Haza a leállósávban

A nemzeti kockázatközösség fennmarad, nyugodjon meg és menjen szépen haza mindenki, prédikálja a miniszterelnök. És még büszke is rá. Azért szocialista. Nem kell aggódni, hajtani fölösleges, az ellátás továbbra is marad mindenkinek ugyanolyan. Az még csak-csak elfogadható, hogy a szolgáltatók versenyezzenek a betegekért - na de hogy az alanyok versenyezzenek - vagyis különböző tarifákat fizessenek - a biztosításért, az már skandallum volna. Pedig egy kövér hazugságot etetünk tovább: az ingyenesnek és egyenlőnek hazudott rendszer keményen válogat a páciensek között. Csak ma nem a biztosító és a biztosított legális, szabályozott, tervezhető és követhető alkuja szabja meg az ellátást, hanem orvos és beteg rajtaütésszerű, illegális, adózatlan és átláthatatlan egyezsége. Milyen kockázatközösség marad fenn? Ez? De hát ez nem az!

Könnyű belátni, hogy sosem lesz egyenlő a hozzáférés. Bármilyen szomorú, de aminek ára van, abból a gazdagoknak több és jobb jut. Kenyérből, autóból, színházjegyből. És őssejtből, CT-ből, ügyes sebészből. Gazdagnak lenni épp ezért megéri. Látod, kisfiam, érdemes tanulni, küzdeni, fáradozni. Különben utcaseprő leszel, és szopsz.

Megállapodott, halleluja, a GKM a vasutas-szakszervezettel. A megoldás kulcsa rém egyszerű: továbbfoglalkoztatás. Nem zárják be a szárnyvonalak többségét, de ha netán mégis bezárnák, az ott dolgozókat nem rúgják ki. Kurvajó.

Nyilván azért épít le bármilyen épeszű vállalat, hogy feleslegesen, hatékonytalanul ne költse a pénzt. A szárnyvonalak költségének túlnyomó része nem a dízel, hanem a naponta összesen tíz utast látó kalauz, az üres vonatot vivő vezér, a napi hat kocsit fogadó állomás személyzete. Ha a szárnyvonal bezár, buszozhat az a pár utas is, akit eddig vittek. De majd keresünk a vasutasnak valami munkát házon belül. Azt még nem tudjuk, mit, de valahogy csak lesz.

Magyarul: a szolgáltatás megszűnik, ám értelmetlenül szűnik meg, mert a hozzá tartozó deficit marad. De legalább a sztrájkot megpuhítottuk. Észszerűsítés címén lesz még betegebb a vasút. Levesszük a daganatot a kisujjáról, és beültetjük a tüdőbe.

A jelenséget ismerjük Késő Kádár korából, bújtatott, illetve házon belüli munkanélküliségnek nevezik. Immanens, jellemző következménye volt a szocializmus egész ideájának. Nem az a cél, hogy hatékonyan, jól termeljünk vagy szolgáltassunk. A cél a foglalkoztatás. Alamizsnaosztás a közös pénzből, időből, közérzetből: mert amíg a vasút célja nem az utas, hanem a vasutas jóléte, addig a vasút lassú, koszos és drága lesz.

De mi nemzeti kockázatközösségben vagyunk a vasutassal, ugyebár. Szabad fordításban: miatta szívunk.

Mindez végül is méltányolható lenne: a vasutas is ember. Meg a földhivatali előadó is. Csak az a bibi, hogy van az úgynevezett Világ, túl a mi kis homokozónkon. És ha Tajvan vagy Korea megoldja, hogy ne folyjon szét a pénz feleslegesen, szociális munkahelyekre, akkor ők előnybe kerülnek. Hadd ne vezessem le, egyértelmű: befektetik a fölösleges vasutasra el nem költött pénzt lézerbe, és ők lesznek a lézerpiac lordjai. Mi meg nem leszünk, mert mi továbbfoglalkoztatásra költöttük. És Korea most már minden áldott napon versenyben van velünk. Létezik ugyanis ez a globalizáció nevű jelenség, nem tudom, feltűnt-e. Ez olyan, hogy akármikor beszélgethetünk koreaiakkal szkájpon meg fórumon, valamint akármikor beeshet egy koreai termék, amitől a magyar piac elélvez, az oda termelő hazaiak meg felháborodnak, hogy ezek a szemetek jobbat gyártottak nála, és vámmal együtt is olcsóbban.

Lehet siránkozni, hogy meghalt az Ikarus, szétverték a jó magyar ipart. De az a szétverés megőrzés által történt. Addig babusgattuk, amíg elpusztult végelgyengülésben. Pedig meg kellett volna műteni. Siralmas történet, a gyávaság mementója.

Fejlesztgettek ők, persze, meg bejárogattak dolgozgatni. De nem kellett kepeszteniük, a Nemzeti Értéket úgyis megmenti az állam, ha a fejlesztgetés és dolgozgatás mégse lesz elég. Rövid lejáratú hazugság volt: ma Volvo buszok járnak Budapesten, mert az Ikarus csak szarabbat tudna, ha tudna egyáltalán. Lenyomta a világpiac, mint a bélyeget.

Érdekes, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy antiglob. Az én szótáramban az antigrav mellett van: laborban állítólag előfordult, meg az ufók is azzal mennek, de stratégiának elég vakmerő lenne. Egyelőre az marad fent, ami eléggé kalimpál. A kolibri, meg a helikopter.

Ezek a szerencsétlenek azt hiszik, a globalizáció eldöntendő kérdés. Hogy bárki egyáltalán felteszi. Nem. Az történik, ahogy a jégkorszak. Nincs olyan opció, hogy nem versenyzek, nem ér a nevem.

Ismerjük a magyar konzervativizmust, sőt a magyar közhangulatot máig átható, öncsaló antimodern irányzatot. Tőke és verseny kényelmesen forgatható szitokszó. Liberális maszlag. Legyen úgy, mint régen volt.

Visszautasíthatnánk a technológiát és a fejlődést - egyenként. Nem kötelező mobiltelefont vásárolni. Mégis több az előfizetés, mint ahányan vagyunk. Nagygyűlésen hangulatos visszasírni a lószagú agrárparadicsomot, ami sose létezett. Aztán hajrámagyarok, fájront, és küldi mind az SMS-t, hogy indulok haza. Otthon megnézi az interneten, hány millióan voltak. Minden áldott nap a kapitalizmusra, a versenyben születő haladásra szavaz. Annak gyümölcsét habzsolja, amikor választ Nokia és Samsung, Suzuki és Toyota, és a hozzájuk való hitelek közül. Arra áhítozik, amikor jobb egészségügyet kíván: az országok és cégek között folyó versenyben létrejött egyre jobb, egyre hatékonyabb technológiára. Résztvenni a versenyben - na abból nem kér. Ünnepel inkább minden pillanatot, amíg kimaradhat belőle.

Döntjük a tőkét, elvtárs. Magunk alatt, a magunkét.

Hozzászólni itt lehet.