Európa a Charlie Hebdo után

Mint minden terrorista-támadás után, most is illik feltenni a kérdést, hogy mit akartak elérni a támadók? Az Ír Köztársasági Hadseregnél egyértelmű volt, hogy egy nagy Írországot, az ETA Baszkföld függetlenségét szerette volna kivívni, más régi terrorszervek is mind meg tudták fogalmazni egy mondatban, hogy miért röpítették levegőbe az adott kávézót. Az al-Kaida és társai esetében már ez a kérdés iszonyú fejtörést okoz 2001 óta.

Nehéz a célkereszt

Az al-Kaida nevet úgy tűnik, hogy 9/11 után inkább amerikai szakértők ragasztották a csoportra. Bin Laden még 1998-ban egy fatvában a „Világ Iszlám Frontja a Keresztények és Zsidók elleni küzdelemért” munkacímet adta maguknak. Ez sokkal beszédesebb, mint az egyébként „bázis”-ra fordítható al-Kaida kifejezés. Ebben a fatvában többek közt az áll, hogy az összes hitetlennel szembe kell szállni, amíg el nem érkezik az igaz(i) istenhit. Eddig világos, viszont ennek a kissé távlati, stratégiai célnak a lebontásán még mindig vitatkoznak a szakértők. Mit akarnak a párizsi elkövetők felbujtói hosszútávon elérni?

A Saría-törvénykezést bevezetni mindenütt? Amerikát porig rombolni? Esetleg a Nyugattal együtt? Vagy inkább Izraelt eltörölni a föld színéről? Megvédeni a világ muszlimjait? Vagy éppen őket fundamentalista vallási útra terelni, esetleg a nem-muszlimokat is megtéríteni? Kalifátust alapítani? Megannyi nehéz cél, de még ezekből is lehetetlen levezetni egy olyan kézzel fogható és konkrét okot, mint az a klasszikus terrorszervezeteknél lehetséges volt. (Még az sem kizárt, hogy direkt nem akarnak konkrétabb célt, mert véletlenül még megvalósulna, miközben már egy önmagába forduló, önmagáért létező hálózattá fajult a rendszer.)

Ki tudja, hol áll meg

A rajzokért való bosszú az elkövetők szintjén működhetett motivációként, de biztos, hogy főnökeik, felbujtóik és pénzelőik nem csupán ebben gondolkodtak. Az egyik közvetlen céljuk lehetett, hogy a terrorcselekmény következtében növekvő iszlamofóbia segítségével a francia muszlim közösségekből nagyobb merítésük legyen. A szélsőjobbos pártok megerősödnek, a mecsetek elleni támadások és az utcákon egyszerűen elszaporodó sanda tekintetek újra teremtik, és egyben radikalizálják a nyugat-európai muszlim közeget. Ez azt jelenti, hogy a nagyobb szegregáció, diszkrimináció miatt arra számítanak, hogy (még) több fiatal keres épp náluk vigaszt. Így egy merénylő százat csinál.

A terroristák bevetési iránya is összekuszálódott: míg régen egyértelmű volt, hogy a közel-keleti gyökerű szervezet a sajátjait próbálja Európába csempészni, addig ma már épp az itteni jelentkezőket kell kicsempészni Szíriába, Irakba, Jemenbe. Majd pedig, ha hűségesnek és kellően elvakultnak bizonyult, akit elkerültek az amerikai drónok, akkor még visszaküldve is hasznát veszik. A gyengébbek pedig franchise-rendszerben, mint a dijoni vagy nantes-i karácsonyi merénylő, a maga szakállára, online biztatásra és olvasmányok alapján (ha a környéken nincs egy radikális imám), követi el az atrocitást.

Mi várható?

Az elmúlt évek sem szűkölködtek merényletekben, csak nem sikerültek ennyire szervezettre. Azért csak rálőttek korábban a zsidó múzeumra Brüsszelben vagy a zsidó iskolára Dél-Franciaországban, decemberben csokiboltban ejtettek túszt Sydneyben, októberben ámokfutottak a kanadai parlamentben, késsel öltek szeptemberben Melbourne-ben, de azt se felejtsük el, hogy felrobbantották a Boston Maratont, lövöldöztek Toulouse-ban, vagy épp a moszkvai metrót röpítették a levegőbe, és a Times Square-rel is próbálkoztak. És ezek csak kiragadott példák közelebbi területekről, emellett Nigériától Pakisztánig áldozatok ezreit szedték.

Ez a sok merénylet aközben jött létre, hogy az Egyesült Államok és néhány kitartó szövetségese a mai napig folytatja a terror elleni háborút. Az ma már biztonsággal kijelenthető, hogy ez a háború maga hozta létre a legnagyobb terrorista kiképző helyet. Tudjuk, hogy az Iszlám Államot vezető al-Bagdadi egy iraki amerikai börtönben kezdte el szőni terveit, ahogy számos más amerikai börtön és az Irakban elszabadult erőszak is terrorista sejteket szült. Még ezekhez képest is új méretet és minőséget jelent az Iszlám Állam megalakulása, amely a legsikeresebb terror-start-upnak tűnik most.

A jövőre nézve tehát semmi ok nincs reménykedni, hogy magától csökkenne a merényletek száma, éppen ellenkezőleg. A szíriai és iraki helyzet folyamatosan termeli a terroristákat, és most már nyugatról is érkezik az erősítés a helyszínre, hogy aztán annál felkészültebben érkezzen vissza szülőhazájába, valahova Európába vagy az angolszász-világba.

Ahogy Franciaországból már alighanem több mint ezer harcos érkezett a Közel-Keletre, a német, brit és holland reptereken is ezres nagyságrendű leendő terrorista hagyta el az EU-t, nem is beszélve azokról, akik vonattal, adott esetben Magyarországon keresztül igyekeznek először török területre, aztán onnan tovább. Ha ezeknek csak egy maroknyi része is visszatér, akkor könnyen el lehet képzelni, hogy mi vár a kontinensre.

Ha fordulópont, akkor miben?

Vajon a Charlie Hebdo elleni támadás lesz-e Európa 9/11-e? Nem a madridi 2004-es vonatrobbantás (11/M) vagy a 2005-ös londoni buszrobbantás volt már az? Azután megváltozott valami? Ha úgy vesszük, igen: küszködünk minden tárgyért, amit a repülőre vinnénk fel magunkkal; több uniós tagállam engedte, hogy a CIA titkos börtönöket működtessen a területén; sőt mindenki nekifogott a nagy lehallgatás és adattárolás című projektnek is. Még az EU is komolyabban veszi a terrorizmus elleni küzdelmet, elsősorban a - bürokratikus semmitmondásnak hangzó, de valójában annál fontosabb - tagállamok közti koordinációt erősítve.

Ezen nem fog változtatni már a Charlie Hebdo. London olyan mélyen van a Five Eyes titkosszolgálati együttműködésben az USA-val és a többi angolszász országgal, hogy azon ez már nem módosít. Legutóbb éppen a Belgacom ellen elkövetett kémkedéssel bukott le a brit hírszerzés, egy Microsoft Update-nek álcázták a kémszoftvert, amit a szolgáltató saját maga boldogan telepített. Ezzel szemben Berlin és Németország eddig elkerülte az iszlamista merényleteket, noha számos meghiúsult kísérletről tudunk, amely sejteti a német titkosszolgálat hatékonyságát. Az afganisztáni részvétele idején kapott fenyegetéseket, de a többi harci műveletből kivonta magát, vagy csak logisztikát biztosított. Tény az is, hogy az elsősorban törökországi háttérrel rendelkezik a muszlim közössége, ahol az al-Kaidának nincs érdemi befolyása, szemben az észak-afrikai országokkal, ahonnan a franciaországi muszlimok jelentős része származik. A nagykoalíció Merkel vezetésével eddig minden rasszista vagy vallási alapú diszkriminációra hajazó súlyos jobbratolódást elkerült, ahogy kézzel-lábban harcolnak a magánélethez való jog megőrzéséért is. Párizs nem fog lelkes támogató partnerre találni Berlinben ahhoz, hogy valamiféle nyílt terror elleni európai háború induljon.

Franciaország van a három legnagyobb muszlim közösséget ápoló ország közül a legnehezebb helyzetben. Francois Hollande újévi köszöntőjét épp arra áldozta, hogy a rasszizmus és antiszemitizmus elleni küzdelem idejét hirdesse meg. Ez egy héttel a merényletek előtt történt. Az elmúlt évben a francia zsidók kivándorlása megduplázódott a közösséget ért támadások száma miatt. Dieudonné M'bala M'bala komikusnak az antiszemita előadását egyébként éppen tavaly betiltották. A Monsieur R nevű rappert pedig bíróságra vittek azért pár éve, mert dalszövegében lepisilte De Gaulle-t többek közt.

Ezzel szemben tényleg úgy tűnik, hogy a muszlim közösséggel szembeni provokációknál nagyobb a félrenézés. Ezt jól érzékelteti, hogy muszlim negyedekben szélsőjobbos csoportok disznóból főzött ételeket osztogattak borral kísérve provokációként. Ezt néha „identitás-levesnek” hívták. Az aluljárókban egy másik hasonló ifjúsági szervezet „járőrözik”. Párizsi elővárosokban a munkanélküliség az átlagos háromszorosa, meghaladja a 30 százalékot, miközben az arab csengésű életrajzokra a munkaadók ötször ritkábban reagáltak már a kétezres évek elején is. Nem csoda, hogy rossz a hangulat az elővárosokban, ahol évi sok ezer autót gyújtanak fel, szilveszter, nemzeti ünnepek vagy tüntetések alkalmával. Nagyon erős volt már a merénylet előtt is a francia szélsőjobb támogatottsága, az EP-választásokat Le Pen pártja nyerte. 

Lassan néppárti jelleget ölt a radikális jobboldali gyülekezet: exkommunistáktól szélsőséges zsidószervezeten át (Jewish Defense League, amelyet egyébként az USA-ban terroristának tartanak) Le Penig (akinek a pártját épp egy kilencmilllió eurós orosz hitellel dobták meg...). Ha a különböző társadalmi csoportok összes elégedetlensége képes erre az oldalra csatornázódni, és a gazdasági helyzet nem javul, ami által a fehér középosztály is politikai perferenciát válthat, akkor komoly meglepetések érhetnek be a következő elnökválasztásra.

Marad a konfliktus több síkon

Legelőször le kell szögezni, hogy a háború a lelkekért folyik. Módszertani szempontból ez összehasonlítható az ukrán konfliktussal is: végy egy kisebbséget, hecceld fel, finanszírozd, majd várd ki a végét. Ha nem akarnak harcolni, még küldeni is lehet oda katonákat/terroristákat segíteni vagy provokálni. Eközben pedig a küzdelem nem a slamasztikába kerülő kisebbségről szól, hanem a háttérben álló csoportokról, országokról.

A globalizált terrorizmus korában az a sikeres, aki eléri, hogy ne az ő földjén folyjék a csata. A transzatlanti közösség 9/11 óta néhányszor azt hihette, hogy leszámolt az al-Kaidával, vagy hogy legalább lekötötte a Közel-Keleten, Afrikában őket. Ezek a vélelmek valóban és véglegesen megdőltek a párizsi merénylettel; az al-Kaida köszöni, jól van, és újra lecsapott Európában, még ha szerencsére a madridi vagy londoni méretet nem is tudta reprodukálni. A hangulat kritikus romlására viszont bőven elegendő lehetett. Párizsban elegendő volt ez a három terrorfélelemben és sokkban eltöltött nap, hogy a lakosság egy jó része bármit megadjon a biztonság illúziójáért.

A sokszereplős, nagy, koordinált, hosszú előkészítést igénylő merényletkísérleteket az amerikai és európai titkosszolgálatok a saját területükön mindezideáig meglehetősen hatékonyan akadályozták meg. A párizsihoz hasonló, magányosan, vagy nagyon kis csoportban, lényegében önállóan cselekvő, senkivel nem koordináló, tehát az elektronikus kommunikáció figyelése útján nem, vagy csak nehezen lebuktatható merénylők ellen azonban alig van védelem.

Kizárható, hogy háborús választ adna Franciaország: már így is lekötötte magát több afrikai helyszínen. A titkosszolgálati eszköztár szélesítése, a biztonsági apparátus hizlalása ugyanakkor biztosra vehető. Az alapvető jogokat újra karcolni fogják, ez alkalommal viszont fél Párizs alighanem önként állna sorba annál a pultnál, ahol némi szabadság feladásáért több biztonságot adnak.

A társadalmi befektetésben rejlő megoldások

Anat Berko izraeli kriminológus régóta kutatja az öngyilkos merénylők pszichéjét. A halálra is hajlandó terroristákat meglehetősen egyszerű rugók hajtják: a közösségi elismerés vágya, az elkövetés perceiben fennálló hatalom, hogy pár pillanatra az élet és halál urai. A nyugat-európai muszlim bevándorló közösségek egyre nagyobb elszegényedő részében a kilátástalanság és a perspektíva hiánya sok mindent képes kiváltani. A sokadik generációs bevándorló gyerekek már nem marokkói nagyapjuk helyzetéhez, hanem a francia elithez hasonlítják helyzetüket; és ahhoz képest alakítják várakozásaikat. Így viszont az elérhető célok és az ideálok közé áthidalhatatlan távolság feszül, amit többféleképpen vezethetnek le. Egyik módja a fundamentalizmus.

Az esetleges megkésett integrációs törekvés sikere az egész társadalmon múlik. 70 százaléka a brit muszlim fiataloknak elsősorban britnek látja magát, épp csak őket nem látják annak társaik. Az identitásdeficitet pedig mindenki feltölti valahogy. A legfontosabb mégis talán az elszegényedés megállítása lenne. Jóllakott, perspektívával rendelkező és elégedett bevándorló ritkán lövöldözik.