Makro és kollagén

Jó reggelt, jó kamatvágást!

Ha minden igaz, még ezen a szép napon összeül a monetáris tanács, és újabb fél százalékkal, vagy ha nagyon szabatosak akarunk lenni, fél százalékponttal, ha meg nagyon szakmaiak, akkor ötven bázisponttal csökkenti a jegybanki alapkamatot, jól, ami normális embert nem nagyon érdekel, mert a normális embert nagyjából az érdekli, hogy tényleg levarrta-e Majka azt a leguánarcú, szétkollagénezett muffot, aki hetek óta vigyorog a Blikk címlapján, vagy kamu az egész.

A nem normális ember viszont aggódik egy percet legalább a makroadatok felett. A helyzet, ugye, nem egyszerű, legalábbis a Majka-kollegénezett muff viszonylathoz képest.

Van egyszer egy kormány, amely Rogán Antal szép szavával: dumakormány (más kérdés, hogy Rogánéknak pillanatnyilag ez a dumakormány is túl nagy falatnak tűnik, és ha már dumában sem bírják a versenyt, akkor tényleg nagy gáz van), és hiába minden nyilvánvaló körülmény és kényszer, nem nagyon akarja csökkenteni a költségvetés hiányát, mert jövőre választás lesz, és ha választás lesz, akkor nem lehet lerabolni senkit se, tehát az állam költ tovább, mintha nem lenne ki a segge a gatyából. (Na ja, dzsentriskedni, kérem, azt nagyon tudunk. Ontológiailag és von Haus aus.) Az EU vizsgál, a januári hiány máris hozza a tervezett éves egynegyedét, a jegybankelnök sápadtan jajveszékel, és olyan nyilatkozatokat ereszt meg, amilyeneket épeszű gazdaságpolitikus aligha eresztene.

Echte ungarische Wirtschaft: a többé-kevésbé nyugati típusúnak látszó politikai intézményrendszer működtetői még kritikus vagy kritikushoz közeli helyzetben sem képesek együttműködésre, sőt. Nagyon úgy tűnik, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke lefekvés előtt a teljes gazdasági összeomlásért imádkozik, a pénzügyminiszter (Drazsé) pedig már házinyomdájában készítené a forintot, ha tehetné. A gazdaságpolitika legfontosabb irányítói közötti mindennapos anyázás legalábbis nem erősíti a bizalmat a magyar gazdaság iránt.

A független jegybank intézménye azért találtatott ki (a többi között), hogy a mindenkori kormány ne játszadozhasson pillanatnyi érdeke szerint a nemzeti valuta árfolyamával, az inflációval, szóval az egész gazdasággal, ami nagyon helyénvaló elképzelésnek látszik.

Így tehát a független jegybank első embere sem cserélgethető összevissza, a mindenkori kormány rendszeresen megörökli az előző kormány által kinevezett bankelnököt.

Na, ez innen már bonyolult.

Járaink ugyan keményen őrködött az őrzendők felett 2003 elején is, amikor az emlékezetes forintspekuláció rázta az árfolyamot, és amikor már gáz volt, nagyon is hajlandó volt együttműködni a kormánnyal; 2003 őszén szinte megdicsérte a költségvetés tervezetét, hogy az mennyire nagyon csökkenti a hiányt, meg ilyenek. (Egyébként, tudjuk, nem csökkentette. Járai nem hülye, nyilván tudta, hogy nem csökkenti majd, de mégis azt mondta, hogy, mert ez volt a magyar gazdaság érdeke.)

Valamikor 2004 őszén Orbán Viktor magához rendelhette volt beosztottját, és alighanem elemet cserélt benne. Talán mert kezdett hülyén kinézni, hogy amíg Orbán hónapok óta töpörödésről, súlyos gazdasági válságról, összeomlásról beszélt, addig a tőzsde vágtatott, az inflációs adatok jók voltak, a növekedés remekül növekedett, a forint meg erősödött, ami egyébként nem feltétlenül vidám dolog.

Ősz óta tehát az ország gazdaságának jegybankelnökileg percepcionált tendenciái egyre szörnyűbbek, egyre nagyobb a válság, a jegybankelnök már nem lát pozitív tendenciákat a költségvetésben, sőt. Nemrég egy rádióműsorban azt találta mondani, hogy a magyar gazdaság már rég összeomlott volna, ha nem lennénk EU-tagok. Ez nemcsak értelmetlen hülyeség, de veszélyes is egy olyan ember szájából, aki meghatározója a magyar gazdaságpolitikának.

Járai száján egyre inkább sértett, dühös ember beszél kifelé. Egyre személyeskedőbb, egyre prosztóbb kis vita ez.

Persze érthető: Gyurcsányék kezdtek először bunkózni vele, amikor kitalálták az összetett szónak is szörnyű jegybanktörvény-módosítást, hogy fölé-mellé ültethessenek egy-két saját embert a monetáris tanácsba.

A szándék az lett volna, hogy jobban kézben tartsák az árfolyam- és kamatpolitikát.

Az eredmény: sértett, dühös etc., mint fenn.

A kamat meg szép lassan csökken, a forint vele együtt esik picit talán, ami nem is olyan nagy baj, ugye, de a hiány meg az istennek se csökken, meg azok a kurva versenyképességi számok is rosszak, hiába gondolkozik most már mindenki nagy adóreformon, húszszázalékos áfán, meg minden. A legnagyobb megreformálandó rendszerekhez (tb, egészségügy) úgysem mer soha senki hozzányúlni, amíg ránk nem omlik egyszer az egész.

Elég nyilvánvaló tehát, hogy 2006-ig nem lesz már semmi forradalmi, hacsak ki nem derül, hogy Majka mégis megrakta a kollagénes luvnyát.