Le a diktátorral!

1989. december 20-án délután Temesváron megtelt a Fő tér, a hajdani Lloyd sor tüntetőkkel, akik a szabadságot éltették, kommunizmus- és Ceauşescu-ellenes jelszavakat skandáltak. Kihangosítókon keresztül hallgatták Ceauşescu emlékezetes beszédét, melyben a „Kárpátok Géniusza” huligánoknak titulálta őket, és súlyos retorziót helyezett kilátásba. „Suntem gata sa murim” („készek vagyunk meghalni”) – ez volt a több tízezer torokból skandált válasz. 

Hogy jutott el a Bánság fővárosa idáig a Tőkés László parókiája előtt az állami önkény ellen tiltakozó néhány száz fős, december 15-i gyertyás tüntetéstől számított öt nap alatt? 

Mi is történt Temesváron? 

Vajon „indukált spontaneitás” (más szóval titkosszolgálati akció) állt az események mögött, vagy tényleges forradalmi mozgalom?

Visszafejtve az eseményeket az első kérdés az, hogy mivel vívta ki Tőkés László a rendszer fenntartóinak haragját. Ahhoz, hogy a román nacionál-kommunista rezsim és erőszak-apparátusa célkeresztjébe kerüljön egy pap, egy tanár vagy akár egy nemzeti felelősség által mozgatott értelmiségi, elég volt, ha tette a dolgát. Közösséget szervezett, baráti körben nyilvánosan vállalta a hivatalos kánontól eltérő politikai nézeteit, vagy életet lehelt halódó gyülekezetébe – mint tette azt Tőkés László, miután Temesvárra helyezték segédlelkésznek.

Történetünk főhőse így emlékszik vissza azokra az időkre:

Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az »elkallódott« gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet.

Ráadásul Tőkés László nem csak a református híveket mozgatta meg, katolikusok is eljártak a vasárnapi istentiszteletekre és rendezvényeire, mint ahogy a családom is. 1988/89-ben a sok száz férőhelyes templomhajó rendszeresen megtelt, voltak, akiknek ülőhely híján állniuk kellett. Sokat tett a magyar ökuménéért is, Hajdú József katolikus plébánost meghívta prédikálni, s ő is eleget tett utóbbi viszontinvitálásának.

Szeptember 6-án – az akkori nevén – a Nagyváradi Református Egyházkerület temesvári egyházmegyéjének aradi közigazgatási értekezletén Molnár János és Tőkés László kezdeményezésére a lelkészi kar szinte egyhangúlag fogadott el egy felhívást, amelyben a Kondukátor magyar- és kultúrapusztító terve, a falurombolás ellen tiltakoztak. Az Arad-központú Temesvári Református Egyházmegye lelkészeinek memoranduma volt az egyetlen helyi szervezett, nyilvános és testületi fellépés a hivatalosságok által eufemisztikusan „területrendezési és -szisztematizálási tervnek” hívott kommunista pártprojekt ellen. 

Krisztusnak és Pilátusnak

Ma már – különösen az előbbi akcióhoz képest – bagatellnek tűnik Tőkés másik kiállása a hatalom akaratával szemben. A lelkész a hivatalos tiltás ellenére megismételte a Thália temesvári amatőr színtársulat tagjaival Dsida Jenő verseire alapozó szavalóestet. Aki ott volt valamelyik, netán mindkét alkalommal – mint e sorok írója is –, érezhette, micsoda erő volt abban, amikor az est végén gyertyával a kézben minden résztvevő együtt mondta el Dsida hitvallásának utolsó sorait. Több mint három évtized távlatából is libabőrös lesz az ember felidézve e pillanatokat. A szavalóestről, mely végül a Thália betiltását eredményezte, Tőkés László részletesen szól Temesvár ostroma ’89 címmel megjelent naplójegyzeteiben.

A kommunista vezetés nem kívánta politikai síkra terelni a maga útját járó, szókimondó és következetes fiatal református pap ügyét, azért az egyházon belül kísérelték meg elmozdítani állomáshelyéről Papp László egykori püspökön keresztül, akiről már akkor sejteni lehetett azt, ami időközben bizonyságot is nyert, hogy együttműködője volt a Securitaténak, az akkori román titkosrendőrségnek. 

Az egyházi elöljáró Menyőbe, egy kis Szilágy megyei faluba kívánta Tőkés Lászlót áthelyezni. Ő viszont az ellenállást választotta, a presbitérium pedig kitartott mellette, annak dacára, hogy annak tagjait módszeresen fenyegették.

Elhallgattatási és kilakoltatási kísérlet

Miután 1989. július 24-én a Panoráma című műsor bemutatta Tőkés László emlékezetes, két kanadai újságíró, Michael Clair és Réjean Roy által március 20-án felvett, de a kanadai tévéállomások által visszautasított interjúját, a lelkész hamarosan házi őrizetbe került. A hatalom minden eszközzel meghátrálásra próbálta késztetni. Nem válogattak az eszközökben, álarcos betörőket is küldtek rá. Per indult ellene, melynek célja az volt, hogy a felsőbb egyházi utasításnak állami kényszer útján szerezzenek érvényt. A perben hiába vetette be Kincses Előd jogi szaktudásának legjavát, bízvást kijelenthető, hogy az ítélet jó kommunista szokás szerint előre meg volt írva. 

December 10-én Tőkés László a szokás szerint zsúfolásig telt templomban a vasárnapi istentisztelet végén szikár tárgyilagossággal ismertette a hívekkel ezt a tényt, s arra kérte őket, hogy aki teheti, jöjjön el, és legalább legyen szemtanúja a justizmordnak. 

A kérés meghallgatásra talált, a református hívek december 15-én reggel gyülekezni kezdtek. Az arra járók közül többen is megálltak, és érdeklődtek, hogy mi történik, abban az időben nem volt jellemző, hogy a városban bárhol tömeg gyűljön össze (leszámítva a főteret, ahol a rendőrség elnézte, hogy a polgárok rendszeresen találkoznak, és elsősorban a labdarúgásról beszélgetnek). A zömmel román nemzetiségű érdeklődők közül sokan csatlakoztak a tiltakozókhoz, a kilakoltatás el is maradt aznap. 

December 16-án jómagam is ott voltam a tüntető tömegben, de hadd adjam át a szót apámnak, Borbély Imrének, Tőkés László egykori támogatójának és tanácsadójának, aki egy Tóth Károly Antallal folytatott, később könyvben is megjelent beszélgetés során nagyon precízen idézte fel az eseményeket. 

A Tőkés László mellett tüntetők között 1989. december 16-án egyre többen voltak olyanok, akik politikai színezetet igyekeztek adni a tüntetésnek. Jómagam a tömegben tartózkodva érzékeltem ezt, s többedmagammal igyekeztünk ezeket az embereket arra bírni, hogy vonuljanak a ház elől a közeli Mária térre. Ez végül is megtörtént. Mint ahogyan az a Timişoara újság 1991. december 17-i számának »Tanúvallomást teszek« nevű rovatában Ion Monoran nevű forradalmár költővel készült interjúból is kitűnik, a Cina vendéglőben összegyűlt asztaltársaság, talán egy tucat ember, eldöntötték, hogy eljött a kellő idő, és a Mária térre mentek. Ott Monoran 19 óra 35 perckor az indulni készülő villamos elé lépett, míg a testvérem, Borbély Zoltán lehúzta a villamos villanyszedőjét, ami által az mozgásképtelenné vált. Ezt megismételték a szembejövő villamossal is. Azon a szakaszon ezzel megbénult a forgalom, és a munkából hazaigyekvő tömegek kiszálltak a villámosokból, és tanúi lehettek, hogy Daniel Zăgănescu az egyik villamos ütközőjére fellépve és bemutatkozva elkezdte skandálni a katarktikus Jos Ceauşescu, Jos communismul, Jos Securitatea és a Libertate jelszavakat. Szinte egy időben Kovács Tibor (Zsolt fiam egyik volt osztálytársa) a másik villamos tetejére mászott, és onnan ugyanazt tette. A tömeg mintegy vezényszóra ismételni kezdte a jelszavakat, a tér messze hangzóan dörögte: Le a diktátorral! Ekkor robbant ki a temesvári népfelkelés.

A temesvári népfelkelést valódi temesváriak robbantották ki, románok és magyarok. Szabad akaratból és szent hittel. Mi ott voltunk, az egész család. Ez volt életem katartikus csúcsélménye. 

A tömeg egyre nőtt, a feltorlódott villamosokból kiszálló emberek nagy része csatlakozott a tüntetőkhöz. Az egybegyűltek lehettek talán tízezren, amikor megindultak megostromolni a pártházat, amit be is vettek hamar. Megütköztek a rendőrséggel is. A rendfenntartó alakulatok ekkor még nem vetettek be éles lőszert, alul is maradtak a kézitusában.

Imádkozz, mert utoljára teszed!

A parókia viszont őrizetlenül maradt. Bent mindössze nyolcan maradtak, köztük Gazda Árpád újságíró, aki egy interjúban a következőképpen idézte fel a legdrámaibb pillanatokat,  amikor a Securitate emberei betörték a templomajtót, és behatoltak Isten házába:

Bejöttek vagy tizenöten, a főnökük a tenyerét paskolta a gumibotjával, és azt mondta: Roagă-te, că o faci pentru ultima dată (imádkozz, mert utoljára teszed)! Két alak rögtön közrefogott, elvezetett a templom végébe, megmotoztak, elvették az irataimat. Ott vezették el Lászlót előttem, hátratört kézzel, ütötték, folyt az arcából a vér. Edit kiabált, hogy hagyják békén a férjét. Elhurcolták őket, és emlékszem, arra gondoltam, hogy vajon látjuk-e még egymást valaha. Bennünket bezsúfoltak egy kisbuszba, azokkal együtt, akik lent maradtak a lakásban.

Tőkés László, mint azt több alkalommal is elmondta, maga is arra számított, hogy kivégezni viszik, de nem így történt. Menyőbe szállították, vélhető, hogy egy koncepciós per keretében kívántak vele és szűkebb körével leszámolni. Erre azonban már nem kerülhetett sor a december 22-i hatalomváltásnak, Ceauşescu megbuktatásának köszönhetően. Gazda Árpádot és társait bebörtönözték, és napokon keresztül kínozták, verték, amíg december 20-án a tömeg ki nem szabadította őket. Ugyanerre a sorsra jutottak a december 17-e hajnalán lassacskán szétszéledő tömegből azok, akiket a rendfenntartó erők találomra letartóztattak.

Az éles fegyverekkel dacoló tömeg

A diktatúra vezetése a reguláris katonaságot vetette be a tiltakozók ellen, tankokkal, kétéltű páncélozott járművekkel. Az első lövések délután fél ötkor dördültek el, nem messze házunktól, a hajdani Jenő herceg téren. A fegyverek hajnali fél négyig dörögtek, nem volt öt perc Temesvár központjában, hogy ne hallatsszon puskalövés. Leírni is hátborzongató: a fegyvertelen tömeget éles lőszerrel ennyi időn keresztül nem tudták szétoszlatni. Vélhetően azt hitték a hatalom képviselői, hogy az első néhány sebesült láttán mindenki menedéket keres. Nos, nem ez történt, az emberekben akkora volt az elkeseredés, a rendszer elleni felháborodás, s nem utolsósorban a bátorság, hogy a tüntetők akkor tértek csak haza, amikor a legbrutálisabb eszközök bevetése nélkül is ez spontán megtörtént volna. Nem köztudott, de első kézből – a sebesülteket ellátó ápolónő ismerősünktől – tudjuk, hogy a katonaság dum-dum golyókat is bevetett az akció során. 

20-án ismét megindult a tömeg a forradalmi üzemekből, a katonaság pedig nem lépett fel ellenük. Vélhető, hogy nagy részük nem kapott tűzparancsot, de szemtanúktól lehetett hallani olyan történeteket, melyek szerint sírva mászott ki a tiszt a tankból, azzal, hogy hadbíróság elé fogják állítani, de képtelen a fegyvertelen tömegbe lőni. 

Innen azonban még lett volna visszaút, ha a második vonalbeli kommunisták, Ion Iliescu és társai nem szánják el magukat a cselekvésre, és a titkosrendőrségen, valamint a katonaságon belüli támogatóik segítségével nem kerül sor a hatalomváltásra december 21-ről 22-re virradó éjjel. 

Elitváltás kérdőjelekkel

Sok vitát fog még eredményezni a kérdés: történt-e rendszerváltás Romániában? Alkotmányjogi szempontból a válasz egyértelmű: igen. Formális demokrácia jött létre, melyben az emberi és polgári jogok nagy része biztosítva van, főként a többségi nemzet tagjai számára.

Az elitváltás ennek megfelelően csak kis részben zajlott le, a kommunista nómenklatúra tagjainak nagy része megőrizte politikai hatalmát, a gazdaság kulcspozícióinak nagy részét ők foglalták el. 

Tudni lehet, kik indították, kik adtak politikai színezetet a kezdetben egyházi jellegű megmozdulásnak, és azt is, hogy ők nem voltak semmilyen titkosszolgálat emberei. A titkosszolgálatok befolyásolhatták egyes pillanatokban az események menetét vagy a tömeghangulatot (vélhetően valamely titkosszolgálat emberei voltak azok, akik a Mária tértől a Fő térig minden kirakatot betörtek, de ezek mellékes mozzanatok). 

A temesvári megmozdulás tisztaságát az sem érinti, hogy

A temesvári népfelkelés jelszavait az utcai akciókban, tüntetésekben és harcokban részt vevő újságírókból és értelmiségiekből alakult Temesvár Társaság által megfogalmazott „Temesvári kiáltvány” foglalta össze, amit 1990. március 11-én adtak közre az egybegyűlt több tízezres, az Iliescu-féle posztkommunizmus ellen tiltakozó tömeg előtt. A titkosszolgálat által megszervezett, s pár nappal később végrehajtott marosvásárhelyi pogrom azonban megakadályozta, hogy országos mozgalom épüljön a temesvári követelések mögé.

A szerző az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke.

(Borítókép:Piata Victoriei, Művelődési Palota, T–55 harckocsi. Fotó: Urbán Tamás)