Piroska
-12 °C
-2 °C

A bevetés

2017.01.10. 18:41
Tenni kell valamit. Ezen gondolkodom már régóta.

Az MTK-stadionban a miniszterelnököt kifütyülik. Ez meglep. Ilyen eddig nem nagyon volt. A miniszterelnök az utóbbi időben először szembesül azzal, hogy egy nagyszabású rendezvényen megjelenése nem vált ki lelkesedést. Nem sokkal később kapom a hírt: R. tart előadást a B. párt rendezvényén. Meglepve hallom, hogy a visszafogottságáról híres ember ilyet vállal. Érlelődik valami.

Ki kell menni, és sípolni kell

Szombaton délután a Vörösmarty téren hervatag az ellenzéki program. Kevesen vannak – de ilyen kínálatra miért is lennének többen? Mellettem É. elszánt: holnap ki kell menni, és sípolni kell. Férje ugyan nem így gondolja, mert mégsem helyes dolog másokat korlátozni egy rendezvény hallgatásában, de meggyőzte őt, hogy nincs más lehetőség. Márait idézve: „Egy nép mondta: elég volt.” Sokan lesznek, legyek nyugodt. Engem is meggyőz. Amúgy sem kell hozzá túl sok. A székely zekét fogom viselni. Az a ruha kifejez valamit abból, amit gondolok:

nem fogadom el, hogy kisajátítsák a kultúrámat.

Otthon előszedem az eddig még egyszer sem használt sípom. Sajnos csak egy van. Az utcasarkon találkozunk a többiekkel. A Moszkva téren még jönnek páran. Nő bennem a feszültség.

A metróban először nincs nagy tömeg, de látszik, hogy sokan tartanak egy irányba. A Kossuth tér már tele van. Csak egy mozgólépcső megy felfelé. Aggódom, hogy mindent lekésünk. A sípot néha megtapogatom a kabát alatt. Jó érzés. Az már kevésbé, hogy nem tudom eldönteni, kinek a tömege, amely körülvesz.

Fent tanácstalanná válunk. Az egyik helyen kordon van és beeresztés. Bennünket nem engednek. Utólag kiderül, sokkal jobb is így. Már a metrókijáratnál is hallani, hogy a Nagy Imre-szobornál éktelen füttykoncert megy. Vajon kik lehetnek? Talán jobbikosok, akik szintén tüntetni jöttek a kormány ellen? Milyen jó lenne...

Nem tudom megállapítani, hogy kik lehetnek, mert befordulunk a Földművelésügyi Minisztérium árkádjai felé. Irdatlan tömeg. Szorosan állunk, és először azt mondom, maradjunk itt. Valahogy szóváltás kerekedik az ott szorongó tömeg néhány tagjával, és én megmondom, hogy sípolni jöttünk.

Többen fenyegetnek, hogy söpörjünk el, ha nem akarjuk, hogy betörjék a pofánkat, vagy lenyomják a torkunkon a sípot.

A szabad politikai véleménynyilvánításra hivatkozom. Egy férfi odaszól, hogy biztos drogosok vagyunk, és Juhász Péter küldött. Válaszolok, hogy hol látja rajtam a füvet. Néhányan körülöttünk nevetnek, még a férfi is. Aztán újabb beszólások és visszavágások.

Z. aggódni kezd. Menjünk el innen, ez nem jó hely, nincs senki, aki kiállna mellettünk vagy sípolna. Letorkolom. A Budapest ostroma idején a magyar csapatoknak parancsoló Hindy Ivánt idézem: „aki csügged: felkoncoltatik” – noha sejtem, hogy Z.-nek igaza van. Végül aztán mégis elindulunk az árkádok alá. Ott még nagyobb szorongás, nagyon lassan mozdul a tömeg.

Mi lesz, ha itt beszorulunk? Innen nem is hallani a sípot, nem beszélve arról, hogy ha valahol, akkor itt biztos agyon fognak taposni.

Végre kijutunk az Alkotmány utcához.  A tömeg itt már szellősebb, és hallani, hogy a Kossuth-szobor környékén sípolnak. Közben megy valamilyen műsor, de nem tűnik úgy, hogy bárkit is különösebben érdekelne, holott nagy kivetítőkön látható. Bizonyára mindenki várja a Vezért. Egyszerre csak F. észreveszi, hogy az utcatorkolatban áll M., aki a bébiszitterünk, és akit úgy szeretünk, mint legközelebbi rokonainkat. Én is meglátom. Ránk mosolyog, mint akik a többséghez tartozunk. Úristen, mi lesz itt, ha megtudja, hogy mi ellentüntetni jöttünk. Tűnjünk el gyorsan. Most ijedünk meg először igazán. Gyorsan felszívódunk.

Végül a Néprajzi Múzeum előtt, nem messze az Alkotmány utcától állunk meg. A hely biztonságos. Itt nem nagy kunszt sípolni, de nem is hallatszik elég messzire. Látszik, hogy távolabb kordon van, amögött nagyobb sípoló társaság, de ez nem vonz. A társaság kettészakad: két bátor lány és még egy pár velem jön, Z. és a többiek pedig a Rákosi által pesszimista mivolta miatt lecserélt és nemrég visszahelyezett Kossuth-szoborcsoport felé távoznak. Bár nem értem, miért nem maradnak velünk, nem is nagyon érdekel már. A tüntetés résztvevője akarok lenni, nem egy sarokban kuksolni. A véleményemet akarom kifejezni – úgy, hogy azt azok is hallják, akiknek ez nem tetszik.

Amíg mozogni tudok

Sejtem, hogy a sípolás nem marad reakciók nélkül, de már nem izgulok. Furcsa mód egyszerűen nem jut eszembe, hogy mi történhet majd, holott a téren ebből már lehetett látni példákat. Egyre nyugodtabb leszek. Szellősen állunk, nem a másik ember nyakába fogok sípolni. Meglátom K.-t és X.-et közvetlen mellettünk egy-egy kamerával. Odasúgom a lányoknak: a kamera védeni fog, nem történhet nagy baj. Ettől végleg megnyugszom. Az árkádok alatt rosszabb lenne a helyzet. Néhány perc eltelik, aztán megjelenik a tribünön a Vezér. Felcsattan a taps, de a sípözön és az ordítás is. Vajon mit lehet hallani ebből elöl? Én is előveszem a sípot. Teljes erőből fújom.

Nem tudom pontosan, hogy meddig tart, de mozgósulnak az ellenünk tiltakozók. Legtöbbjük megette már a kenyere javát. Sokan szeretetre méltó jelenségek lennének egy másik szituációban. Itt most nem azok.

Egy pasas ugrik elém, és azt ordítja, hogy bunkó vörös fasiszták vagyunk. Jön egy másik, az is valamit ordít, közben ugrál.

Elszégyellem magam, mert először elkezdem vezényelni neki, hogy ütemre ugráljon, és vele üvöltöm ugyanazt. Ezt nem kellene. Szerencsére hamar végez, továbbmegy.

Közben nem tudom, mi van a lányokkal, tőlem jobbra állnak, fütyülnek, őket is támadják. Az ordításban csak az észlelhető, ami egy tízméteres körön belül van. Kicsit aggódom értük, de nincs erre idő, mert mások fordulnak felém, és ordítani kezdenek. Kivételesen egy fiatal férfi többször elmegy mellettem, és faarcot vágva direkt a lábamra tapos, de nem mond semmit. Szerencsére nem rúg. Mit gondolhat magában rólam? Milyen jó, hogy vannak kamerák. Tőlem nem messze időnként hirtelen meglóduló emberek, dulakodások, valakit kiemelnek. Egy helyes fiút valaki zászlóval nagyon fejbe vert, mert sípolt. Eddig megúsztam.

Úgy érzem magam, mintha 1944-ben az Omaha-partszakaszon lennék a partraszállás közben. Hogy melyik oldalon, az most tök mindegy.

Többen jönnek felém, nekem folyamatosan sípolnom kell, néha töltök, akarom mondani, abbahagyom, hogy levegőt vegyek. Ekkor ahelyett, hogy kifújnám magam, pár szóval magyarázni próbálom a körbegyűlteknek, hogy miért csinálom ezt. Nem mindig adekvát a válasz, például akkor, amikor azt ordítja egy hívő az arcomba, hogy mit szólnék, ha a fiam temetésén mások sípolnának. (Azt kellett volna mondanom, hogy ha annyit lopott volna, mint ezek, akkor tegyék nyugodtan.)

Természetesen előjön a holokauszt is, hogy azt bezzeg nem szabad zavarni, és hogy elrontjuk az ünneplést, amihez nincs jogunk. Többen kiabálják, hogy nagyot csalódtak bennem. Szóval az olvasóim. Erre számíthattam. Mennyire vicces ez, hiszen nekünk egy oldalon kellene lennünk, ha nemcsak néznének, hanem látnának is. A szólásszabadságról mondok pár szót, és a politikai véleménynyilvánításról, meg arról, hogy a kormány meghamisítja 1956-ot. Majd újra fújom a sípot. Közben egy apró hölgy üvölt velem, és lengyel zászlóval csapkod felém, az orromhoz elég közel. Előjön a migránssimogatás, amire közlöm, hogy cikket írtam a határok lezárása érdekében. Hatása annyi, mint az izzó vaslapra eső vízcseppnek. Műveletlen parasztnak neveznek, amin először megütődöm, és azt ordítom, hogy az MTA doktora vagyok. Aztán rájövök, hogy mennyire nevetséges a reakcióm, és a kérdést nem bolygatom tovább. Inkább sípolok tovább.

Nem meglepő módon a helyzet tökéletesen alkalmatlan a kommunikációra. Egy magas, szakállas ember kétszer is rám vetődik, hogy kicsavarja kezemből a sípot. Ügyetlen. Ezt nem veszik el tőlem, csak akkor, ha törnek-zúznak. Vagy akkor sem. Nem is sikerül neki, visszalököm és leordítom, hogy ne merjen hozzám nyúlni. Egy másik férfi, aki nem sípol, leszerel egy támadót. Közben véletlenül engem lök meg. Rám pillant, azt mondja: bocsánat, védeni akart. Sípolok. Majd szünet és újra néhány szó, közben szidalmaznak. Végül is érthető. Egyszer csak baloldalról valaki ököllel a homlokomra csap. Meglepődöm, fájdalmat nem érzek. A velúrkabátos alak előttem lehajol és elfut. Először utánaugranék, de eszembe jut, hogy nekem itt van a szolgálati helyem. Egyébként sem önbíráskodhatok. Azt viszont tudom, hogy lesz, ami lesz, addig maradok, amíg mozogni tudok. Érzem, hogy folyni kezd a homlokomról a vér. Azonnal kamerák ugranak rám, szinte teljesen körbevesznek. Sípolok tovább.

Nem hallgattathatnak el

Az ellenséges idősebbek közül többen szólnak, töröljem meg az arcom. Egyikük, vagy talán más is, zsebkendőt nyújt. Elhárítom. Ha már folyik, akkor folyjék. Erre elkezdődik a szidás, hogy direkt csináltam, és szemét provokátor vagyok. Elég szánalmas, szerencsére nem tudok röhögni. Mármint azért szerencsére, mert a helyzet így is túl groteszk. Csak annyit mondok, hogy minek tüntessem el arcomról annak nyomait, ami nem engem minősít. Sípolok. Lélegzetvételnyi szünet („töltés”), megint sípolok. Szorosan mellettem ismeretlen civilek. Nem törődöm velük, de feltűnik, hogy nem nyilvánítanak véleményt. Nyilván védenek. Kik lehetnek? Elég rossz helyzet, mert nem tudok úgy sípolni, hogy ne legyek túl hangos nekik, ugyanis rám zárkóznak, de nem bántanak. Az egyik velem kiabáló éltesebb férfi szimpatikus, milyen kár, hogy nem lehet itt normálisan beszélni.

Csak annyit tudok mondani neki, hogy értse meg, nekem most ezt kell tennem, mert így tartom helyesnek, és sajnálom, hogy ezzel zavarom őt.

Az RTL Klub riportere egy levegővételnél kérdez, miért ütöttek meg. Azt válaszolom, hogy a véleményemért, de ezt vállalni kell. Veréssel nem hallgattatnak el. A kamerák visszahúzódnak. Közben a Vezér beszél, de csak utólag tudom meg, hogy épp Brüsszelt hasonlítja Moszkvához. Mindegy, mert ahol állok, óriási a hangzavar. Többen jönnek kérdezni, mindenkit megnyugtatok, nincs semmi bajom. Ez megy még negyedórán át.

A beszéd végén a tömeg hamar oszlani kezd. Rájövök, fogalmam sincs, mi van a lányokkal. Elszégyellem magam és megijedek. Szerencsére megvannak. Odamegyünk a Kossuth-szoborhoz. A többség még valami levezetést szeretne, beülnének valahová. Nekem nincsen kedvem. Szorongani kezdek: szóba fog-e állni velünk M., akit gyermekeink annyira szeretnek. Hirtelen fáradtnak érzem magam. K.-val hazamegyek. Útközben szomorúak vagyunk, és inkább hallgatunk.

Otthon, miközben a gyerekek ugrálnak körülöttem, és egyikük meggyújt egy egész gyufásdobozt az íróasztalomon, megírom a Facebookra a szolgálati közleményt. Z. is hazaérkezik. Megbeszéljük, hogy az ügyben belföldön nem adok interjút. A téren másokat is megvertek, én még szerencsésnek nevezhetem magam. A Facebook elképesztően pörög, gyalázkodó bejegyzések tömegét követik az aggódó és bátorító sorok. Elmegyek a kórházba látleletért, ahol úgy fogadnak, mint régi ismerőst. „Tudta, hogy benne van a hírekben?” – kérdik a traumatológián. Hálát érzek, hogy kedvesek. Este nem tudok aludni.

A gyűlölködő sorok a legrosszabbak.

Másnap reggel én megyek az oviba a gyerekekkel. Csodálatos érzés, amikor ülnek az ölemben, és közelről láthatom az arcukat. A nap legjobb része. Az egyik óvónő megismer, látja a szemem, rám mosolyog. Majd otthon az idő nagy része a Facebook-bejegyzések olvasásával és megválaszolásával telik. Fontosnak tartom, hogy még a legalpáribb ember is kapjon választ. Tapasztalatom szerint százból legalább kettő-három megszelídül. Amikor kimegyek a városba, többen jelzik pillantásukkal: együtt vannak velem. Este találkozunk M.-mel, a bébiszitterrel. Szerencsére nem haragszik rám. Megkönnyebbülök.

A következő napok nehezek. Kedden már jól alszom. Az egész, amit átéltem, mintha a cserkésztáborban gyakorolt éjszakai kommandós játékokra emlékeztetne. Ott is ilyen sérüléseket lehetett kapni, sőt még sokkal különbeket is. Különbség azért, hogy a barátaimtól. Talán egyszer a téren velem perlekedő, nálam korosabb hölgyek és urak is azok lesznek.

Utazás aggodalom nélkül?

Utazása előtt sose feledkezzen el utasbiztosításáról!

Pihenjen Szép kártyával!

Egy kis lazítás Önnek is jár! Íme a Szép kártya elfogadóhelyek.