Szopatás a határon

Mondhatni köztudott - noha észbontó érdeklődésre számot aligha tart -, hogy a magyar-ukrán határátkelőhelyeket a rendszerváltás óta az ottan átkelők kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka dohányáru, szeszes ital és üzemanyag csempészésére használta, mivel ezek mind félannyiba sem kerültek Ukrajnában, mint a mi hazánkban. Ezzel a mindenkori magyar kormányzat tizenöt éven keresztül semmit sem tudott kezdeni, mert a marha nagy Audikon és Mercedeseken furikázó határon túli és inneni atyafiak zöme lényegében betartotta az előírásokat, és csak teli tanknyi benzint-olajat és két karton cigarettát szállított egyszerre - napjában ötször. A határőröket és a vámosokat ebből adódóan főként arra használták, hogy szotyolázzanak és beszélgessenek szolgálatban, ezáltal hosszú sorokat idézzenek elő, s ha már megakadályozni nem tudják a fél- és illegális áruforgalmat, legalább idegesítsék a bonyolítókat. Bónuszként meg is alázhatták őket, csendőrpertuval, foghegyről utálkozással, visszafordítással.

Az egyszerű utazót így egyszerre hergelték vámosok és csempészek, mert ugyan árva doboz Priluki sem rejtőzött a pótkerekében, mégis együtt szívott, együtt nevetett a mezőnnyel. Minden ember egyenlő.

Hanem tavaly ősszel minden megváltozott. A megoldás egyszerűbb volt, mint a legegyszerűbb pofon. Csak annyit kellett utasításba adni, hogy az amúgy is csigalassan dolgozó vámosok még lassabbra fogják. Novemberben Záhonyon keresztül sikerült visszajutnom Magyarországra két és fél óra alatt, úgy, hogy a sor nem volt hosszabb harminc autónál. Két sor közt egy hivatalos személy sétálgatott ráérősen, és nézett át minden járművet a legkomótosabb alapossággal. Ez azonban még nem volt több a kezdet kezdeténél.

Július 22-én kora délelőtt Beregsurányban már megtapasztalhattam, hogyan tökéletesedik a módszer. Tudni kell, a csempészek menet közben kihaltak, részint a lassúságból télre kerekedett húszórás várakozásokból fakadóan, részint, mert cigarettából már nem két kartonnal, csak két dobozzal hozhatnak, a kilométeróra állását és a tank tartalmának mennyiségét pedig feljegyzik, tehát sokszor fordulni nemcsak képtelenség, nincs is értelme. Ráadásul a rajtakapott csempész kocsiját is lefoglalhatják.

Szóval, az aktuálisan három sorban összesen nem állt több tizenöt autónál, tehát hatodikként estem be az enyémbe. Elszúrtam: a másik kettőben két-két vámos dolgozott, nálam csak egy. De ezt muszáj volt elneveznem Lajhárnak, ugyanis embert így (nem) mozogni még nem láttam. Csalinkázott a közelben egy ifjú hölgy is, ám ő kizárólag dohányzással foglalkozott abban az órában, amit harmincméternyi előrehaladással állt módunkban eltölteni.

A cigarettaszünetet akkor fejezte abba a nőnk, amikor kis híján célba értünk már. Feltűnt neki, hogy ideges vagyok némileg, ezért beszélgettünk keveset, egyebek közt államilag támogatott lassítósztrájkról, szigorról, és arról, hogyan kell felhajtani a hátsó üléseket. Meggyőződésem, hogy abszolút perfektül hajtotta végre a központi utasítást, igaz, a Lajhár járművenkénti tízperceihez képest öt egység alatt végzett velünk. De emiatt nem kéne megfeddni őt. Mi több: magas kitüntetést követelek nemcsak neki, hanem a beregsurányi határátkelő valamennyi vámos dolgozójának.

Mindazonáltal őszintén remélem, a jövedékiadó-bevételek jelentősen nőttek és nőnek Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megyékben. Ha már szopatnak, legalább a költségvetésnek legyen jó.