Jolán
-1 °C
7 °C

Lehet-e jogszerű a kormánypropaganda bojkottja?

Van-e, és ha igen, mi a jogi különbség a sajtó és a kormánypropaganda között? Mik a kormánypárti politikusok kötelességei a sajtóval szemben? Ki kell-e szolgálnia a kormánypropagandát az ellenzéknek? Miért kötelesek a bíróságok vizsgálni, hogy független lapot vagy propagandaorgánumot perelt be valaki? A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) vitacikke (az eredeti szöveg itt olvasható).

1. A kormányzati propagandamédia nem az ellenőre a hatalomnak, hanem az eszköze

A kormánypropagandát első látásra nem könnyű felismerni, mert az anyagai látszatra nem különböznek a független sajtóéitól: mindkét esetben egy szerkesztőség publikál közérdeklődésre számot tartó témákról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kettő között nincs jogi különbség, csak azt, hogy a megértéséhez mélyebbre kell ásni.

Hogy a különbség világos legyen, először azt kell tisztázni, hogy a demokráciák miért védik a sajtót: a közéletet ellenőrző, tényfeltáró és véleményformáló szerepe miatt. A sajtó a közhatalom társadalmi kontrollját, az ország sorsát alakító döntéshozók intézkedéseinek és cselekedeteinek megismerését és megvitatását, a társadalmi viták tény- és tárgyszerűségét biztosítja.

A sajtónak álcázott kormánypropaganda nem alkalmas erre. A kormánypropaganda nem ellenőrzi a kormányt, hanem szolgálja, nem világnézeti meggyőződésből ért vele egyet, hanem mert eleve ezért működtetik. A tényeket és információkat szelektíven, a kormánypártok érdekei szerint használja. A független véleményalkotást nem elősegíti, hanem ellehetetleníteni, a közéleti vitákat nem élénkíti, hanem gátolja.

A média nem fekete-fehér, a független sajtóban is jelenhetnek meg propagandaanyagok, ezek azonban működési anomáliák, nem rutinszerűek. Annak eldöntéséhez, hogy egy orgánum független vagy propagandacélt szolgál, azt kell megvizsgálni, hogy a szerkesztőséget miként irányítják, a tartalom össze van-e hangolva a kormány kommunikációjával, utalnak-e jelek a közhatalom számára rendelkezésre álló bennfentes információk privilegizált használatára, és hogy a működéshez szükséges pénzügyi háttér biztosításában mekkora a kormány szerepe.

2. A sajtószabadság nem a közhatalomnak nyújt védelmet, hanem épp a közhatalommal szemben

A sajtószabadságnak az a rendeltetése, hogy védelmet nyújtson az olyan kormányzati beavatkozásokkal (pl. a cenzúrával, az újságírók megfigyelésével, a munkájuk akadályozásával) szemben, amelyek korlátozzák a közügyekről szóló szabad vitát és tájékoztatást. A sajtószabadság ezért értelemszerűen csak az államtól ténylegesen független újságírókat és szervezeteket illetheti meg.

A kormánypropagandát terjesztő orgánumok nem tekinthetők függetlennek az államtól, ezért amikor ezt teszik, nem hivatkozhatnak a sajtószabadságra. Ha egy médiaszolgáltató a közügyeknek csak a kormánypárti, kritika nélkül olvasatát közvetíti, és - utasításra vagy megfelelési kényszerből - a kormány kritikusait támadja, akkor nincs valódi különbség közte és a kormány között. Az államtól való függetlenség elsősorban nem tulajdonosi, hanem tartalmi kérdés: az a döntő, hogy az államnak van-e befolyása a tartalomra, a szerkesztőség képes-e a kiegyensúlyozott tájékoztatásra.

3. A hatalmon lévőknek kötelességük nyilatkozni a sajtónak a közügyeket érintő kérdésekről

A sajtónak a hatalom ellenőrzésével kapcsolatos hatékonysága nem múlhat azon, hogy a közhatalom birtokosai hajlandók-e nyilatkozni: nekik alkotmányos kötelességük kiszolgálni a sajtó tevékenységét. Ez a kötelességük a vállalt közhatalmi szerepükkel összefüggő kérdésekre vonatkozik, más ügyekre nem, és a magánszférájukat is védelem illeti meg. A közhatalom gyakorlói a tájékoztatás módját, időpontját és időtartamát - ésszerű keretek között - szabadon alakíthatják.

Ugyanakkor a közvélemény tájékoztatásakor a közhatalom gyakorlóinak egyenlő bánásmódban kell részesíteniük a médiaszolgáltatókat, nem válogathatnak köztük vagy az újságíróik között. Egy fokig előnyben részesíthetik például a nagyobb elérésű orgánumokat, de teljesen nem bojkottálhatják egyiket sem. Ez a kötelességük az alkotmányból fakad, pártutasítás nem írhatja felül.

4. A sajtótól az ellenzéki pártok sem zárkózhatnak el

Az ellenzéki pártok képviselői a választásokra készülve és a parlamenti, önkormányzati döntéshozatal során akkor is a hatalom megszerzésére törekvő pártjuk álláspontját és érdekeit képviselik, ha épp semmilyen közhatalmi pozíciójuk sincs. Ezek a pártok úgy próbálják alakítani a közvéleményt, hogy elnyerjék a választók bizalmát. Emiatt az ellenzéki pártoknak kötelezettségeik vannak a nyilvánossággal szemben: kötelesek tűrni és segíteni a működésükről szóló tudósításokat.

5. Párt nem döntheti el, hogy mi sajtó, és mi propaganda

A pártok nem válogathatnak a sajtóorgánumok között azon az alapon, hogy melyiket tekintik sajtónak és melyiket propagandának, mert így kibújhatnának a tájékoztatási kötelezettségük alól. Ugyanakkor nem is kell kiszolgálniuk a kormánypropaganda céljait: velük szemben annyi a kötelességük, hogy válaszoljanak a propagandalapok kérdéseire, és a sajtónyilvános rendezvényeikre engedjék oda a képviselőiket.

6. A propagandamédia felismerése a bíróságok kötelessége

Mivel a sajtónak járó alkotmányos védelem csak a kiegyensúlyozott tájékoztatásra képes, a kormánytól független orgánumokat illeti meg, a bíróságok ítéleteinek tükrözniük kell, hogy független lap vagy egy kormánypropaganda-média ügyében döntöttek-e.

Ennek például akkor lehet jelentősége, amikor egy jogvitában egy politikus magánszférához fűződő joga és a sajtószabadság ütközik, mert mondjuk egy lap beszámolt arról, hogy a politikus több pénzt költ, mint amennyi a nyilvános vagyonnyilatkozata alapján a rendelkezésére áll. A propagandamédia ilyenkor nem hivatkozhat a sajtószabadságra: amikor egy politikus magánügyeiben turkálnak, a politikus magánélethez való jogával szemben nem egy másik alapjog, a polgárok véleménynyilvánítási jogának, a sajtószabadságnak az érvényesítése áll, hanem maga a kormány és annak politikai érdeke. A bíróságnak ezt fel kell ismernie, és ennek megfelelő döntést kell hoznia.

A feladat nem könnyű, és súlyos politikai terhet ró a bíróságokra, melyek e szempont mérlegelését a nehézségek ellenére sem kerülhetik meg. Ellenkező esetben alkalmatlannak bizonyulnak egyes alapjogsérelmek orvoslására.