Csak a csehek

Tulajdonképpen elrugózgathatnánk azon, hogy mit érthet Medgyessy Péter politikával átitatott költségvetés alatt és hogy megint mi ez a szánalmas kavarás a miniszterelnök szabadidős programjaival, továbbá körvonalazhatnánk a Hiller István reménybeli vezetésével megvalósulandó szocialista megújulás fényes távlatait, vagy a Lakitelek-Alcsútdoboz Csoport áldozatos harcát azért, hogy ismét sikerüljön egyszázalék közelébe küzdeni a szeretett pártot a lánglelkű költő, Lezsák (csehül: ászoksör) Sándor vezetésével és még számtalan hasonlóan érdekfeszítő múlt heti történet vár a szerkesztőségi Gorenjében, hogy végre a górcső alá kerülhessen, de szembe kell néznünk a tényekkel, és tudomásul vennünk, hogy a világ negyedik legnagyobb sporteseménye jelentős tudatszűkítő hatást gyakorol a kontinens lakosságára, így természetesen hazánkra is, tehát esténként két uszkve hárommillió M. Giorgo Richárd lesi, hálóba lesz e pofozva a pettyes, amely egyáltalán nem pettyes, viszont határozottanalufóliaszínű, így nem tehetünk mást, bekapjuk mi is a pszichedelikus selyemcukorkát, és foglalkozunk azzal, amivel kell: a labdarúgó Európa-bajnoksággal.

Elegánsan skippeljük most az obligát sajnálkozást, hogy milyen nagy kár, micsoda csapás nekünk kimaradni ebből a láthatóan nagyszerű dologból, azért mert Magyarországon a labdarúgás néhány évtizede sarlatánok, csalók és más köztörvényes elemek kezében van, és helyzete annyira reménytelen, romlása annyira sorsszerű, hogy komoly ember nem is gondol rája.

Az Eb kétségtelenül legnagyobb eredménye, hogy megszűnt az edzői (bocsánat: szövetségi kapitányi) öltöny kötelező jellege...

Az Eb kétségtelenül legnagyobb eredménye, hogy megszűnt az edzői (bocsánat: szövetségi kapitányi) öltöny kötelező jellege, lehet most már polóban, melegítőben üvöltözni és ugrálni a kispadon. Ez a néhány évig tartó öltönytrip egyébként is valami félreértés lehetett, alighanem Amerikából és alighanem a kosárlabdából szivárgott be, de ha összevetjük mondjuk a filmsztárfejű Pat Riley kifogástalan Armani-szettjeit Camacho átizzadt nejloningével, nem beszélve Pintér Attila kurvaanyázóöltönyéről illetve a szponzornévvel hímzett ingnyakakról (üzenet: "van egy szénhülye haverom, aki hagyta magát lehúzni néhány százezer forintra, hogy a logója itt villogjon a zsíros tokám alatt, én meg hirdethessem magamról, mekkora csokker vagyok"), akkor világossá válik, aminek világossá kell válnia.

A szövetségi kapitányság egyébként is nehezen megfejthető pozíció. Gyakorlatilag azért fizetnek egy embert, hogy elviselje a szurkolók szidalmait. A nagy klubokból egy-két napra összerántott játékosokból csapatot nyilván nem kovácsolhat, a primadonnáskodó sztárokkal még nem is kiabálhat, mert nekitámad a sajtó, tehát gyakorlatilag csak hülye lehet, mint mondjuk Trapattoni, aki képes volt 1-0-ás vezetésnél lecserélni a legjobb játékosait, hogy az ellenfél egyenlíthessen.

Szóval a sztárokat, legyenek akármilyen Figo-szerű lusta, hisztériás köcsögök, a közönség imádja, bűnbaknak mindig a kapitány marad, aki jó pénzért persze helybe megy a sallerért, és vidáman lemond, ha kell.

Figo és a lehetetlen helyzetben lévő szövetségi kapitányok nyomvonalán eljuthatunk egy olyan fölvetéshez, amely méltó lenne rasszista szakkommentátorunk ifj. Szálasi-Hegedős Csubakka tollára akár, hogy tudniillik érdekes feszültség fedezhető föl a labdarúgás internacionalista struktúrája és a nemzeti válogatottak küzdelmeit övező érdeklődés között. Amíg a futball valójában nemzetek fölötti szerveződésekben, a sztárklubokban folyik, a világ legnézettebb sporteseménye a világbajnokság és a negyedik legnézettebb az Európa-bajnokság.

Bármennyire elfogadhatatlan volt Figótól a "kínaiak játsszanak a kínai válogatottban" beszólás (a címzett a két portugál brazil: Deco és Scolari), illetve tudjuk, hogy francia Csurka, Jean-Marie Le Pen gyakorlatilag politikai harakirit követett el, amikor az 1998-as világbajnok (a maihoz feltűnően hasonlító) francia csapatról kijelentette, hogy ez nem is francia válogatott, hát legalábbis komolyan meggondolandó, meddig van értelme nemzeti válogatottnak nevezni egy sebtében honosított játékosokból összerántott csapatot.

A nemzetiválogatottasdi egyre múltszázadibb szagú dolog, és ha látta már valaki az osztrák asztalitenisz-válogatottat játszani (Figo kedvencei lennének: három feltűnően sárgás bőrű, szűk szemrésű sportoló, akiknek elég hülyén állna a tiroli nadrág) az alighanem látta a jövőt: tíz év múlva egy holland-svéden alighanem fél tucat brazil, egy tucat fekete-afrikai és néhány ex-jugoszláv vív majd elkeseredett küzdelmet a nemzeti dicsőségért.

Őrüljünk, hogy elhullottak az agyonsztárolt köcsögválogatottak...

De ne menjünk messzebb!

Drukkoljunk a cseheknek felszabadultan, mert ők megérdemlik. (Hrabal és Pilsner Urquell miatt egyébként mindent megérdemelnek.) Örüljünk, hogy elhullottak az agyonsztárolt köcsögválogatottak, a Beckham fitymapírszingje körül keringő angolok, az apatikus és antipatikus franciák, a lúzer spanyolok, a pofátlanul alulteljesítő olaszok, a tökéletesen tehetségtelen, bűnrossz németek (már Völler haja miatt is megérdemelték). És el kell bukniuk a nyafogó primadonna vezette portugáloknak is, ha van igazság a Földön. Maradt viszont Baros, aki fossa a gólokat. (Nem láttam még csatárt, aki ennyire könnyedén, erőlködés nélkül tudott gólokat rúgni. Mintha akkor rúgna, amikor akar. Látták, hogyan alázta a német védelmet, csupán azért, mert unatkozott?) Maradt Poborsky, Nedved, Smicer, Heinz és az instant futballzsenialitás.