Gellért, Mercédesz
10 °C
15 °C

Tíz magyar, aki meghalt Vlagyimir Putyin terrorista háborújában

10838043 10153057361896093 103231571854336268 o
2017.08.28. 07:27

A legfiatalabb még húsz sem múlt, a legidősebb negyvenöt évesen ment harcba. Volt, akit a hazaszeret vitt a háborúba, volt, akit a kalandvágy, volt, aki csupán jobb életet akart teremteni családjának a katonafizetésből. És persze olyan is akadt bőven, akinek nem maradt más választása: megkapta a behívót, jelentkezett vele a hadseregnél, és már vitték is rövid kiképzés után harcolni.

Egy huszonkét éves magyart mindössze pár hete gyilkoltak meg.

Öten szerződéses katonaként kerültek a frontra, öten pedig mozgósítással, hadköteles korú férfiként, miután 2014 elején Ukrajnára támadtak a terroristák. Nem csak az ukrán kormány nevezi terroristáknak az Oroszország által felfegyverzett és a mai napig támogatott szakadárokat.

Terroristaként emlegetik az ellenséget a kárpátaljai magyar katonák családjai is.

Például annak a Fancsikáról származó fiúnak az édesanyja és testvére, akinek a történetéről  tavaly írtunk. A szakadárok olykor valóban pontosan úgy viselkednek, mint a terroristák, és nem csak akkor, amikor civil utasszállítókat lőnek le. A háború mindennapjaiban is. Az elesett fiú családjának elbeszélése szerint például az ukrán katonák holttesteit sokszor nem hogy nem adják ki vagy temetik el tisztességgel, hanem szándékosan elégetik, megsemmisítik őket.

A kelet-ukrajnai háború tíz magyar áldozatából kilencet az orosz terroristák öltek meg, egyikükkel saját seregének egy aknája végzett. Mind a tízen Ukrajnáért, az ukrán seregben harcoltak. Mindannyian abban a konfliktusban haltak meg, amit a hétfőn ismét Budapestre érkező orosz elnök rezsimje robbantott ki, és amelyik ezeket a terroristákat azóta is támogatja.

*

Popovics Roland volt az első és máig a legfiatalabb hősi halott a kárpátaljai magyarok közül. 2014. június 14-én esett el. Az érettségi után rögtön beállt hivatásos katonának, huszadik születésnapja előtt bő egy hónappal ölték meg Luhanszknál a szakadárok.

Timoscsuk Mihályt is az ottani harcokban ölték meg, az oroszok sorozatvető rakétafegyverrel támadtak az egységére, és ő már hiába próbált fedezéket keresni társaival az egyik páncélozott csapatszállító alatt.

Kovács Béla lett hosszú hónapokkal később hivatalosan a háború harmadik magyar áldozata. 2016. január 26-án halt meg a debalcevei katlanban, ahol az oroszok ostromgyűrűjébe beszorult az a 128-as munkácsi gépesített hegyivadász dandár is, melyben a kárpátaljai magyarok nagy többsége szolgált.

A Debalceve körüli csatákban ukrán oldalon a későbbi összesítés szerint 267-en haltak meg, a kárpátaljai hegyivadászok több mint száz katonájukat veszítették el.

Lőrinc Sándor ugyanúgy harminchét éves volt, mint Kovács, és mint később kiderült, valójában ő halt meg harmadikként egy nappal korábban, január 25-én. Ám mivel a holtteste nagyon sokáig nem került elő, abban reménykedtek, fogságba esett. Végül már csak a DNS-minták alapján tudták azonosítani, de ahhoz is heteknek kellett eltelnie.

Kovács Adalbert harminchat éves volt, Debalcevénél egy orosz tanktámadáskor halt meg január végén. Egy árokban próbált elbújni, nehogy a tankok eltapossák, azonban nem sokkal később felugrott, hogy a szomszédos lövészárokban segítsen egy sebesült társán. Ekkor érte halálos aknatalálat.

Szólics Román, akiről tavalyi cikkünk szólt, február 9-én tűnt el. Nővére az interneten másnap rátalált egy videóra, melyen fegyveres terroristák földön fekvő ukrán katonákat vertek. Bár az egyik katonában, aki teljesen mozdulatlanul feküdt, felismerte öccsét, továbbra is reménykedett, hogy a fiú talán életben van. Később kiderült, a huszonkét éves katona a felvételen már halott volt. Nem esett fogságba, egy felderítőakció közben rajtaütöttek, és már akkor megölték.

Márkusz Viktor ukránnak született, de magyar családba házasodott és magyarrá vált. Behívót kapott, és míg a többség próbált menekülni a szolgálat elől, ő a feleségét és akkor nyolcéves kislányát hátrahagyva jelentkezett a seregbe. Február 17-én halt meg Debalcevénél. A holttestét csak szűk egy hónappal később tudták hazaszállítani.

Tóth Sándor harckocsi-parancsnok a legidősebb az elesett magyar katonák közül, negyvenöt éves volt. Amikor az egysége éppen próbált volna kimenekülni Debalcevéből, életveszélyes sebesülés érte a nyakán. Társai hátrahagyták, és később már hiába mentek vissza megkeresni, nem került elő.

Bezega Sándor az egyetlen, akivel nem ellenséges tűz végzett. Egy pontonhidat építő műszaki egységnél volt utász, amikor Mariupol környékén egy ukrán akna 2015. október 15-én felrobbant és megölte.

Balázs Zoltán a háború tizedik és eddig utolsó ismert magyar áldozata, mindössze pár hete esett el. Hiába tűnt úgy, hogy a 2015-ös debalcevei csata után a kárpátaljai magyarságot talán a jövőben már megkímélheti a háború, nem így történt. A huszonkét éves szerződéses katona orosz aknatűzben halt meg 2017. július 18-án. 

*

Ez a tíz név az, amit jelenleg ismerünk, de valójában fogalmunk sincs, rajtuk kívül lehet-e még más magyar áldozata is a harcoknak. A neveket az ukrán, a kárpátaljai és részben a magyar sajtóból gyűjtöttük össze, ugyanis a magyar állam nem rendelkezik pontos és naprakész kimutatással a magyar áldozatokról. 

Magyar kormányzati oldalakon egyikük neve sem bukkan fel. Mivel formálisan az ukrán hadseregben szolgáló ukrán állampolgárokról van szó, a magyar állam akár mondhatná, nekik aztán semmi közük hozzá, kiket gyilkolnak Donyeckben és környékén Oroszországból szállított fegyverekkel. Csakhogy az Orbán-kormány beleírta még az alaptörvénybe is, hogy az ország felelős a határon túli magyarságért, ami innentől nem csupán egy politikai szlogen, hanem jogi kötelezettség.

A magyar diplomácia az elmúlt években több alkalommal is fellépett a kárpátaljai katonák védelmében, ám mindig csak Ukrajnával szemben. Azt próbálták elérni – helyesen –, hogy az ukrán mozgósítás kevésbé érintse az ottani magyarságot, és a kényszersorozással semmiképpen se büntessék aránytalanul a magyarokat.

Ugyanez a nyomásgyakorlás a másik irányba, Moszkva felé eddig teljes mértékben elmaradt, legalábbis a nyilvánosság előtt biztosan. Az Orbán-kormány kizárólag a konfliktusnak azt a szereplőjét vette elő, amelyik a kárpátaljai magyarok kezébe fegyvert adott, hogy megvédjék vele közös hazájukat. Azzal a szereplővel viszont, amelyik a kárpátaljai magyarokat is gyilkoló terroristákat felfegyverzi, és amelyik az otthonukra, Ukrajnára rátámadt, mindeddig nem mert konfrontálódni.

Pedig a tíz magyar katona haláláért, ha közvetetten is, de személyes felelősség terheli Vlagyimir Putyint. 

Akárcsak a szeparatista terroristák támogatásáért, akik a maláj utasszállító tragédiája mellett még több ezer másik fegyvertelen civil halálához járultak hozzá.

Az orosz elnök Budapesti látogatása most tökéletes alkalom lehetne. Arra, hogy az a magyar politikai elit, amelyik állítása szerint az alaptörvény szellemében mindent megtesz a határon túliakért, és amelyik úgy mellesleg lépten-nyomon azt hirdeti, meg akarja védeni a magyarságot a terrorizmustól, annyi késlekedés után végre szembesítse Putyint a felelősségével. 

A magyar kormány vezetőinek ebben nincs nagyon más választásuk, különben hallgatásukkal az orosz elnök cinkosává válnak. Rajtuk marad a bélyeg, hogy gazdasági előnyökért cserébe hajlandóak feláldozni az orosz szeparatista terrorizmus magyar áldozatainak emlékét.