A harmadik bé ügyosztály

Pontosan emlékszem, milyen vidáman, szinte bizakodóan sütött a nap 1985. április 26-án, amikor az a bizonyos állami rendszámú fekete Volga megállt a kispesti 3-as számú óvoda épülete előtt. Én éppen a kerti libikókán ültem, és barátommal, Karcsival azon nevettünk, hogy az "Éljen május elseje, énekszó és tánc köszöntse!" kezdetű nóta "je" és "se" szótagjai milyen erős hangsúlyt kapnak azáltal, hogy a mérleghinta a földre huppan, amikor ők ketten hozzám léptek.

Az egyikük, emlékszem, enyhén trapéz alakú Trapper farmert és kockás flanelinget viselt, a másik orosz konfekcióöltönyben volt, amit a hóna alá szorított műbőr autós táska egészített ki. Még most, ennyi év távlatából is élénken él bennem, hogy amikor az öltönyös magához intett, feltűnt, hogy a mutatóujja sokkal rövidebb, mint a gyűrűsujja, és hogy kidagadnak az erek a kézfején.

A beszervezésre már a teremben, közvetlenül a kedvenc tűzoltóautóm és az egymásra halmozott vietnami építőkockák mellett került sor. Ők mondták, hogy kéne valaki, aki jelent, csak úgy általánosságban a csoport hangulatáról, arról, hogy szó esik-e a politikáról, és ha igen, milyen kontextusban. Én természetesen ellenkeztem, de akkor ők sejtelmesen megjegyezték, hogy nem jár ám mindenkinek kakaó a délutáni csendes pihenő után, sőt a jelem pöttyös labda helyett akár svábbogár is lehet ezentúl. Ekkor még kitartottam, de amikor megfenyegettek, hogy ha tovább makacskodom, csak kisegítőbe vesznek fel a nagycsoport után, kétségbe estem, és egy gyenge pillanatban, a rám nehezedő lelki terror és a fizikai kényszer (nem engedtek uzsonnázni) hatására megtörtem.

Ők persze csak nevettek, viccelődtek, hogy nem bánom meg, és mondták, hogy ezentúl Dr. Árvaházi Tihamér a fedőnevem, és hetente kell jelentenem nekik.

Amikor azzal az elégedett, bizalmaskodó mosollyal az arcukon távoztak, megfogadtam, hogy akkor sem szolgálom ki a kommunista besúgórendszert, ha az egész életem kerékbe is törik, ha nem vesznek fel a néptánc tagozatos osztályba, sőt még akkor is kitartok, ha esetleg soha többet nem ehetek egyetlen tejcsokis macskanyelvet sem.

Így is lett, soha senkiről nem tettem terhelő vallomást, csak általánosságokat jelentettem, hogy a Horvát Peti azt énekelte fennhangon, hogy "seggen csúszik az igazgató", hogy a Karcsiéknak nyugatból csempészett hangalámondásos karatevideói vannak, meg ehhez hasonló jelentéktelen eseteket. Egyszer ugyan bevallottam, hogy láttam, amikor a nővérem belefújja az orrát az úttörőnyakkendőbe, de akkor azt egyszerűen muszáj volt elmondanom a tartótisztemnek, mert tudtam, hogy a szomszéd fiú, aki szintén látta az esetet, ugyancsak ügynök, és lebuknék, ha összevetik a jelentéseinket.

A szolgálataimért soha semmit nem fogadtam el, a 87-ben kiutalt, majd 91-ben eladott Csepel Tacskó típusú kerékpáromat saját zsebpénzemből vásároltam, és több hónapot vártam rá, mint mindenki más, mindehhez az ügyosztálynak semmi köze. Egyszer ugyan találkoztam a tartótisztemmel az Európa mozi hátsó sorában a délelőtti matiné alatt, és ő megpróbált két zacskó Negrót a kabátom zsebébe csempészni, de én ezt észrevettem, és visszautasítottam a megvesztegetési ajándékot.

Az is csupán rágalom, hogy a rendszerváltást követően részt vettem volna a 10-es számú II. Rákóczi Ferenc Úttörőcsapat vagyonának privatizációjában, ugyan a csapat zászlója és néhány, a szertárból származó focilabda a tulajdonomba került, de ezeket piaci áron vásároltam a szervezet csődeljárása során.

A lista megjelenése váratlanul ért, és egyértelmű politikai provokációnak tartom az esetet, amely csak eltereli a közvélemény figyelmét az aktuális kérdésekről: a magyar mezőgazdaság válságáról, a hadsereg egyre sürgetőbb modernizálásáról és Michael Jackson gyermekmolesztálási peréről.