőröndben tartja, rajta egy menő amerikai egyetem kopott matricájával – talán ezért terjedt el a legenda a kutyások között, hogy mielőtt megbolondult, egyetemi tanárként dolgozott odaát. Raszputyinnak is ők nevezték el, és tőlük tudjuk, hogy legalább tíz éve üldögél a szegélyen, a lépcső mellett.

Raszputyin a mindennapjaink része. Amikor nyugodt, örülünk. Ha nagyon hideg van vagy egész nap nem látjuk, aggódunk. Ha előkerül, megnyugszunk. Riasztó, hogy a parkban él és nyilvánvalóan nem szed gyógyszert a skizofréniájára, mégis megnyugtató a jelenléte, a szívóssága, hogy az állapota nem romlik érzékelhetően, és hogy ha kisüt a nap, talpas pohárból issza a cabernet-t, miközben régi cikkekből halandzsázik a madaraknak.

December közepén, egy csütörtökön a közeli parkolóba kocsikkal és mikrobuszokkal, sőt, egy taxival hivatalnokok, egyenruhások és FKF-s közmunkások érkeztek. Komótosan átballagtak a saras fűsávon, ahol a kutyának dobáltam a labdát, és megálltak a park egyik sarkában. A hivatalnokok jegyzeteltek, a rendőrök és a közterületesek szemlélődtek, két, Raszputyinnál lényegesen elhanyagoltabb külsejű közmunkás pedig mocskos nejlonzacskókat túrt ki egy sarokból.

Visszafelé az egyenruhások megálltak kicsit dobálni a labdát. Dicsérték a kutyát, és közben elmagyarázták, hogy mostantól rend lesz: életbe lépett a hajléktalanokat kitiltó fővárosi rendelet, minden héten jönni fognak. A cuccokat kidobják, az összegyűjtött hajléktalanokat elviszik. Hogy hová? Biztonságos helyre, ahol meleg van.

Itt hányat találtak? – kérdeztem. Kettőt. Egyet itt, egyet meg hátul – mutattak Raszputyin helye felé – bár most az nincs itt, de nem baj, majd legközelebb.

Elköszöntek, én pedig a kutyával elindultam hátra. Se pipafüst, se abrosz, se hamutál. Raszputyinnak és a bőröndjének, cuccainak hűlt helye.

Estére, amikor megint arra jártam, előkerült. A hosszú évek alatt fényesre koptatott kőszegély mellett állt. "Úristenit ezeknek!" – kiabálta borzas hajjal, sapka nélkül a kopasz fakoronák felé. Kicsit odébb, a sötétben mintha csomagok látszottak volna.

Azóta egy csütörtök sem esett munkanapra.