Vendel
6 °C
21 °C

Rutinszerű rendszerhiba – amit a Gulyás-ítélet leleplezett

2017.04.14. 11:25

Gulyás Márton és Varga Gergő rapid módon történt elítélése – bármilyen furcsán hangzik – elvileg megfelelt a hatályos jogszabályoknak. Mint ahogy megfelelnek azon ügyek is, ahol a bíróság teljes egészében magáévá teszi az ügyészség álláspontját, és a vádiratot lekövető ítéleteket hoz.

Az ügyészségi váderedményességi mutató szerint az esetek 97%-ában, hirdeti büszkén a vádhatóság. Ezek az eljárások nem egyszer épp olyan abszurd módon folynak le mint a tegnapi, valós időben közvetített per. Igaz, csak ritkán ütik meg a közvélemény ingerküszöbét, esetleg egy-egy súlyosabb bírói műhiba kapcsán, lásd a móri ügy, vagy Pusoma Dénes esete, amelyeknél csak az mentette meg az ártatlanul már elítélt vádlottakat, hogy közben előkerültek az igazi elkövetők.

A magyar büntető igazságszolgáltatás folyamatába mintha direkt belekódolták volna ezeket a rendszerhibákat,

és miközben a szakma progresszívabb része évtizedek óta jelzi, hogy gond van, a jogalkotók, és jogalkalmazók látszólag fülük botját sem mozdítják, mert a jelenlegi állapot kényelmes nekik. Kényelmes a vádhatóságnak mondvacsinált indokokkal előzetes letartoztatásba küldeni bárkit, majd hónapokig hozzá sem szólni – emlékezzünk 2006-ban mennyire hőbörgött a jelenlegi kormányzó párt az akkori tüntetők automatizált, szakmányban történt előzetes letartoztatása miatt, akkor bezzeg észlelték a rendszerhibát, és később érte is retorzió a bíróságokat –, és kényelmesebb a bíróságoknak a vádiratot erősebb sorvezetőnek tekinteni, mint a büntetőeljárásba épített garanciális elemeket, hátrasöpörve például a közvetlenség elvét.

A nyomozás során sokszor megkérdőjelezhető módon kicsikart tanúvallomásokat sokkal inkább elfogadják, mint a tárgyalóteremben tett, körülmények miatt visszavont vagy módosított nyilatkozatokat. Persze léteznek kivételek, a Hagyó-ügy és a tábornokok viszkisdoboz-pere is ilyennek tűnik. De a csütörtöki eljárás sajnos nem volt kivétel.

Az ügyészség élve a büntetőeljárási törvényben biztosított lehetőséggel „bíróság elé állította” a vádlottakat (gyorsított eljárás). Ennek a feltételeit pontosan meghatározza a jogszabály: ha bűncselekményre a törvény nyolcévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetést rendel, az ügy megítélése egyszerű, a bizonyítékok rendelkezésre állnak, vagy a terhelt a bűncselekmény elkövetését beismerte. Bár, mint most tapasztaltuk, a bíró az ügy egyszerű megítélését látványosan magáévá tette, az egyik elem mindenképp hiányzott: a bizonyítékok rendelkezésre állása. Vagyis a vád bizonyítására alkalmas bizonyítékok elvileg felsorakoztak, de a védelemnek esélye sem volt egyéb felvételeket beszerezni, tanúkat felkutatni.

Az a körülmény, hogy a vádlottak a tényállást egyezően adták elő a vádiratban leírtakkal, korántsem jelenti azt, hogy beismerték a bűncselekményt, hiszen végig arra hivatkoztak: nem követték el azt, amivel vádolják őket. Tehát ha a bírónak szándékában állt volna az összes garanciális szabályra tekintettel lenni, visszaküldi az ügyészségnek az iratokat, nem járul hozzá a bíróság elé állításnak titulált gyorsított eljáráshoz, és általános szabályok szerint folytatja le a pert. Így a védelemnek lett volna ideje felkészülni, és sikerült volna elkerülni azt a látszatot, hogy példát akarnak statuálni.

De itt a bíróság mintha a látszatra sem ügyelt volna.

Az újságírók ellen indított rágalmazási, becsületsértési ügyeknél is látható, mennyire sajátosan gondolkodik a büntetőbíróság. Nem egyszer megtörténik, hogy az a kijelentés, amit egy személyiségi jogi per következtetésnek, megalapozott véleménynek minősít, a büntetőbíróság előtt bűnösséget megalapozó rágalmazássá válik. Egyes alapjogi értékeket, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága, a büntetőeljárás során szinte sosem veszik figyelembe, gyakran csak alkotmányjogi panasszal, vagy Strasbourggal lehet eredményt elérni.

A bírói „függetlenség” – bár ez inkább hatalom – az ilyen ügyek megítélésénél meglehetősen tág. A tegnapi esetben is: ahelyett, hogy a bíró teret adott volna a védői indítványoknak, például kizárta volna a tanúkat, vizsgálta volna a vízfesték rongálásra alkalmasságát, felhívta volna az ügyészséget, hogy ugyan mutassa már meg, hol az a harmadik elkövető, amelyre a bűncselekmény csoportos minősítését alapozza, figyelembe vett volna alapjogi értékeket, inkább hatalmával élve lesöpört mindent az asztalról, és a vád szerinti ítéletet hozott, megkérdőjelezehetően alkalmazott gyorsított eljárásban.

Pedig hatalmában állt volna az ügyet mélyebben megvizsgálni, körbejárni.

Hogy ezt rutinból, meggyőződésből, megfelelési kényszerből, rendszerhibából történt így, teljesen lényegtelen.

Lehet, hogy az eljárás jogszerű volt, de semmiképpen nem elegáns.