Libabőr

Ennyit a kishitűségről, ennyit a károgókról!

4 napja még mindenki a magyar válogatottat temette, mindenki megint őket rugdosta, Csányi Sándor, sőt, Orbán Viktor távozását követelte a fél nemzet. A magyar csapat és lélek erőssége és nagyszerűsége abban (is) rejlik, hogy képesek voltunk innen felállni, egy ilyen hangulatban is diadalmaskodni. Vannak, akik csak legyintenek, hogy ugyan, ez csak egy barátságos mérkőzés volt, ráadásul a csíra Costa Rica-iak ellen. (Ne felejtsük el, hogy ez a Costa Rica válogatott ősszel döntetlent játszott Mexikóval és Hondurasszal is, és kijutott a vébére, ráadásul Puskásék, Alberték, Détáriék se verték meg sose őket!).

De ennek a meccsnek lélektani jelentősége volt. Egy olyan pillanatban vívtuk ki a megérdemelt győzelmet, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Mennyivel jobb így befejezni egy tragikus évadot? Mennyivel jobb, hogy nem a múlt csütörtöki égés ég bele az év végére az agyunkba, és hogy nem annak az összes szörnyű emlékét kell a jövő évre átvinnünk?

Így kell megrázni és összeszedni magunkat, így kell egy kudarcos szezont lezárni, és így kell egy újat indítani. Újra van értelme a magyar fociban hinni, ez a meccs határozott üzenet mindenkinek, aki szerint felesleges ennyit költeni a magyar futballra, a sok szép stadionra és ígéretes akadémiára. Az ultrák távolléte mellett is tízezren zengték a RIA-RIA-HUNGÁRIÁT, és az eredmény reményt ad arra, hogy nemsokára újra a magyar focit éltető tömegek blokkolják majd a pesti nagykörút forgalmát! Szép volt, fiúk, hajrá, Georges Leekens, hajrá, Magyarország!