A higgadt tanár, a vagány munkáslány és a pásztói hídrobbantók

Alig találni olyan eseményt a magyar történelemben, amely akkora társadalmi támogatottságot élvezett volna, mint az 1956-os forradalom. A szabadság és a nemzeti függetlenség követelése olyan közös alapot jelentett, amellyel mindenki azonosulhatott. A konkrét célokban és az eszközökben már lehettek eltérések: voltak, akik a rend és a törvényesség elsődlegességét hangsúlyozva igyekeztek hozzájárulni a forradalmi vívmányok megőrzéséhez, mások a harcoló egységekhez csatlakozva próbáltak tenni az ország sorsának jobbra fordulásáért, sokan pedig még hetekkel a második szovjet intervenciót követően sem adták fel az ellenállás lehetőségét.

A tökéletes osztályidegen

Tihanyi Árpád, a győri Liszt Ferenc utcai általános iskola irodalom- és történelemtanára egyike volt azoknak, akik, miután értesültek az 1956. október 26-án a mosonmagyaróvári laktanyánál lezajlott véres sortűzről, a helyszínre sietve igyekeztek elejét venni a további erőszaknak.

A megbecsült, tanulóit – felettesei értékelése szerint – „lelkesedésével, valamint szakmai felkészültségével magával ragadó” pedagógus (nem mellesleg kétgyermekes édesapa) az Ideiglenes Győri Nemzeti Tanács vezetőjétől, Szigethy Attilától kapott megbízólevél birtokában, katonák és civil felkelők kíséretében érkezett a határvárosba. Itt elszakadt társaitól, és a tanácsházára ment, ahol beszédet intézett az épület előtt összegyűlt, indulatoktól fűtött tömeghez. Az önbíráskodással szemben hitet tett a vérengzés elkövetőinek törvényes felelősségre vonása mellett, majd, megismételve a forradalom követeléseit, maga is szorgalmazta a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások megtartását, azokat az alapvetéseket, amelyek mögé jószerivel az egész társadalom felsorakozott. Ahogy később a bíróság előtt fogalmazott: „akkor az egész ország ezt követelte.” Ezekben a napokban alig akadt olyan ember, aki a nemzeti önrendelkezés helyreállításának – a közszájon forgó „ruszkik haza!” hangoztatásával félreérthetetlenül kifejezett – igényével, vagy a többpártrendszer bevezetésének, a jogállami normák érvényre juttatásának a kívánalmával ne értett volna egyet. 

Ezek a magasztos elvek 1956-ban azonban csak időlegesen határozhatták meg az ország politikai és társadalmi berendezkedését.

A hatalom kiszolgálóinak cinizmusára jellemző, hogy első fokon – mosonmagyaróvári beszédét uszításként (!) értelmezve – többek között három rendbeli gyilkosságra való felbujtásért ítélték halálra. A vádak valódiságáról annyit, hogy a sortűz miatt felbőszült tömeg által meglincselt három határőrtiszt közül Gyenes György még Tihanyinak a városba érkezése előtt, Vági József és Stefkó József pedig beszéde másnapján lett a népharag áldozata.

Noha másodfokon a gyilkosságra való felbujtás vádja alól sikerült tisztáznia magát, a népi demokrácia megdöntésére irányuló mozgalom vezetése mellett ezúttal hazaárulás mondvacsinált bűntettében találták bűnösnek, és 1957. december 21-én helybenhagyták a halálos ítéletét. Tíz nappal később végezték ki.

A Lámpagyártól a „mosolygó halálig”

A Tihanyiétól gyökeresen eltérő pályát befutott Havrilla Béláné Sticker Katalin egyike volt a megtorlás során kivégzett hat nőnek. A hányatott gyerekkorú, menhelyen nevelkedett fiatal lány, aki korábban orsózó és takarítónő is volt, 1956-ban – egy rövid életű házasságot maga mögött hagyva – gépmunkásként dolgozott a Soroksári úton található Lámpagyárban, amelyet a köznyelv csak „lámpuskagyárként” emlegetett, mivel valójában fegyvereket gyártott. 

Október 24-én reggel még elindult munkába, ám hamarosan csatlakozott a felkelőkhöz, akikkel teherautón a Corvin közbe ment; itt ismerkedett meg Wittner Máriával, akivel elválaszthatatlan társak lettek. 26-án mindketten csatlakoztak a Vajdahunyad utca 41. szám alatti felkelőcsoporthoz.

Sticker a harcok idején elsősorban az élelmiszer-utánpótlásért felelt, a forradalom győzelmét követően pedig, immár nemzetőrként, őr- és járőrszolgálatot adott. Miután november 4-én egysége felvette a küzdelmet a támadó szovjet csapatokkal, a sebesültek ellátása mellett a Molotov-koktélok készítésében is segédkezett.

Három nappal később – belátva a helyzet reménytelenségét – több társával elhagyta az országot, ám honvágya miatt, valamint udvarlója hívására 1957. január 12-én Svájcból visszaköltözött Magyarországra. Nem kizárt, hogy eljutott hozzá Kádár János november 26-i rádióbeszédének híre, amelyben kormánya nevében megígérte, hogy „egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett”. 

Mindez azonban Stickert esetében is csak hitegetésnek bizonyult, ugyanis július 25-én letartóztatták. Mivel november elején részt vett a Köztársaság téren a feltételezett titkos börtönök utáni kutatásban,

holott forradalmi szerepvállalása indítékait egy kihallgatása alkalmával világossá tette: „segíteni kívántam a fegyveres csoportot azon feladatában, hogy [...] független ország legyünk, és az oroszok menjenek ki, de én nem gondoltam vérontásra, gyilkolásra.”

A megtorlás legvéreskezűbb bírója, a „mosolygó halálként” is emlegetett Borbély János vezette népbírósági tanács 1959. február 24-én többek között gyilkosságért és a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért jogerősen halálra ítélte; két nappal később végezték ki. Az utolsó percekig barátnőjével maradhatott, a búcsú pillanatairól Wittner később így számolt be: „Kinyílt az ajtó, és hívták. Összeborultunk, aztán bejött kér fegyőr, megfogták, kézen fogták és kivitték. […] egyenesen, feltartott fejjel ment.” A bitó előtt állva egyes beszámolók szerint megkérte a hóhért, hogy vigyázzon a hajára, mert most fésülködött.

Az első fokon szintén halálra, majd másodfokon életfogytiglani börtönre ítélt Wittner csak 1970-ben, az utolsó, ’56-os váddal fogvatartottak egyikeként szabadulhatott. Mint később fogalmazott, míg barátnőjét halálra, őt életre ítélték.

Nógrádi nehézfiúk

Noha november 4-én a szovjet hadsereg második támadása megroppantotta a magyar szabadságreményeket, a forradalmi lendületet nem tudta teljesen letörni. A nyomasztó túlerőben lévő megszálló erőknek sok helyen csak napokig tartó küzdelemben sikerült felszámolniuk a fegyveres ellenállás gócait, a Mecsekbe visszahúzódott „láthatatlanok” pedig közel két hétig kitartottak. A forradalom szellemiségének őrzésében nagy szerepük volt a novemberben is tovább működő munkástanácsoknak. 

December folyamán újabb tiltakozási hullám söpört végig az országon. Míg a Budapesten, valamint több nagyvárosban sorra került nőtüntetések résztvevőit a békés ellenállás szándéka vezette, számos helyen voltak, akik fegyverrel is szembeszálltak a kommunista párt restaurált uralmának megerősítése érdekében törvénytelenségek sorát elkövető karhatalmi alakulatokkal. A hatalom minderre a hatósági erőszak további fokozásával válaszolt.

A vérengzésnek szemtanúja volt Alapi László, a Pásztói Tejipari Vállalat kocsikísérője is, akiben a látottak okozta sokk hatására született meg a végső elhatározás: többhetes előkészületek után társaival együtt aznap este felrobbantják a Pásztó és Szurdokpüspöki közötti vasúti hidat. 

Alapiban novemberben, a forradalomban részt vett fiatalok Szovjetunióba történő deportálásáról szóló hírek hatására merült fel a robbantás gondolata, hogy a további elhurcolásokat megakadályozza. (Nem tudhatta, hogy Nógrádból végül senkit sem vittek el a Szovjetunióba.) Formálódó tervébe beavatta közvetlen munkatársát, Geczkó Istvánt, majd a megvalósításba további három ismerősüket, Kelemen Károlyt, Kiss Antalt és Tóth Miklóst is bevonták. Magában a robbantásban csak ketten vettek részt, Geczkó és Kiss, akik különös gondot fordítottak arra, hogy a szabotázsnak ne legyen áldozata. A robbantás előtt meggyőződtek róla, hogy nem jön vonat, és senki sincs a közelben, a – hidat egyébként csak megrongáló – detonációt követően pedig értesítették a pályamestert, hogy ne engedjen szerelvényt arra a szakaszra. 

A pásztóiakat perükben mindennek ellenére vérszomjas ellenforradalmároknak állították be: „jellemző vádlottak […] emberi mivoltukból kivetkezett magatartásukra, hogy aljas elvetemültségükben […] asszonyokat, gyermekeket tömegesen akartak elpusztítani” – olvasható az ítélet indoklásában. A Budapesti Katonai Bíróság 1957. május 6-án Kelemen Károlyt leszámítva minden vádlottat halálbüntetéssel sújtott, amiben minden bizonnyal közrejátszott, hogy a hatalom csak komoly nehézségek árán tudta letörni a Nógrád megyei ellenállást. Tóthot és Kisst az Elnöki Tanács kegyelemben részesítette, Alapit és Geczkót azonban kivégezték. 

Jogi-erkölcsi elégtételadásra – akárcsak a törvénysértések minden áldozata esetében – a rendszerváltás teremtett lehetőséget, amikor a magyar társadalomnak a tabusítás évtizedeit követően lehetősége nyílt visszanyúlni az 1956-os forradalom nagy közös szabadságélményében gyökerező, annak szellemiségétől elválaszthatatlan eszmei fundamentumokhoz, és fejet hajtani azok emléke előtt, akik életüket adták mindannyiunk szabadságáért.

A szerző a Nemzeti Emlékezet Bizottság Hivatalának kutató történésze.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Az 1956. december 8-i salgótarjáni sortűz 59. évfordulóján tartott megemlékezés résztvevői a salgótarjáni December 8. emlékparkban 2015. december 8-án.  Fotó:  Komka Péter / MTI)