Beatrix, Erna
16 °C
31 °C

A Pápa a globalizáció mellett

2009.07.12. 16:12

Amikor júlis 7-én délben megjelent XVI. Benedek harmadik, Caritas in veritate című, a katolikus társadalomképpel (a társadalmi tanítással, ahogy a szaknyelv nevezi) foglalkozó enciklikája, már sejteni lehetett, hogy mi fog következni. Nem telt bele pár óra, és a magyar, illetve a nemzetközi sajtóban megjelentek a „még a pápa, az Egyház is egyetért azzal, hogy..." kezdetű mondatként értelmezhető állítások. A katolikus társadalmi tanításnak általában ez a sorsa: az (eredendően baloldali) értelmiség kiragad belőle néhány számára szimpatikus elemet, amelyek beleillenek aktuális vagy éppen jól megszokott követeléseinek sorába, és az Egyház még megmaradt – egyébként éppen általa, sikertelenül rombolt – erkölcsi tekintélyét is megpróbálja a maga oldalán felsorakoztatni a közéleti, politikai vitákban.

Most például megtudhattuk, hogy a Pápa állítólag valamiféle globális kormányzatot javasol – természetesen a világkapitalizmus megfékezése érdekében. Megtudhattuk természetesen, hogy az egyházfő élesen elítéli a „liberális, profithajhász kapitalizmust".

Nem erről szól!

Az, hogy az enciklika elsősorban nem ezekről a kérdésekről szól, persze nem zavarta a nyilatkozókat. Ahogyan az sem, hogy a Pápának tulajdonított javaslatok – enyhén szólva – a szöveg félreértéséről tanúskodnak.

Tegyük hozzá az enciklika ilyen fogadtatására készülni lehetett. XVI. Benedek és a Vatikán az elmúlt hetekben, hónapokban többször próbált olyan egy-két mondatos üzeneteket adni – mintegy előre jelezve az enciklika valós tartalmát, mintegy előre válaszolva a várható félreértésekre. Például XVI. Benedek egy június 13-i nyilatkozatában egyértelművé tette, hogy az új enciklika nem a piacgazdaság masszív kritikája lesz, nem ítéli majd el azt, mint a jelenlegi gazdasági válság legfőbb felelősét. Aki a szöveget olvassa, az nem szabadulhat a gondolattól (vagy legalábbis én a nem tudtam), hogy mintha az eleve azzal a szándékkal íródott volna, hogy ezekre a belemagyarázásokra a lehető legkevesebb esély legyen.

Itt nincs idő részletesen elemezni a tévedéseket, tételesen bemutatni, hogy az enciklika mely pontjai mondanak időnként tételesen ellent ezeknek a nézeteknek (kollégámmal megtettem ezt máshol). Mindössze három pontot szeretnék kiemelni.

Teológiai szöveg – a baloldali (kritikai) társadalom- és emberkép bírálata

A (baloldali) értelmiség várakozása ugyan egyértelműen az volt, hogy az Egyház majd jól megmondja a válság kapcsán, de ez a szöveg – mint a Vatikán még a megjelenés előtt közölte – nem erről szól. Az enciklika eredetileg VI. Pál 1967-ben kiadott Populorum progressio enciklikájáénak negyvenéves évfordulójára készült. A hírek szerint az első változata, amelynek alapján a fordítás el is kezdődött, már tavaly tavasszal készen volt – értelemszerűen nem az akkor még ki sem robbant válságot elemzi. Természetesen időközben belekerült az ősszel kirobbant válság problémája, de a szöveg semmiképpen nem tekinthető valamiféle a „válságra adott katolikus válasznak". Már csak azért sem mert a szöveg elsősorban teológiai kérdésekkel foglalkozik, a katolikus társadalomkép alapjait próbálja tisztázni. Innen például a címe is: a katolikus társadalomkép alapja az Isten tanításának igazságából táplálkozó szeretet (nem pedig a „szeretet úgy általában"...). Kijelenti például, hogy a katolikus társadalmi tanítás nem alapulhat pusztán az „igazságosság" értelmiségi körökben oly népszerű fogalmára. – Íme egy példa a fentiekre: mintha itt XVI. Benedek jó előre üzenni akart volna a szöveg várható kisajátítóinak...

Az enciklika említett baloldali kisajátítását – ha elolvasták volna – szintén lehetetlenné tette volna az is ahogyan az emberi fejlődést értelmezi. A keresztény – de valószínűleg minden vallásos – társadalomkép számára az emberi fejlődés nem azonos a gazdasági fejlődéssel; még kevésbé az emberi jogok „burjánzásával". A Populorum progressio éppen ezért lett a mostani szöveg apropója. Abban tette VI. Pál pápa először egyértelművé: a katolikus társadalmi tanítás célja ugyan az emberiség fejlődése, de ezt a fejlődését – a hasonlóan a fejlődést emlegető hatvanas évekbeli mozgalomtól eltérően – az Egyház nem azonosítja a gazdasági fejlődéssel. A katolikus társadalomkép szerint az ember csak akkor fejlődhet, ha „mint ember" betöltheti hivatását. Az Egyház számára (ha jól sejtem azon istenhívők számára is, akik az Egyházra kifejezetten ellenségesen tekintenek) a teljes emberi élet több mint a gazdasági jólét – abban helyet kell, hogy kapjon például az Istennel fennálló kapcsolat, az erkölcsi törvények megtartása, a jó lelkiismeret is.

Gazdasági állítások : az intézményrendszer és az emberek közötti különbség

Az enciklika kifejezetten elutasítja azt, hogy a globalizáció, a kapitalizmus problémáinak megoldását intézményrendszeri változásoktól (például nagyobb állami beavatkozástól, a piac kikapcsolásától, a profitmotívummal, a vállalkozásokkal szembeni fellépéstől stb.) várjuk. Többször határozottan kijelenti, hogy a bennünket körülvevő problémák nem alapvetően a gazdasági rendszerből, az intézményrendszerből fakadnak, hanem abból, hogy miképpen élünk ezekkel az intézményekkel. A régi jól ismert tanítás juthat az eszünkbe: nem a kés a hibás azért, ha valaki gyilkol vele. Még a gyilkosokra hivatkozva sem szabad a kés használatát betiltani!

Napjaink problémáit nem azonosítja a globalizációval és a kapitalizmussal. Elismeri azt, hogy a világgazdaság mai rendszere nagyon sokat segít szegénység enyhítésében – bár azonnal hozzáteszi, hogy az egyenlőtlenséget viszont növeli. Egyértelművé teszi, hogy a globalizációtól való elzárkózás nem kívánatos: a korábbi hasonló enciklikákhoz (mindenekelőtt II. János Pál Centesimus Annusához) hasonlóan kifejti, hogy a gazdasági elmaradottság leküzdésének legfőbb eszköze nem a piaci viszonyok elől való elzárkózás, éppen ellenkezőleg a világpiacba való bekapcsolódás.

A szöveg, természetesen, nem feledkezik meg a globalizáció, napjaink kapitalizmusának kritikájáról sem. Érdemes azonban hangsúlyozni, hogy amikor a problémákat számba veszi, akkor a nagyvállalatokkal, fejlett országok hedonizmusával szembeni kritika mellé azonnal odakerül a többi, a globalizáció és a kapitalizmus kritikusai által ünnepelt szereplő kritikája is. A kisvállalkozások is gyakran követik el ugyanazokat a vétkeket (például az alkalmazottjaikkal szemben), mint a multinacionális vállalatok. Az államok a globalizált világban már nem tudják betölteni korábbi szerepüket, ráadásul gyakran elválaszthatatlan működésüktől a korrupciótól. A nagy nemzetközi szervezetek túlbürokratizáltak, gyakran etikailag elítélendő célok érdekében tevékenykednek (ezek teljesítéséhez kötik a segélyeket). A szövegben nagy hangsúlyt kap a vállalatok társadalmi felelőssége, az, hogy a vállalatvezetők magatartását nem vezérelheti egyoldalúan a rövidtávú profitmotívum. Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ugyanilyen hangsúlyosan szól a fogyasztók etikai felelősségéről is: a fogyasztásközpontúság, a hedonizmus kritikájához a vállalatok kritikájánál is többször tér vissza.

Az enciklika – a korábbi egyházi megnyilatkozásokhoz hasonlóan – ismételten leszögezi, hogy a piac nem áll szemben a társadalommal. A megoldást nem az intézmények átalakításában látja, hanem abban, hogy a piacnak szüksége van kívülről – a civil társadalom, a politikai közösség, az Egyház részéről – „morális energiára". Enélkül ugyanis nem képes ellátni a funkcióját (a közjó szolgálatát), sőt maga is működésképtelenné válik.

Világkormányzat: félreértés (vagy több?)

Lássuk mi a helyzet, a nagy hírverést kapott javaslattal: valóban világkormányzatért kiált a Pápa? A szövegben mindössze arról van szó, hogy a problémák megoldásában szerepet kell kapnia egy „globális szintű politikai autoritásnak". (Ne feledjük: az autoritás és a kormányzat nem azonos fogalmak!) Míg ez a „globális szintű politikai autoritás" egyetlen bekezdésben szerepel, aközben az enciklika jelentős része foglalkozik a szubszidiaritás szükségességével: ha egyáltalán elmondhatjuk, hogy valamiféle intézményi javaslatot tesz a szöveg, akkor az sokkal inkább egy a helyi közösségek, a közvetlen érintettek autonómiáján nyugvó politikai rend irányába mutat, semmint valami központosított világállam, vagy éppen piacfelügyelet felé. Sőt, a szubszidiaritás melletti érve éppen az, hogy ezek révén lehet védekezni a globális kormányzás esetén fenyegető zsarnokság ellen.

Végezetül : vissza a címhez!

A Pápa a globalizáció mellett – a cím provokáció, természetesen. Ugyanolyan provokáció, mint ahogyan a fent emlegetett (bele)olvasatok is azok. Provokáció, hiszen az Egyházfő nem áll ki a globalizációs folyamat egésze mellett – említettem: látja annak hibáit. De ez a provokáció mégis hitelesebb, mint azoké, akikkel fentebb vitatkoztam. Ennek a kijelentésnek lényegesen több alapja van: az katolikus, vagyis egyetemes egyház feje természetesen a globalizációban az emberiséget összekötő egyre szorosabb kapcsok, az „egész emberi család egyesítésének" lehetőségét látja.