Magyarország szemben a józan ésszel

Van egy látszólag optimista forgatókönyvem arra, mi lesz a CEU-val. A vita nélkül, rendkívüli eljárásban elfogadott törvény ellenére a CEU változatlanul működni fog nemcsak 2017-ben, de 2018-ban és utána is. Mindegy, hogy Áder János dobja majd vissza a parlamentnek vagy küldi az Alkotmánybírósághoz a törvényt (esély 20 százalék alatt, és ezzel akkor ennél a részletnél is optimista vagyok), vagy a kormány egyeztet majd az amerikaiakkal. Na nem Trumppal, csak New York állam valamelyik a szituációt annak abszurditása miatt felfogni is képtelen bürokratájával. Aztán gyorsan módosítanak valamit vagy látszatmegállapodást kötnek (diplomácia siker, jól kicseszünk az imperialistákkal), majd lesz valami kiút.

Miért gondolom ezt? Egyszerűen azért, mert ahogy senki, aki egy kicsit is gondolkodik arról, miért jó, miért fontos az országnak a CEU, nem találok könnyen emészthető racionális magyarázatot arra, mi értelme ennek a támadásnak.

Szóval az optimista forgatókönyv szerint a mostani elképesztő erőfitogtatás ellenére a Párt végül azzal is kijöhet dologból, hogy fél év múlva, valamilyen kompromisszumos megoldást, törvénymódosítást, akármit felmutatva majd éppen azt kommunikálhatja – Kovács Zoltán kormányszóvivő örökbecsű szavaival –, hogy na, és sikerült?

Vagy picit finomabban és reálisabban azt, hogy ugye, mekkora hiszti volt akkor is? A fél világ ellenünk esküdött, sivalkodtak a libsik, a Soros-bérencek, a civilek, aztán ez a történet is csak arról szólt, hogy nem értették meg, hogy mi csak igazságot, egyenlőséget akarunk, és hogy mindenki tartsa be a szabályokat. Lám, a szabályok be vannak tartva, be lehet őket simán tartani (ha addig át is írják őket néhányszor), az egyetem működik, nincs itt semmi látnivaló, fáradjunk kérem tovább. De azért az éppen aktuális botránynál nem árt majd emlékezni, és fognak is erősen emlékeztetni arra, hogy na pont annyi igaz abból, hogy Mészáros Lőrinc lop, hogy Orbán lefeküdt az oroszoknak, hogy Rogán Antal lakása nagyobb lett egy társasházzal, mint amennyi igaz volt abból, hogy ők bezárják a CEU-t. Van CEU vagy nincs CEU? Na ugye.

De mondom, ez egy erősen optimista és opportunista – a CEU működését szem előtt tartó – forgatókönyv. Nehéz ennek nagyobb esélyt adni, mert nem látszik, mi az, ami Orbánékat visszakozásra késztetné, akár itthonról – kimegy az utcára még kétszer tízezer ember és szomorkodik? –, akár külföldről. Ettől sem bukunk majd EU-pénzt vagy NATO-tagságot, a kormány szokása szerint elmegy a falig, és mivel senki sincs, aki erőből küldené vissza, ott is marad. A józan belátásra nem lehet apellálni. És egyébként is:

Miért kéne ebből kihátrálni?

Utóbbi verziónak egy árnyaltabb, az autoriter eszközöket magyarázni és elfogadni hivatott változata, hogy a kormány tényleg mélyen hiszi: háborúban áll. Kultúrák háborújában, amely igazi téttel és veszéllyel bír, és szól egyszerűsítve a fennmaradásunkról (vö: muzumám migránsok lepik el Európát, akiket a liberálisok nemhogy beengednek, de egyenesen ide terelnek). És nagyon szeretnék, ha ezt a narratívát mindenki – de legalább a kétmillió biztos szavazójuk – elfogadná.

Háború esetén ugyanis minden megengedett. Az pedig egyenesen szükséges, hogy az ellenség ügynökei ellen – legyen azok a civilek vagy éppen más Soros-bérencek – minden eszközzel fellépjünk. Akkor is, ha ezek az ügynökök csak a vélt háború vélt ellenségeivel szembeni társadalmi védekezőképességünket gyengítik, egyszerűsítsük le, túl sokat gondolkodnak és moralizálnak.

Ebben a narrativában a CEU egy fertőző szellemi központ, és a magyar egyetemi és tudományos életbe való szerves beépülése, külföldi elfogadottsága, egyetemi listákon való előkelő szereplése mind-mind csak egy ellenséges ügynök beépültségének a mélységét és ezen keresztül veszélyét mutatja.

Az ellenséges ügynök pedig egy gennyes seb, amit ki kell vágni, el kell távolítani, minél előbb és drasztikusan a test – a nemzet – védelme érdekében, mielőtt tovább fertőz. Mert az az eszme egyébként, amelyik ellentétben áll saját narratívánkkal fertőz. Nem vitatkozni kell vele, nem érvelni és gondolkodni, hanem kiirtani.

Pedig nagyon úgy tűnik, hogy ez jelenti az élharcosok, a 2-2,5 millió szavazóval támogatott pártelit, a képviselők támaszát is.

Persze szó sincs fekete-fehér képletről, sőt, arról sem, hogy ebbe vagy ezzel párhuzamosan ne férne el egy tisztán a vitába beleunt, az értékrendi kérdéseket erőből eldönteni szerető, a nyitottságot elutasító és egyben a hatalma megtartását önmagában mindent felülíró célként tekintő politikai elit képe is. Amelynek a háborús narratíva csak eszköz az állandó mozgósításra, a tábor egyben tartására, a lépései igazolására. És persze támogatói között – kultúrkampftól, korrupciótól, illiberális állam fogalmának befogadásától függetlenül – pedig ott van az a rendszerváltás első 20 évétől okkal megcsömörlött tömeg is, amely Orbán előtt is szélsőséges, „ti és mi” vitaként, sőt harcként élte meg az ország ügyeinek jelentős részét.

Tegyük félre egy pillanatra, hogy jó-e a CEU, mi zajlik körülöttünk a világban és Európában, milyen erős az ország szuverenitása, tegyük félre az összes nagy kérdést. Fókuszáljunk csak arra, ami éppen történik - túlságosan sokszor megyünk el emellett Magyarországon, túlságosan sokszor relativizálunk el, illesztünk nagyobb képbe egyes konkrét aktusokat.

Olyan országot akarunk-e, ahol egy 25 éves status quo-t a kormány minden előzetes egyeztetés és hatásvizsgálat nélkül egyetlen hét leforgása alatt a parlamenten átvert törvénnyel boríthat fel? Ahol emiatt tudományos pályák, kialakult szellemi műhelyek kerülhetnek veszélybe - vagy éppen máskor majd egyéb intézmények, vállalatok, munkahelyek, családok? Belefér-e ez a tempó, lehet-e mivel indokolni? A válasz egyszerű: nem és nincs.

Azt a Fidesz – múltjára hivatkozva – szereti kikérni magának, ha demokratikus elkötelezettségét kétségbevonják. Márpedig az oké, hogy nem fekete-fehér a helyzet, de ennyire egyensúlyozni sem lehet. Vagy az értékeinket védő háborút folytatunk, és szarunk az etikettre, vagy nem, de

Akkor ott az a demokratikus elkötelezettség megkérdőjelezi, majd lehúzza a vécén önmagát.

Ne tévedjünk, nem lehet elégszer leírni: a CEU szabályosan, a magyar törvényeket betartva működött, a feltárt adminisztratív hiányosságok apróságok és minden magyar egyetemen előfordulnak. A magyar egyetemek versenyképessége pedig nem azért csorbul, mert ők a CEU-val szemben képtelenek Amerikában is elfogadott diplomát kiadni, illetve semmivel nem lesz jobb nekik, ha CEU sem működik. Vannak kamuegyetemek, erről jónéhány magyar politikus sokkal többet tudna mesélni, de szimpla hülyeség azt gondolni, hogy bármelyik, a nevében Oxforddal játszó Patyomkin-intézmény tucatszámra tudna Nobel-díjas és ezer számra a világ élvonalában tartozó kutatókat maga mögé állítani.

A CEU sikerét az erős, nemzetközi szinten jegyzett oktató és kutatógárda, az általuk biztosított képzések magas színvonala biztosította, erre a tudományos szférából érkező tiltakozáshullámnál jobb vagy több bizonyíték nem kell. Nem a név, nem az alapító, hanem a teljesítmény volt az, amit a világ elismert. És bizony ennek a teljesítménynek az egyik alapköve az amerikai (és így a nemzetközi) felsőoktatással való átjárhatóság (bőven nem is annyira a diákok, mint a képzés minőségét szavatoló oktatói gárda miatt).

Ezt a teljesítményt veszi semmibe az új törvény és annak elfogadásának vita és egyeztetés nélküli folyamata, melyben fel sem merül, hogy akarunk-e Magyarországon és megbecsülünk-e egy ilyen 25 éves sikersztorit.

Megint hagyjuk a nagypolitikát, a világban zajló folyamatokat: nem csinálunk-e valamit rosszul, ha a magyar kormány egy döntésétől hangos a világsajtó, ha a Fideszen kívül nincs senki, aki ne az ország számára is káros, egyébként demokratikus normákat felrúgó döntésnek és döntéshozatali mechanizmusnak látja azt, ami Magyarországon történik?

A magyar parlament megválasztott képviselői saját választóiknak, a magyar állampolgároknak nem tudják megmagyarázni, miért így és miért ezt a döntést hozzák?

Itt már nem elég azzal érvelni, hogy a megvezetett külföldiek minden alap nélkül vagy félreértésből, hazai elvbarátaik sivalkodása alapján kritizálnak. A lex CEU-val a magyar parlament a teljes magyar felsőoktatással és tudományos élettel is szembe megy, annak elfogadásával nekik is azt üzeni, nem érdekes a véleményetek.

Nem, ez nem politika. Minden a törvényt megszavazó képviselőnek azt a kérdést kell feltennie magának, hogy hülyének nézi-e az MTA-t és intézményeit, a Rektori Konferenciát , hazai egyetemi és diákszervezetek sorát, vagy egyszerűen nem érdekli őket a véleményük.

Annyira se, hogy meghallgassák őket. Ez a buta, arrogáns tempó vezetett egyébként oda, hogy a volt szocialista országok közül már szinte a legrosszabb a versenyképességi mutatónk. És benne az intézményi háttér értékelésénél az elmúlt években folyamatosan és jelentős mértékben lecsúszva egyértelműen az utolsók vagyunk – alapvetően az itt értékelt átláthatatlan kormányzati működés és a tulajdonosi jogokkal kapcsolatos bizonytalanságok miatt. Azért, mert a kormányzat folyamatos jog- és ezáltal létbizonytalanságot teremt, aminek eredményeképpen a befektetéseknél értékelt politikai kockázat ma már Magyarország esetében – az EU- és OECD-tagságunk ellenére – voltaképpen a legmeghatározóbb tényező lett.

Ha vissza is kanyarodunk az optimista-opportunista forgatókönyvhöz, a károk akkor is nagyon jelentősek. Újra üzentünk a világnak: jogbiztonságot, kiszámíthatóságot nálunk ne keressenek. Nem kell Schmidt Mária döbbenetes eszmefutattását idézni ahhoz, hogy lássuk, a mai döntés tartalmilag is antidemokratikus, de annak előkészítése és elfogadásának módja után Kövér László legyen a talpán, aki az Országgyűlés méltóságáról, tekintélyéről mer beszélni, és aki képes kikérni magának demokrata voltának megkérdőjelezését.

Hagyjuk most, pedig lehetne és fontos lenne érdemi vitát folytatni arról, háború van-e és mit kell tenni.

a korábban szentnek és sérthetetlennek gondolt, mindenki által osztott demokratikus, nyugati állam képe a lex CEU-val még messzebbre került, ha ez csak egy újabb és sokadik szög is a koporsónkban.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)