Nem kvótaproblémája van Európának

2016.02.27. 10:57

A menekültválság tudatosodása után lassan egy évvel még mindig partikuláris viták zajlanak, miközben egy intézményi válsággal, európai identitásválsággal és geopolitikai versenytársakkal kellene szembenézni. A kvótakérdés pedig Angela Merkel német kancellár belpolitikai eszköze, nem a megoldás kulcsa, de ettől még ugyanolyan veszélyes belepiszkálni.

Sose volt még ennyire durva?

A menekültválság nemcsak politikai, hanem jogi szinten is felkészületlenül érte az Európai Uniót. Ez pedig tovább fokozta a politikai feszültséget és bizonytalanságot. Ez zajlott ősszel a dublini rendelet kapcsán, amikor azon vitatkoztak a tagállamok, hogy ki kinek küldheti vissza a menedékkérőt, hol nyújthat be kérelmet és hova lehet valakit visszatoloncolni. Az eredetileg 1990-ben született dublini egyezménynek (Dublin I.) ez a harmadik nagy módosított verziója (Dublin III.). E formájában 2013 júliusában lépett hatályba. Jól mutatja a rövidlátást, hogy még ekkor sem méretezték át a jogszabályt a várható válságra. Egyetlen tagállam sem élt még tömegesen a rendelet adta visszafordítási jogával.

Azóta a schengeni szabályok okoznak fejtörést. Ugyanis ezt a rendszert sem arra találták ki, hogy a külső határok megerősített, közös védelemre szorulnának, ezzel nem is igazán kalkulált a jogalkotó. A belső határok lebontása volt korábban a fő szempont, a szabad mozgás EU-n belüli biztosítása. A külső határok megfelelő ellenőrzésének hiánya először abban csúcsosodott ki, amikor megértettük, hogy európai ISIS harcosok ezrei közlekedtek a kontinensünk nagy városai és Szíria között anélkül, hogy a határon erre valaki rákérdezett volna.

A schengeni külső határok védelme gyakorlatilag középkori szisztémán alapul.

Közösek a határok, de mindig az védi, akinél éppen fut a vonal. Vagyis van, akire jut külső védelmi feladat, van, akire nem. A középkori szabad városok falait védték így egykor a céhek: a falszakaszokat egyes céhekre osztották ki. Ezért is keresztelték el a budai halászbástyát a falszakaszt korábban védő halászokról. (Mert amúgy a hét vezért szimbolizálja, pecabot nélkül.) A schengeni rendszerbe tehát ugyanaz az európai egyensúlytalanság volt kódolva, mint annyi más uniós policy területébe. Nem tudja Görögország ugyanúgy védeni a határt, mint Svédország vagy Franciaország, Magyarországról nem is beszélve. A vita most e téren arról szól, hogy egy tagállam határát a többi tagállam akár annak beleegyezése nélkül, a közösség érdekében megvédheti-e a külső behatolókkal szemben. Ez sok távlati kérdést megnyit, jó válasz aligha van a politikai unió szorosabbra vonása nélkül.

Végül a harmadik nagy jogi rezsim, amelyet már elég öreg korára ért el a jelenlegi menekültválság, maga az 1951. évi Genfi Egyezmény a menekültek jogállásáról. A dokumentum a világháború utáni európai helyzetre készült, részben az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához hasonlóan, amelyet eredetileg szintén csak ideiglenesen állítottak fel. Az egyezményt később különböző protokollokkal egészítették ki, hogy hatálya Európán és időkorláton túl nemzetközi legyen, mert első formájában csak a világháborús időszakban földönfutóvá vált európaiakat célozta. Tony Blair már az ötvenéves egyezmény évfordulóján, 2001-ben arra utalt, hogy ideje lenne felülvizsgálni a szöveget. Nem véletlenül.

A menekültválságok azóta jelentősen átalakultak. Nem államok egymás közti háborúiról szól már a világ konfliktusainak nagyobb része, hanem tartós, befagyott konfliktusokról; évtizedes és változó intenzitású polgárháborúkról. A menedékkérők egyre növekvő számban nem is menedéket, hanem új életet keresnek. Ez egészen más hozzáállást igényel a menedéket nyújtóktól is.

Nem akarnak visszamenni a konfliktuszónákba, mert ott nem születnek tartós békék; a polgárháborúk után Afrikában sok helyen még milíciák és terrorcsoportok maradnak aktívak. Aki elmenekül az adott időben, lehet, hogy soha nem akar már visszatérni. A genfi egyezményt nem kifejezetten erre találták ki, miközben nyilvánvalóan továbbra is égető szükség van humanitárius szolgálatra.

Éppen hogy még jobban, hiszen

az átlagos menekültválság hossza 17 év egy 2004-es ENSZ-tanulmány szerint.

Ha ebből egy átlagos menekülő csak a felét tölti táborban, akkor is élete jelentős része tehát ott telik el. Nem rendezett sorokban álló sátrakban, személytelen táborokban akarnak élni, identitásuk megélésétől megfosztva, hanem új városokban – legalábbis ez volt a benyomása Kilian Kleinschmidtnek, aki 25 év szolgálat után otthagyta az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságát, mivel úgy érezte, egyszerűen a donorok elképzelése és a menedékesek igénye nem tud találkozni.

Erre kiváló példaként az általa is üzemeltetett jordániai Zaatari menekülttábort hozta fel. A szírek a konténerekből szépen lassan várost építettek maguknak, ma egymilliós lakosú a „település”. Kleinschmidt bécsi és amszterdami várostervező mérnököket hívott, áramszolgáltatást, internetet és Tesla akkumulátorokat vezetett be. A 3D-nyomtatókat végül nem engedélyezték, részben biztonsági okokra hivatkozva. A tábor egy várossá vált, a város Jordánia részévé, a jordán lakosság egy része megélhetést talált a kereskedelemben a táborlakókkal.

Mindebből látszik, hogy

biztosan nem kezelhető a jelenlegi európai menekülthullám a hagyományos megoldásokkal

és felesleges megpróbálni a fenti jogi keretekbe szuszakolni a jelenséget. Új, innovatív ötletek kellenek, ehhez viszont jól jönne egy működő, olajozott európai közös intézményrendszer.

A számok makacs dolgok

Hogy mennyire nem egy mezei menekülttörténetet írunk most, azt azért a számok is jól szimbolizálják. A legfrissebb Frontex-jelentés, amely januárban jött ki, az 2015. harmadik negyedévét írja le. Ekkor 617 412 illegális határátlépést regisztráltak, és azonos időszakban 405 131 menedékkérelmet adtak be. A korábbi nyári hónapokkal együtt eddigre 283 353 menekülő nem adott be menedékkérelmet, nem jelent meg a hatóságok monitorán a jelentés szerint, tehát őket „illegális tartózkodóként” számolja el a statisztika. Az ő mozgásuk, szándékuk nem ismert, nem mérhető. Az arányok még számíthatnak, hogy e tömegnek mekkora része friss érkező és hány tartós illegális tartózkodó van, mindenesetre egy évvel korábban (2014. harmadik negyedév) még csak 146 ezer volt ez a szám azonos időszakban.

Érdekesség, hogy a 2014-es azonos időszakhoz képest a kiutasítások és kitoloncolások száma csak szimbolikusan nőtt, miközben az illegális határátlépők száma egy évvel korábban ekkor csak 112 ezer fő körül volt. Ez azt jelenti, hogy

a hatóságok e téren az ötször nagyobb tömeg ellenére sem fordítottak illetve utasítottak el több embert.

Ugyanez igaz a csempészetben közreműködők számára: 2800 embercsempészt detektáltak 2014 őszén, míg 2015 őszén ez csupán 3166, holott többszöröse volt a csempészett emberek száma a korábbinak, nyilván az infrastruktúra is valamennyire leköveti ezt.

Az már ismert becslések alapján, hogy az egész tavalyi év során megközelítőleg 1,1-1,2 millió ember érkezett meg Európába a Földközi-tengeren vagy az Égei-tengeren keresztül. Ez a tömeg már első ránézésre is nagyon vegyes képet mutat: a nemzetiségi bevallásban természetesen a szírek vezetnek, ugyanakkor a második legnagyobb csoportot az afgánok adják. Ez annyiban releváns, hogy a szír békefolyamat nem fogja befolyásolni az ő migrációs attitűdjüket, sőt, adott esetben az ISIS szíriai kiűzése után nem kizárt, hogy az idegen harcosok egy része megint az afgán hegyekbe vonuljon vissza és további hullámokat indítson.

Az afrikai szubszaharai népek ugyanúgy fontos részét adják a menekülőknek. Az ő sorsuk szintén nem Szíriához, hanem a Boko Haramhoz, az ebolához, a kilátástalansághoz és az afrikai vallási, illetve etnikai villongásokhoz kötött. Líbia továbbra is darabokban, a helyi ISIS filiálé épp olajmezők elfoglalására törekszik és a tengerpart egy részét is ellenőrzi.

Végül egy új és trendszerűen növekvő jelenség az európai migrációban a klímamenekültek csoportja. A fenti Frontex-jelentés közel 8000 bangladesi menekültről ír, akiknek az útvonaláról egyelőre alig tudunk valamit, csak annyi bizonyos, hogy még alighanem sokan készülnek erre a veszélyes útra.

A fenti csoportok szinte mindegyikére jellemző, hogy

nagyon fiatal társadalmakból érkeznek, ahol a korfa dagad az ifjaktól.

Az ő sorsuk több szempontból különösen veszélyeztetett: egyfelől kiszolgáltatottak, az Europol legutóbbi becslése szerint is legalább 10 ezer fiatal tűnt el a hatóságok látóköréből, feltehetőleg nem kis részben a szervkereskedők és prostitúció miatt. Érzékeny rétegről van szó: e fiatalok még könnyebben alkalmazkodhatnak az új társadalmi közeghez, ugyanakkor ha diszkriminálják őket, majd könnyebben zárkóznak be és adott esetben válnak a radikális rekrutálók áldozataivá. Ez a problémakör most már hosszútávra Európával marad, és nemcsak a most érkezettekre vonatkozóan.

Fordulat, de hova

2016 februárjának végéig körülbelül 110 ezren érték el Európa partjait, ebből százezren Görögország felől, 10 ezren Olaszország felől. A halottak száma tovább nőtt. Az IMF saját becslése szerint 2016-tól az EU évi 1,3 millió érkezőre számíthat.

Az európai intézményi válsággal kellene először megküzdeni, hogy értelmes uniós válaszok születhessenek a menekültek ügyében is. Schengen akkor megy majd át a tű fokán – az éles teszten – amikor nyár elején lejárnak azok a hathónapos határidők, amelyek a felső maximumát jelentik a mostanában visszaállított határellenőrzéseknek. Ha a tagállamok addigra nem jutnak dűlőre, vagy megszegik a saját maguk által állított szabályokat és marad az ellenőrzés, az rendszerszintű kockázat a többi uniós szabály megszeghetősége miatt.

Az intézményi válság megoldásához kellenek az erős európai vezetők. Itt pedig elsősorban a nagy tagállamok részéről kell döntésképes koalíció, akik a közepes és kisebb tagokkal már tudnának egyezkedni, dealt építeni és alkudozni, ha lenne irány. Merkel a maga módján alighanem az uniós reformmal is készül, ehhez is kellenek neki szövetségesek.

A kvóták ügye pedig Merkelről szól. Ezt a német kancellár támogatta és támogatja a legjobban a mai napig. Azért, mert a német szavazóknak meg kell tudni magyarázni, hogy van európai tehermegosztás, és nem csak ők fizetik a számlát. Ezt a kört meg tudta futni az eurózóna már a görög válság kapcsán, most azonban nem sikerült. A deklarált 160 ezer fős kvóta – 40 ezer önkéntesen, amelyben nincs benne Magyarország, és a 120 ezer kötelező, amelyet minisztertanácsi határozat fogadott el – teljesen jelentéktelen szám a milliós tömegekhez képest. Ebből is látszik, hogy egy politikai kommunikációs elemről van szó. Már nem priorizálta sem Merkel, sem Jean-Claude Juncker EB-elnök a végtelenített elosztási mechanizmust, amely további százezrekre lenne alkalmazható. Egy fix számról megy a vita, amely gyakorlatilag a német kormány politikai támogatásáról szól.

A februári brüsszeli európai csúcstalálkozó záródokumentuma is úgy fogalmazott, hogy az uniós menekültcsomag akkor fog működni, ha minden eleme megvalósulhat. Kis kvóta, sok hotspot, megvédett külső határ és a többi ismert elem. Alighanem van politikai kockázata annak, hogy a visegrádi országok épp a Merkel számára szimbolikus lépés elleni harcba álltak bele, mivel ez párhuzamosan történik a kétsebességes unió megálmodásával. Ez utóbbit pedig a Brexit-megállapodás szentesítette, tehát ha a britek bent maradnak, akkor mindenképpen létre kell hozni a nem-euróövezeti másodosztályú tagságot – ahova Magyarország is jó eséllyel tartozni fog. Ennek az övezetnek a jogait pedig részben a kelet-európaiakra fogják szabni, azért alighanem azt is mérlegelve, hogy a politikai üzletek során ők hogy és hol álltak.