Magyarszeretet a szegénykórházban

A mélykádárikumban edzett-szívatott félérettkamasz-korom óta viszolygok a pátosztól, a hamis pátosztól meg egyenesen fizikai rosszullét fog el, okádok, mint a lakodalmas eb. És tetőtől talpig viszketni kezdek, ha hülyének néznek, plánedesőt, ha a pofámba hazudnak. Azt mondják nekem itt napra nap: meghatározott, emelkedett, odaadó viszonyban kell lennem a csonka Magyarországon kivülre szakadt-rekedt magyarokkal, egyetlen specifikus okból mégpedig: azért, mert magyarok. Ugyanezek, a magyarszeretet kategorikus imperatívuszát nekem szegező erkölcsfilozófusok azonban átlag minden harmadik szavukkal, gesztusukkal kifejezezik, hogy utálnak engem. Pusztán azért, mert nem mindig értek velük egyet. Automatikusan, logikai úton utálnak, nem személyesen: aki erről vagy arról nem ezt vagy azt gondolja, utálatos, szemét ember. Mármost legjobb tudomásom szerint magyarnak születtem, és ahogy ez kinéz, úgy is halok meg. Tehát minden magyart szeretni kell, viszont bizonyos magyarokat utálni kell. És arcuk rezzenéstelen marad. Akkor se rebben szemük se, amikor leszögezik, az egészségügy nem lehet üzlet, noha a gyógyszeripar a világ egyik legnagyobb biznisze, mint köztudott, és ott van a profit a gyógyszeralapanyagot szállító kőolajmultiétól az orvos köpenyének anyagát termelő pamutültetvényeséiig mindenben. De az eü., bár velejéig az, nem lehet üzlet. Mert akkor lesz szegényellátás meg gazdagellátás. Lesz. Mintha nem lenne már régen. És nem szakad rájuk a magas ég.