Vona Gábor: Öt ok, amiért nem kellenek pártok az önkormányzatokba

A Második Reformkor Alapítvány első javaslata volt, hogy önkormányzati választásokon országos pártok ne indulhassanak. Kétféle reakció érkezett. Az első szerint ez értelmetlen javaslat: „a pártok eddig is lenyúlták a civil szervezeteket, később sem lesz másképp”, „a pártok a világon mindenhol részt vesznek a helyi közéletben”, „jelenleg is civilként indul a jelöltek többsége”, „nem az számít, ki civil és ki politikus, hanem hogy alkalmas-e”. A második csoport szerint ez jó, de megvalósíthatatlan javaslat: „úgysem menne át az Országgyűlésen”, „nem alkalmas erre a magyar társadalom”. Valljuk meg, a társadalom nagy részét meg hidegen hagyta az egész. Annyi más gondja van az embereknek, különösen manapság, nem tök mindegy, ki ül benn a települések képviselő-testületeiben? Nem. Nagyon nem mindegy. Magyarország öt szempontból is jobb hely lehetne, ha volna bennünk kellő bátorság egyáltalán megvitatni a pártmentes önkormányzatiság lehetőségét. Miért?

1. A pártok helyben ártalmasak

Milyen haszna lenne a pártmentes önkormányzatiságnak? Nos, ez rossz kérdés. Helyesen így hangzik: mi haszna van a pártoknak az önkormányzatokban? Azon kívül, hogy megszoktuk, hogy ott vannak. De komolyan, tud valaki öt értelmes okot felsorolni, mit adtak hozzá a helyi ügyekhez az elmúlt 30 évben? (Aki tud, örömmel hallgatom, legyen ez úgynevezett vitaindító!) Félreértés ne essék, nem akarok olyan alufóliás civil lenni, aki két konteó között szőröstül-bőröstül megszüntetné a pártokat. Szerintem nagy szükség van rájuk, de a saját helyükön. A párt nagyszerű keret, hogy egy érték- és/vagy érdekközösség megjelenítse az országos közéleti vitákban önmagát, de teljesen abszurd, hogy a helyi önkormányzatokban is megtűrjük őket. Az ottani ügyek elsöprő többségének semmi köze az országban folyó közéleti vitákhoz. Nem beszélve arról, hogy 

Ez sajnos teljesen logikus a pártlogika alapján, de mi köze is van a helyi érdekekhez? Nyilván semmi. A települési kérdések érdemi megvitatására a pártok alkalmatlanok, mert a vezérlő elvük nem helyi gyökerű. A pártérdek és -logika az esetek többségében felülírja a lokálisat. Az országost leképező elrendeződés rendre ott alakít ki megosztottságot a helyi vitákban, ahol amúgy nem lenne, ott meg összeborulást teremt, ahol éppen vitára lenne szükség.

2. A civil nem lúzer

Szinte közhely, de a magyar civil szféra nagyon erőtlen. A civil szervezetek jelentős része különféle pártpolitikai erőterekbe került, vagy egyenesen azok hozták létre őket. (Nyilván tisztelet a kivételeknek, de ez a cikk nem róluk szól, mert ők teszik enélkül is a dolgukat.) Ezt a gyengeséget látva és tapasztalva ma, ha valakire azt mondjuk, civil, lényegében megsértjük. A civil szó a lúzerség szinonimája lett. Ő az a wannabe politikus, közéleti Mr. Bean, aki nagyon szeretett volna ott lenni a nagyok között, de nem fért oda, úgyhogy maradt neki a harmadliga. Szomorú attitűd ez, mert a civilségnek éppen fordítva, az erőt kellene jelentenie. Azt az embert vagy szervezetet, aki annyira hisz önmagában, a céljaiban, az erejében, hogy nincs szüksége pártok támogatására, megáll a saját lábán, és ha kell, hát megvív a nagypolitikával is. Mert önálló, mert szabad, mert büszke, mert civil, mert polgár. És itt a lényeg. A magyarság elmúlt 200 éve nem más, mint újabb és újabb elbukott küzdelmek a polgárosodásért. És itt nem lehet sem a Habsburgokra, sem az oroszokra, sem a németekre, sem az amcsikra, sem Brüsszelre, sem senkire mutogatni. Itt magunkra mutogassunk! Mi, a magyar társadalom félünk a polgárosodástól, mi nem akarjuk, mert mi szeretjük jobban a függőségből fakadó akolbiztonságot. Mennyivel egyszerűbb szidni a rendszert, a másik oldalt, vagy beleszellenteni a kommentlisztbe, mint helyben – civilként, polgárként – valami értékeset csinálni! 

El akarnák foglalni őket a pártok? Nagyon is. Elfoglalnák őket? Sokakat. De nem mindet, és a dolgok logikája szerint egyre kevesebbet. Ha feltűnne egy új norma, egy alternatíva, előbb-utóbb egyre több településen vállalnák a közéleti megmérettetést olyan potens és hiteles szereplők, akik most még, érezve a pártpolitika helyi szinten megmutatkozó hányásszagát, inkább öklendezve arrébb mennek. A pártok az elmúlt 32 évben számtalan alkalmatlant és szélhámost szabadítottak rá a testületekre, és még ennél is több alkalmas lokálpatriótát tartottak távol attól, hogy betöltsék a hivatásukat.

3. A politikai safe space

Az a furcsa helyzet, hogy a pártmentes önkormányzatiság nemcsak a helyi közéletnek, de a pártoknak is jót tenne. Az önkormányzatok pártmentessége nem azt jelentené, hogy valakiben, aki addig helyi ügyekkel foglalkozott, ne ébredhetne országos politikai ambíció. Sőt, ez teljesen normális, csak akkor hoznia kellene egy felelős döntést (döntésképesség=polgárság, csak úgy zárójelben), hogy akkor innentől kezdve ez már nem helyi, hanem országos közélet. Vagyis a kettő két külön hivatás. Nem jobb lenne a pártoknak is, ha ilyen utánpótlásuk (is) lehetne? Vagyis olyan, helyben megedződött emberek, akik alkalmasságukat nem pártlogók mögül, hanem saját erejükből bizonyították? És nem jobb lenne az országnak is, ha a nagypolitikába minél több ilyen szereplő érkezne? Aki ismeri a terepet, a helyi valóságot? Aki megtanult a másikkal vitázni érdemi ügyekben? Aki tud kompromisszumot kötni, hátralépni, előrelépni, és mindig a saját erejéből? A pártmentes önkormányzatiság a közélet safe space-e, közéleti keltetője lehetne. Ahol aztán mindenki eldönthetné, mi az ő további útja, a helyi vagy az országos politika.

4. A lokalizáció az új globalizáció

A koronavírus-járvány és az azóta tartó események kínzó erővel világítottak rá a globális trendek sebezhetőségére és veszélyeire. A globalizációnak persze vannak pozitívumai is, de ma már szinte evidenciának számít, hogy azokat a közösségeket, amelyek lokálisan nem képesek megerősíteni magukat, minden törvényszerűen érkező, újabb krízis a földbe döngöli.

Ha a pártok képviselői ülnek az önkormányzatokban, erre nem sok esély mutatkozik, és nem azért, mert rossz emberek, hanem azért, mert máshol vannak a prioritásaik. A szubszidiaritás elve éppen arról szól, hogy a döntéseket az érintettekhez a lehető legközelebb kell meghozni. Annak idején, amikor XI. Pius pápa megfogalmazta, még a totalitárius rendszerekkel szembeni autonómiáról szólt, ma már annál is többről: a túlélésről. Mert józan és helyes döntésekre azok képesek, akiket a kihívások valóban érintenek. Vagyis a helyiek. A pártmentes önkormányzatiság ezt az attitűdöt is erősítené.

5. Spóroljunk!

A pártmentes önkormányzatiság kialakítása valójában nem kerül pénzbe, csupán akarat kérdése. Egy nagy gazdasági válság kellős közepén ez sem utolsó szempont, de még ennél is többről van szó. A javaslat megvalósulása nemhogy nulla forintjába kerülne a költségvetésnek, hanem többletet teremtene. Egyrészt azzal, hogy a pártok által legális és illegális csatornákon helyi kampányokra elfolyó milliárdokra nem lenne szükség, másrészt azzal, hogy a pártok által a helyi közéleten keresztül kiszivattyúzott pénzek helyben maradnának, csökkentve ezzel a települések kitettségét, végül azzal, hogy a pártos logikától megszabaduló képviselő-testületek konstruktívabb és ebből fakadóan takarékosabb döntéseket tudnának hozni. Nyilván, sok itt a „ha”, és nem akarom azt mondani, hogy attól, hogy valaki civil és nem pártpolitikus, már egyszerre tisztességes is lesz, de azt viszont igen, hogy ennek a valószínűsége nőne. A pártmentes önkormányzatiság természetesen nem csodaszer, hanem egy lehetőség. Önmagában és egy csapásra nem tenné tisztává, józanná és működőképessé a közéletet, de egy biztos, rosszabbá nem válhatna a helyzet, ellenben jobbá még igen. És a jelenlegi lesújtó folyamatok közepette az ilyen halvány reménysugarakba is érdemes belekapaszkodni.

A szerző a Második Reformkor Alapítvány vezetője.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

(Borítókép:  Főváros Önkormányzata Főpolgármesteri Hivatal épülete az V. kerületi Városház utcában. Fotó: Róka László / MTI)