Előd
7 °C
16 °C

Szavazati jogot minden állampolgárnak!

Jegyzetek és alternatívák

2011.07.11. 09:24 Módosítva: 2011-07-11 09:24:17

2011 februárjában az akkor előkészítés alatt álló Alaptörvény tervezetére vonatkozó szociális konzultáció a magyar nagyközönség véleményét kérte különböző vitatott elképzelésekről. A kérdések egyike az iránt érdeklődött, hogy kapjanak-e azok a nők, akiknek van kiskorú gyermekük, második szavazati jogot a parlamenti választásoknál.

A javasolt formulát, ami a közvélemény igenlő válasza esetén bekerülhetett volna az Alaptörvénybe, nyilvánvalóan a magyar népesedési helyzet feletti aggódás inspirálta. Specifikus elemei azonban távolról sem voltak optimálisak. A javaslat a választók egy csoportjának dupla szavazati jogot adott volna, megsértve az egy személy, egy szavazat demokratikus alapelvét. Az anya személyét egyedül kiemelve elfelejtkezett az ideális családformáról, amiben az apa szerepe és felelőssége a kiskorúakért éppen annyira fontos kellene, hogy legyen, mint az anyáé. Az egy gyermekre való utalást pedig, ironikusan szólva, úgy is értelmezhetjük, mintha az ország elismerését fejezné ki a Kína által a népességnövekedés leszorítására szorgalmazott „egy család, egy gyermek” modellnek.

Egy hasonló inspirációjú, de általánosabb érvényű (mert nem kizárólag pronatalista célú), és alkotmányjogilag, etikailag valamint politikailag jobban alátámasztott innováció (és potenciálisan nemzetközileg is példamutató, idővel bizonyára más országokban is követőkre találó) javaslat alanyi jogon biztosíthatott volna szavazati jogot minden magyar állampolgárnak; azoknak is, akik koruknál fogva mindeddig nem voltak képviselve, és így nem rendelkeztek politikai súllyal a nemzet tanácsában. Választójogát e fiatal korosztálynak – a megszületéstől a nagykorúság eléréséig – a szülők, illetve gyámjaik gyakorolnák.

Azonban akár milyen formában került is egy ilyen nemzetközi precedens nélkül álló reformjavaslat a magyar választók elé, előre megjósolható volt, hogy értetlenségre és a nagy többség által elutasításra fog találni. A javaslatot és annak indító okait, racionáléját széles körű tájékoztató munkának és nyilvános vitáknak kellett volna megelőznie. Erre nem került sor, pedig a magyar nagyközönség sem az ország demográfiai jövőjének súlyos veszélyezettségét, sem a generációk – az időskorúak, a munkaképes korosztályok és a fiatalok – közötti politikai befolyásnak a nemzet jövője szempontjából végzetesen az időskorúak javára eltolódó egyensúlyvesztését nem kellően érti. Ezekkel a problémákkal szembenézni és rájuk megfelelő orvosságot találni pedig az egész nemzet érdeke volna.

Az ország lakossága harminc éve fogy, de ez a lejtő évről évre alig vehető észre, és hosszabb távú következményei nem érzékelhetők közvetlenül.

Magyarországon 1981 óta a halálozások száma meghaladja a születések számát. Az ország lakossága harminc éve fogy, de ez a lejtő évről évre alig vehető észre, és hosszabb távú következményei nem érzékelhetők közvetlenül. Hazánkban 1975-ben 194 ezer gyermek született – ők ma 36 évesek, és a munkaképes korosztályok derékhadának közepén állnak, dolgoznak. Őket azonban egyre inkább megfogyatkozott fiatal generációk követik; tavaly, 2010-ben már csak kilencvenezer gyermek született az országban. Vajon milyen következménye lesz ennek a generációk közötti arányeltolódásnak harminc év múlva, amikor az 1975-ben születettek már nyugdíjra számítanak? Vajon mekkora lesz az a generáció, amelyik a már felnőtt, 2010-ben született kilencvenezer gyermeket követi? Milyen minőségűek lesznek azok, a nemzet gazdaságát és kulturális jövőjét, a világban elfoglalt szerepét formáló politikai döntések, amelyeket egy többségében öregkorúakból és a nyugdíjkorhatárhoz közeledőkből álló választópolgári akarat határoz meg?

Ilyen és hasonló kérdések megválaszolásához, és a nemzet problémáinak orvoslására a legmegfelelőbb eszközök kiválasztásához alapvető feltétel a demográfiai háttér jobb elemzése és megértése. A gyorsan változó nemzetközi geopolitikai erőviszonyok korában ez a megértés nem szorítkozhat csak a magyarországi helyzetre. A globalizáció ma egyre előnytelenebb versenyhelyzetbe sodorja a gazdagabb és öregedő országokat, köztük Magyarországot, szemben a dinamikusan feltörekvő, gyorsan növekvő, egyre jobban képzett, de ma és még sokáig viszonylag olcsó munkaerőt kínáló országokkal. A választójogi reformjavaslat életben tartásához a szükséges első lépés a jobb tájékoztatás a jövő magyarországi és nemzetközi népességi dinamikájáról.  Mielőtt visszatérnék a népességpolitika hazai feladatainak és kilátásainak kérdéseire, először e dinamika felvázolására teszek alább kísérletet.

Egy jelentés New Yorkból

Rövid idővel ezelőtt, 2011. május 3-án az ENSZ Népesedési Osztálya (UN Population Division) közzétette legújabb jelentését a világ demográfiai perspektíváiról. Kevés gondolatébresztőbb olvasmány képzelhető el, mint ez a mű azoknak, akik a napi politikát elfelejtve időt tudnak szakítani Magyarország és tágabb hazája, Európa hosszú távú problémáinak jobb megértésére.

Az „olvasmány” megjelölés talán nem egészen pontos. A jelentés számok és statisztikai táblázatok kolosszális halmazából áll, szűkszavú módszertani magyarázatokkal és forrásutalásokkal kísérve. A számok és táblák – több mint hatvan demográfiai mutató felhasználásával – részletes leírást adnak a világ országairól és azok különböző földrajzi egységeiről.  Ellentétben a korábbi gyakorlattal, a takarékosság jegyében ez a közlemény nyomtatott formában már nem lesz elérhető; de ez az érdeklődő olvasót nem kell, hogy visszarettentse, megfelelő türelemmel és gyakorlattal a számhalmaz mondanivalója kibontható az alábbi címen: http://esa.un.org/unpd/wpp/index.htm.

A jelentés tartalma két részre osztható. Az első a közelmúlt népesedési dinamikájának a leírása. Demográfusoknak a közelmúlt nem heteket, hónapokat vagy néhány évet jelent, hanem, mint az emberöltő, évtizedeket. Az ENSZ adatai az 1950–2010 közötti hatvan évet ölelik fel, és a 2010-es jelenben végződnek. Ez viszonylag szilárd terület: megbízható információk állnak rendelkezésre. Bár nem kevés ország statisztikai forrásai hagynak némi kívánnivalót, szakértő analízis a hiányosságokat messzemenően orvosolni tudja, különösen a legfontosabb mutatók tekintetében. Majdnem kétszáz ország és több mint két tucat régió egységes és összehasonlítható demográfiai arcképének bemutatásával az ENSZ fölöttébb értékes szolgálatot tesz.

A közelmúlt demográfiája

Az említett hat évtized az emberiség történetében egyedülálló periódus volt: a demográfiai robbanás évtizedei. A „robbanás” címke természetesen eltúlzott, de nem teljesen érdemtelenül. „Már két milliárd ember kötöz itt” – mondta József Attila egy Flórához írt versében 1937-ben. Alig negyedszázaddal később a becsült globális népességszám már statisztikailag jól megalapozott volt: 1960-ban elérte a hárommilliárdot. 1974 meghozta a negyedik milliárdot, és 1987 az ötödiket, majd 1998 a hatodikat. A hetedik milliárd, informálják olvasóikat az ENSZ demográfusai (kissé túlzott precizitással), ebben az évben, 2011. október 31-én érkezik el.

Ez a nemcsak abszolút nagyságrendjében, de tempójában is precedens nélküli növekedés az úgynevezett demográfiai átmenet következménye és egyben kulminációs szakasza volt. E ma még befejezetlen globális folyamat fő mozgatórugói az európai gyökerű gazdasági és technológiai forradalmakban keresendők. Eme vívmányok – kezdetben a Nyugat országaiban, majd  fokozatosan az egész földtekén – lehetővé tették a halandóság radikális csökkenését. A táguló különbség a születések és halálozások száma között felgyorsította a népesség növekedési ütemét. Ezt a fejleményt a termékenység hosszabb távon elkerülhetetlenül szükséges kompenzáló kontrollja csak több-kevesebb időeltolódással követte. Országról országra és régióról régióra a különbségek mind a halandóság és termékenység eredeti szintjében, mind csökkenésük kezdőpontjában és tempójában igen nagyok voltak, így a népességszaporodásnak az elmúlt fél évszázad alatt megfigyelt üteme jelentős országok és régiók közötti különbségeket mutatott. A világnépességen belüli arányeltolódások, amelyek ez alatt az idő alatt oly drámaian bekövetkeztek, ezeket a különbségeket tükrözik.

Néhány szám illusztrálhatja a változások nagyságrendjét. Európa részaránya a globális népességen belül 1960-ban még 19,9 százalék volt. (Európa mai definícióját használja ez az adat, vagyis a Gibraltártól Vlagyivosztokig terjedő kontinensre vonatkozik, amely az egykori Szovjetunióból csak európai utódállamait foglalja magában.)  2010-re ez az arány majdnem felére, 10,7 százalékra süllyedt. Ugyanezen időszak alatt az Egyesült Államok („Európa leánya” – mint De Gaulle jellemezte) és Kanada részesedése szintén csökkent, de valamivel kisebb mértékben: 6,7 százalékról 5 százalékra esett vissza. Más szóval, Európa és a bővebben értelmezett Nyugat nagy lépést tett a relatív demográfiai marginalizálódása felé. Történt ez annak ellenére, hogy 1960 és 2010 között Európa – egykoron nagyszámú ki-vándorló forrása – az elmúlt ötven évben több mint 37 millió nettó be-vándorlási egyenleget regisztrált. Észak-Amerikában ugyanez idő alatt a bevándorlási többlet 47 milliót tett ki.

Magyar demográfiai visszatekintés: 1960–2010

Végül néhány magyar adat a fél évszázados változásra. Magyarország lakossága 1960-ban 9,983 millió volt. Ötven évvel később, egy fel- majd lefelé ívelő trend eredményeként (és ezen belül mintegy 130 ezer fő nettó bevándorlási többlettel is segítve) gyakorlatilag ismét ugyanannyit számlált: 9,984 milliót. A relatív csökkenés mértéke így nagyobb volt, mint Európa egészében: a világ népességén belül 0,33 százalékról 0,14 százalékra esett vissza részarányunk. Egyszerűbben kifejezve a világ minden tízezer lakosából 1960-ban 33 volt magyarországi; 2010-ben ez a szám már csak 14.

Magyarország tehát egy kisebbedő pont a világ demográfiai térképén. Ma a nemzetek népességnagyság szerinti listáján a 81. helyen állunk, és könnyen látható, hogy e listán számos, 2011-ben még lejjebb álló ország – mint például Guinea, Bolívia, a Dominikai Köztársaság, Szomália, Azerbajdzsán, Benin, és Burundi – hamarosan meg fog előzni bennünket.

Ilyen ranglistán bánkódni értelmetlen volna. Mint egyik nagy költőnk írta: „Nem sokaság, hanem lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat.” Berzsenyi idejében a mai magyar országterület ötmillió alatti lakossága még nagyobb volt, mint például az akkori Egyiptomé. Ma Egyiptom lakossága a magyarországinak több mint nyolcszorosa. Van okunk ezért más, minket hasonlóan messze túlszárnyaló arányban népesebbé vált országokat irigyelni? Az egyszerű válasz az, hogy nincs erre okunk. Ugyanakkor a magyar sokaság és európai szomszédaink sokaságainak jövendő jellemzői – dinamikája, összetétele, és korstruktúrája – iránt nagyon is legitim az érdeklődés, és ha helyénvaló, aggódás és lehetőség szerinti orvoslás tárgyát kell, hogy képezze.

A jövő demográfiája

Az ENSZ-jelentés második és címében is kiemelt része (World Population Prospects: The 2010 Revision) e demográfiai jövőkép jobb megértését célozza. Az ENSZ korábbi hasonló, országonkénti részletezésű népességi előrejelzései csak 2050-ig terjedtek, az új számítások viszont felölelik a XXI. század hátralévő teljes kilenc évtizedét. Ez merész újítás, aminek jogosultságát sokan minden bizonnyal kétkedéssel fogják fogadni. Az a gazdaságilag fontos adat, hogy mekkora lesz bármely országban a hazai születésű munkaképes korú lakosság nagysága 2030-ban, elegendő pontossággal kiszámítható; azonban amint az időhorizont egyre jobban kitágul, minden szakértői szorgalom ellenére a spekulatív elem az előrejelzésekben egyre nagyobb lesz.

Az ENSZ demográfusainak ambíciója mégis indokolt. Az átlagos élettartam hosszabbodása világjelenség. Az ENSZ óvatosan konzervatív előrejelzései e tekintetben viszonylag szilárd történeti analízisen nyugszanak. Magyarországot például nem a születéskor várható átlagos élettartam élmezőnyébe sorolja a jelentés. Mégis, a 2010-ben regisztrált 90 350 magyarországi újszülött többsége még életben lesz a század utolsó évtizedében. Eme századvégi időskorú népességet eltartó demográfiai konstelláció valószínű struktúrája megérdemli a felvázolást, még ha fölöttébb bizonytalan alapokon nyugszik is egy ilyen kísérlet.

A fő bizonytalanság a termékenységi mutatók előrejelzésének elkerülhetetlen nehézségéből származik. Az ENSZ demográfusai, a korábbi gyakorlatot folytatva, bár komplex új módszereket alkalmazva, három feltételezett, de országonként különböző 2010 és 2100 közötti idősort fogadtak el a termékenység jövőbeni alakulásának jellemzésére. E három trend alapján, kombinálva azokat a halandóság és a nemzetközi vándorlás feltételezett mutatóival, három népesség-előrejelzést dolgoztak ki. A legvalószínűbbnek tartott a közepes (az úgynevezett medium) projekció. Ezt közrefogja egy magas (high) és egy alacsony (low) termékenységi trendet feltételező variáns.

A közepes termékenységnek az ENSZ által feltételezett jövőbeni alakulása a termékenység szintjét, függetlenül annak jelenlegi értékétől, 2100-ra a népességet növekvés nélkül, de stabilan fenntartó egyszerű reprodukció szintjével teszi egyenlővé. A század végén már mindenütt általánosnak ítélt alacsony halandóság esetén ez a teljes termékenységi mutatószám (a demográfia nyelvén a TFR) nagyjából 2,0 szintjét jelenti, vagyis hogy az adott év kor szerinti termékenységének állandósulásával a szülőképes kor végére egy nő átlagosan két gyermeket hoz világra. Ha a jelenlegi szint nagyjából máris az egyszerű reprodukció szintje – ez a helyzet például Franciaországban és az Egyesült Államokban – az előrejelzés szerint a következő kilenc évtizedben a termékenység gyakorlatilag nem változik. Jelenlegi magasabb termékenység esetén a tendencia lefelé, alacsonyabb termékenység esetén felfelé mutat, és 2100-ra a TFR minden országban eléri a 2,0 szintet, vagy egy ahhoz nagyon közeli értéket.

Kétséges növekedési tendenciák?

Az ENSZ által stilizált „közepes” jövőt, ami 10 125 milliárdos globális népességet eredményez 2100-ra (és amely a századfordulókor még továbbra is lassan növekszik), aligha lehet igen valószínűnek tekinteni. A magas termékenységű országok feltételezett jövőbeni demográfiai viselkedése kizárja a sok országban korábban tapasztalt, mélyen az egyszerű reprodukció alá süllyedő tendenciát. Az ENSZ jelentésben feltételezett konvergencia tempója a nyugvópontnak kijelölt kétgyermekes modell felé viszonylag lassú, különösen azokban az országokban, ahol a jelenlegi termékenységi szint és az ezzel járó népességnövekedés gyorsasága még igen magas. Ez nem veszi tekintetbe sem az egyénekre és családokra nehezedő és várhatóan egyre növekvő pressziókat a születések nagyobb mértékű korlátozására már egy közelebbi jövőben, mint ahogy a jelentés ezt feltételezi, sem a makroszinten jelentkező esetleges és sok helyen elkerülhetetlennek és rendkívül szigorúnak ígérkező gazdasági és környezeti korlátokat.

A Szahara alatti országokra vonatkozó népesség-előrebecslések illusztrálják legjobban az említett problémát. A térség lakóinak száma 1960-ban 219 milliót számlált, 2010-ben pedig ennek közel négyszeresét, 813 milliót. A közepes becslés szerint ez a népesség 2100-re már valamivel 3,2 milliárd fölött lesz, azaz magasabb, mint az egész világ népessége volt alig ötven évvel ezelőtt. Néhány előrejelzett népességszám 2100-ra millió főben számolva (zárójelben a 2010-es országadat, ugyancsak millióban):

Nigéria                                              730 (158) 
Tanzánia                                           316 (45) 
Kongói Demokratikus Köztársaság   212 (66) 
Uganda                                             171 (33) 
Kenya                                               160 (41) 
Etiópia                                              150 (83) 
Zambia                                             140 (13) 
Niger                                                139 (16) 
Malawi                                              130 (15)

(Malawi 2100-es népsűrűsége 2100-ben négyzetkilométerenként 1093 volna, a jelenlegi magyarországinak több mint tízszerese. A lakosság 46 százaléka jelenleg fiatalabb 15 évnél.)

Ha ezek a becslések illuzórikusnak tűnnek is, kétségtelen, hogy a jelenlegi magas termékenység és az örökölt rendkívül fiatal korösszetétel egy hosszan folytatódó gyors népességnövekedést garantál. Még az alacsony verzió szerinti becslés is, amely a század végére 1,6 körüli gyermekszámot irányoz elő, vagyis a mainál mélyen alacsonyabbat, jóval kétmilliárd fölötti 2100-as Szahara alatti afrikai népességet eredményez.

Afrikán kívül az úgynevezett kevésbé fejlett országokban a termékenységnek a közeli elmúlt évtizedekben bekövetkezett csökkenése és várható konvergenciája egy már gyakran nem távoli TFR = 2,0 felé általában sokkal lassabb, bár valamivel plauzibilisebb népességnövekedéssel jár, mint ezt a fenti példák mutatják. Számos országban a század dereka táján és helyenként (nevezetesen például Kínában) már 2025 körül a népességszám az előrejelzés szerint tetőzik, majd csökkenni kezd. A legnépesebb országokra vonatkozó 2100-as közepes becslés illusztrálja ezeket a tendenciákat, összehasonlítva a 2010-es (zárójelben millióban megadott) népességszámmal. Egy különösen látványos változás a XXI. században a két legnépesebb ország, Kína és India rangsorbeli felcserélődése. Íme:

India                  1551 (1225) 
Kína                    941 (1341) 
Pakisztán            261 (174) 
Indonézia            254 (240) 
Fülöp Szigetek    177 (93) 
Brazília                177 (195) 
Banglades           157 (149) 
Irak                      145 (32) 
Szudán                128 (44) 
Mexikó                 127 (113) 
Egyiptom             123 (81)

A kisebbedett Európa

Amint az idézett előrejelzések mutatják, az országok 2100-as népességi rangsorának első 21 helyezettje között nincs európai ország. (Az Európán kívüli más, gazdaságilag fejlett és népesebb országok közül a közepes becslés szerint az Egyesült Államok népessége a 2010-es 310 millióról a századfordulóra 478 millióra nő, Japáné pedig ugyanezen idő alatt 127 millióról 91 millióra csökken.)

Európa demográfiai marginalizálódása tehát markánsan folytatódik a század következő kilenc évtizedében. Ugyancsak a közepes becslés szerint Európa össznépessége a 2010-es 738 millióról 2100-re 675 millióra csökken, ami 2100-ben a globális népesség nem egészen hét százalékának felel meg. A kontinens négy legnépesebb országa közül kettőben, Oroszországban és Németországban jelez a jelentés népességfogyást. Európa e négy országának becsült számai 2100-ben és 2010-ben (millióban) a következők:

Oroszország             111 (143)
Franciaország           80 (63)
Egyesült Királyság    76 (62)
Németország             70 (83).

A világ 115 ötmillió főn felüli népességű országában 2005 és 2010 között még csak hét európai országban fogyott a lakosság. Németországon kívül a hat másik ország, nagyságrend szerint sorolva, a posztszovjet országok karakteres listáját képezi: Oroszország, Ukrajna, Románia, Magyarország, Fehéroroszország, és Bulgária. Azonban a következő évtizedekben – a skandináv országokon és Európa északnyugati országain kívül, amelyekben szerény népességnövekedés várható a század végéig – minden európai ország több-kevesebb csökkenést regisztrál.

Magyar kilátások

Magyarországon (Európában és a világban egyedülállóan) a népességfogyás már harminc éve megszakítás nélkül tart. Az ENSZ-jelentés közepes becslése szerint a következő 90 évben ez a süllyedés folytatódik. A Magyarországra kidolgozott előrejelzés a TFR = 1,34 termékenységi szintről indul ki (bár megjegyzendő, hogy a KSH számítása szerint a 2010-ben mért érték ténylegesen már kissé 1,3 alatt volt). A népesedési trend konstrukciója követi a termékenység fentebb körvonalazott alakulását, vagyis a közepes becslésnél feltételezett TFR = 2,03 értékre való felkúszását 2100-ra. A számítás ezt kombinálja a halandóság fokozatos javulásával, és egy elég nagyméretűnek feltételezett nettó bevándorlással a század folyamán. (A jelentés szerint 2100-ra a születéskor várható átlagos élettartam a jelenlegi 74,2 évről 85,3 évre emelkedik. A számításba vett bevándorlási többlet a 90 év alatt 900 ezer fő.). A 2010-es 9,918 milliós szintről indulva a 2100-as közepes becslés eredménye 8,672 millió. Így e variáns szerint Magyarország népessége a század végén a globális népesség 0,086 százaléka volna, vagyis a világ minden tízezer lakosából nagyjából már csak kilenc volna magyar, szemben a 2010-es tizennéggyel.

Az ilyen arányszámok értelmét azonban aláássa a fentebb vázolt és különösen Afrikára érvényes erős kétely a még magas termékenységű országok közepes előre jelzett népességgyarapodásának realitására vonatkozólag. De még inkább megkérdőjelezi az összehasonlításokat – és teszi ezt ellenkező előjellel – az ENSZ demográfusai által elfogadott, de nem elfogadhatóan védhető modell, amely az alacsony termékenységű országok jövőbeli népességalakulását és így Magyarországét is meghatározza. A feltételezett visszatérés mélyen az egyszerű reprodukció szintje alól az átlagosan kétgyermekes termékenységi szintre sajnálatosan emlékeztet a bűvész kalapjából kihúzott nyúlra. E kívánatos és üdvözlendő felemelkedés deus ex machina: nincs alátámasztva semmilyen meggyőző társadalomtudományi elmélettel, és nincs összhangban az eddig megfigyelt történeti tapasztalatokkal. Ellenkezőleg, a jelenkori szociológiai és gazdasági folyamatok igen valószínűtlenné tesznek egy ekkora spontán termékenységi korrekciót, ami elérné vagy meghaladná a kétgyermekes átlagot; vagy ha a termékenység növekedése e cél alatt maradna is, legalább lényegesen megközelítené. Fontos továbbá hangsúlyozni, hogy a felsorolt termékenységváltozások nem merítik ki a plauzibilis lehetőségek skáláját. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján a jelenlegi alacsony termékenységi szintek állandósulását, sőt esetleges további hanyatlását nem lehet kategorikusan kizárni.

A jelentés nem segít annak megértésében, hogy milyen eredők következménye a már sok helyen megfigyelt igen alacsony termékenységi színvonal, legfőképpen pedig nem ad magyarázatot arra, hogy milyen természetes társadalmi folyamatok vagy szándékolt politikai beavatkozások eredménye volna a közepes előreszámításban feltételezett felfelé ívelő termékenységi trend.

Ha az ENSZ-jelentés közepes becslésének meglepő feltételezése, hogy a magyarországi termékenység a század végére eléri az egyszerű reprodukciós szintet, mégis helyesnek bizonyulna, és ha a halandóságra és a külső vándorlásra vonatkozó hipotézisek szintén jól írnák le a ténylegesen bekövetkezendő demográfiai folyamatokat, a 2010 és 2100 közötti népességfogyás 1,3 milliót tenne ki. Összehasonlítva az elmúlt harminc évben regisztrált 715 ezres csökkenéssel, egy ilyen mértékű hanyatlás viszonylag tolerálhatónak tűnhetne. A 2100-es népességszám azonos volna a 170 évvel korábbi, 1930-as értékkel. Az összlakosság abszolút nagyságrendje azonban csak egy hozzávetőleges jellemzője az általános demográfiai képnek. A 2100-es népesség a 2010-es népességgel összehasonlítva lényegesen öregebb volna. A 65 évesnél idősebb népesség aránya 16,5 százalékról 25,6 százalékra emelkedne, és az öregkori függőségi arány – a 65 évesnél idősebbek száma a 15 és 65 év közötti népesség számához viszonyítva – közel megduplázódna.

2100-ra ötmillió magyar

Kevésbé optimista, de reálisabb feltételezések a termékenység alakulásáról Magyarországon (és közvetlen szomszédainknál, valamint majdnem minden közép- és dél-európai országban) sokkal sötétebb képet eredményeznek. A jelentés „alacsony” variánsa kevésbé alkalmas egy ilyen perspektíva bemutatására, mint az ENSZ demográfusai által egy nem előrejelzésnek, hanem csupán illusztrációnak szánt projekció: az úgynevezett konstans termékenységi variáns. Ez arra az egyszerűen értelmezhető kérdésre ad választ, hogy milyen népességszám és demográfiai struktúraváltozást jelentene a század folyamán, ha a 2010-es termékenység (vagyis Magyarország esetében a TFR = 1,34-es érték) változatlan maradna.

A válasz az, hogy az ország egy egyre meredekebb demográfiai lejtőre kerülne, amely hosszabb távon katasztrofális következményekkel járna: gyors népességfogyással és a korstruktúra radikális elöregedésével. A társadalmi ellátórendszerek, mint a nyugdíjrendszer és az egészségügyi ellátás rendszerei, fenntarthatatlanná válnának. A társadalmi-gazdasági egyensúly valamelyes megőrzése csak tömeges bevándorlás segítségével volna elérhető. Utóbbi megoldás politikai és kulturális következményei nehezen volnának elfogadhatók. A tömeges bevándorlás hosszabb távon nem annyira az eredeti lakosság kiegészítő felfrissítését jelentené, hanem annak átformálódását egy radikálisan másra.

E folyamat részletes számokban és idősorokban való bemutatása kívánatos volna, de elég lehet csak néhány adalékot idézni a 2100-re kivetített demográfiai állapotokról. Az ország lakossága (a már említett 900 ezres nettó bevándorlási többlet ellenére) 5,2 millióra csökkenne. Az évi születések száma 33 ezerre apadna; a halálozásoké ennek háromszorosa volna. A fentebb idézett öregkori függőségi arány a jelenlegi 24-ről 68-ra emelkedne. A 65 éves és idősebb népesség aránya meghaladná a 36 százalékot. A 85 éves és idősebb népesség száma alig maradna el a 25 éven aluliak számától.

Népességpolitikai alternatívák

A jelenlegi termékenység hosszabb távú fenntartása (nem is szólva lehetséges további csökkenéséről) tehát egy elfogadhatatlan pályára vezeti az országot. Az idézett, 2100-ra vonatkozó számok egy reductio ad absurdum kalkuláció eredményei: jóval e távoli dátum előtt bekövetkezne a demográfiai és következésképpen a gazdasági, szociális, és politikai összeomlás valamilyen formája. Hogyan lehet ezt elkerülni?

Egy elméletileg lehetséges válasz a termékenységi laisser faire politikája. E felfogás szerint a gyermekvállalás befolyásolása nemcsak nem állami feladat, hanem bármilyen állami beavatkozás megengedhetetlen. A gyermektelenség, illetve a gyermekek számának megválasztása alapvető szabadságjog, és így kizárólag egyéni elhatározások eredményét kell tükröznie.  Ez az elvi álláspont logikusan szélesebb körű. Az állam feladatát alapvetően az éjjeliőr szerepére kívánná korlátozni: lényegében az ország védelmére külső ellenségtől és a belső béke megőrzésére a törvényes rend fenntartásával.

Nem volna alaptalan az a részben történeti analógiákra, részben logikai levezetésekre támaszkodó érvelés, hogy a magánügyekbe be nem avatkozó állam rendje magasabb átlagos termékenységet és erősebb családokat eredményezne, mint amit a mai magyarországi (és általános európai) statisztikák mutatnak. Nem véletlen azonban az a tény, hogy a klasszikus laisser faire eszméi mint gyakorlati programjavaslatok ma már nem találhatók meg az európai politikai spektrum egyetlen pontján sem. Az elmúlt két évszázad politikai-társadalmi története – kiváltképpen Európában – az állam szerepének és különösen szolgáltatási feladatainak egyre szélesebb körű kiterjesztését tanúsítja. A jelenlegi status quo messze van még a módosított (például az állam szerepét az alapvető iskolázottság támogatásában elismerő) klasszikus liberalizmus ideológiájától is, és még inkább tényleges gyakorlatától. A huszadik század második felében kiteljesedő európai jóléti rendszerek kétségkívül sok országok közötti különbséget mutatnak, tükrözve nemcsak gazdasági fejlettségi színvonalakat, hanem kulturális és történeti befolyásokat is. De mindegyikben domináns az állam messzemenő szerepe három jóléti, de ugyanakkor a jövedelemelosztást is befolyásoló területen: az oktatás finanszírozásában, az egészségügyi ellátásban és a nyugdíjrendszer fenntartásában.

Az állami beavatkozást e három nagy társadalompolitikai területen kívül kiegészítik további funkciók, kívánatosnak tekintett jóléti és jövedelemeloszlási célok szolgálatában. Ilyenek a munkanélküli és rokkantsági segélyek, a legszegényebbek jövedelmének kiegészítései és az igazságosabb teherviselést, ugyanakkor a magasabb termékenység ösztönzését célzó (szolgáltatásokon keresztül vagy adókedvezmények által nyújtott) családpolitikai juttatások. Mindezek a funkciók együtt járnak az állam szerepének ellátásával a gazdaság keretét képező fizikai, tudományos és kulturális infrastruktúra fenntartásában és továbbfejlesztésében, továbbá a környezet védelmével és az állam hagyományos éjjeliőr szerepeinek teljesítésével. Összességükben ezek a feladatok a társadalmi össztermék egyharmadát, sőt azt gyakran jóval meghaladó hányadát foglalják el, és a jövedelmeknek adók és más eszközökön keresztüli elvonásával és újraelosztásával járnak.

E funkciókon belül a magyar állam jelenlegi családbarát és születésösztönző programjai európai viszonylatban is kétségkívül erőteljesek. De tekintve a jelenlegi magyar termékenység rendkívül alacsony színvonalát, sikeresnek e programok csak azzal a nehezen bizonyítható, bár valószínűleg helyes érveléssel mondhatók, hogy nélkülük a születések száma még mélyebbre süllyedt volna.

Reménykedni lehet persze más tényezőkben is, melyeknek legalább részleges pozitív hatásuk lehetne a termékenység színvonalára.  Ilyen volna például egy spontán vagy társadalmilag is ösztönzött kulturális mutáció, amely magasabb szintű születésszámot eredményezne. Egy másik remény a feltételezhető jövőbeni általános gazdasági javulás lehetséges jótékony hatása az átlagos gyermekvállalásra.  A jelenkori európai tapasztalat azonban egyik tekintetben sem nyújt biztató kilátásokat. Elég csak a gazdagabb Németország, Ausztria vagy Olaszország példáira utalni, beleértve ezen országok kulturálisan tradicionális rétegeinek demográfiai viselkedését is. Végül várható lehetne egy demográfiai korrekció, ami a fiatalabb korban az elmúlt években elhalasztott születések számát bizonyos mértékben idősebb kori termékenységgel pótolná. De magyar demográfiai számítások a legjobb esetben is csak szerény hatást tulajdonítanak az ilyen helyesbítésnek.

Tömeges nettó bevándorlás természetesen megoldást jelenthetne az alacsony termékenységből fakadó demográfiai problémákra, feltéve, hogy ennek szociális következményei a hazai népesség számára elfogadhatók volnának. Nem véletlen, hogy a mereven bevándorlásellenes Japánban mutatkozott eddig a legnagyobb érdeklődés az iránt a javaslat iránt, amely a kiskorú állampolgároknak szavazati jogot biztosítana, és így szilárdabb alapot teremtene egy következetes pronatalista politika számára. (Japánban, egy 1986-as tanulmányom okán, ahol ez a javaslat először jelent meg, a szándékolt reform a „Demény voting” néven lett ismertté. A közelmúltban, ez év márciusában, a javaslat egy tudományos konferencia tárgyát képezte Tokióban. De tényleges reform, mint másutt is, amint ezt egy bundestagbeli vita szintén tanúsította, alkotmánymódosítást kívánna meg, ami igen magas akadály.)

Kétségtelen, hogy az Európa számára potenciálisan rendelkezésre álló bevándorlási kínálat e században gyakorlatilag kimeríthetetlen. De még ha a hazai közvélemény támogatná is a szükséges, gyakorlatilag tömeges bevándorlást a népességszám és a korstruktúra korrigálására, az orvosság csak elméleti. Magyarország bevándorlási politikája az európai uniós tagság, pontosabban a schengeni egyezmény miatt, nem szuverén. Amíg az EU eddigi legnagyobb vívmánya, a tagországok közötti határok nyitottsága fennáll, az egyoldalú migrációs döntések potenciálisan átjáróházat eredményezhetnek a bevándorlók számára, akiknek tényleges preferált célja különbözik az eredetileg deklarálttól: nem Budapest, hanem esetleg Berlin vagy Párizs. És az EU-n belüli határok nyitottsága emlékeztet arra is, hogy az ENSZ előrejelzése által a Magyarországra feltételezett milliós nagyságrendű bevándorlási egyenleg pozitív előjele maga is megkérdőjelezhető.

Marad tehát a meglevő pronatalista programok további kiszélesítése és hatékonyabbá tétele mint a mai gyakorlatban egyetlen ígéretes születésgyarapító opció. A skandináv és a francia példák mutatják az intenzív családtámogatási és családbarát társadalompolitikai eszközök lehetséges jó hatását. Szembe kell nézni azonban a rendkívül szűk korlátokkal, amelyek behatárolják a mai magyar gazdasági és politikai körülmények között hasonló intenzitású népességpolitikai reformok lehetőségeit.  A hazai szociálpolitikai viták jelenlegi és jövőben várható központjában az a kérdés áll, hogyan elégíthetők ki a múltban kedvezőbb demográfiai struktúra alapján tett állami ígéretek a nyugdíjra és a főleg időskorúak által igénybe vett egészségügyi szolgáltatásokra vonatkozólag. A nehezen keresztülvihető reformok hiányában a népességstruktúra öregedési tendenciái ezeket az ígéreteket egyre inkább beválthatatlanná teszik. Ez a tény statisztikailag részletesen kimutatható, de rövid illusztrációként itt elég lehet a már idézett 90 ezres tavalyi születésszám és a kétszer ilyen nagy korábbi éves születésszámok kontrasztjára emlékeztetni.

Természetesen illúzió azt gondolni, hogy ezeknek a szociális ígéreteknek a teljesítése az államadósság növelésének a terhére hosszabb távon megoldható. A jóléti állam fenntartása reformok elkerülhetetlen kombinációját követeli meg a következő években. Ezek legfontosabb elemei a munkaképes korosztályok aktivitási rátájának és termelékenységének a növelése; az aktív munkaerő nagyságának kiszélesítése a nyugdíjkorhatár emelésével; az aktív dolgozók béréből elvont nyugdíj- és egészségügyi hozzájárulások felsrófolása; a nyugdíjjuttatások mérséklése közvetlenül vagy adóztatáson keresztül; és az egészségügyi ellátások államilag fedezett hányadának lefaragása a kedvezményezettek részbeni költségtérítési kötelezettségének érvényesítésével.

Nagy bizonyossággal megjósolható, hogy a szükséges reformokat döntően az idősebb aktív kereső korosztályok és a már nem dolgozók és a nyugdíjba vonultak politikai befolyása fogja meghatározni.

Nagy bizonyossággal megjósolható, hogy a szükséges reformokat döntően az idősebb aktív kereső korosztályok és a már nem dolgozók és a nyugdíjba vonultak politikai befolyása fogja meghatározni. A választójoggal rendelkező állampolgárok összességén belül a nyugdíjhoz közeledők és a nyugdíjasok részaranya már ma is aránytalanul magas. A demográfiai dinamika ezt az aránytalanságot a jövőben elkerülhetetlenül egyre tovább fokozza. A kompromisszumokban, amelyek majd meghatározzák az elfogadott intézményes változások teherviselőinek és kedvezményezettjeinek viszonylagos súlyát, a fiatalabb és kiváltképpen a legfiatalabb állampolgári korosztályok érdekei szükségképpen elégtelenül lesznek képviselve. Ennek egyik szimptómája az olyan társadalmi reformok háttérbe szorulása vagy teljes mellőzése lehet, amelyek erőteljesen befolyásolhatnák a gyermekvállalási hajlandóságot és így a jövő nemzedék nagyságát.

Radikális, de etikus

A javaslat, hogy minden magyar állampolgár alanyi alapon választójogot kapjon, ennek a politikai súlyaránytalanságnak legalább valamelyes korrekcióját célozza.  E radikális, mert bár etikailag alátámasztott érvekre épülő, de precedens nélküli reform (mint egykor a reform, amely bevonta a nem adófizető polgárokat és a nőket a politikai testbe) azonnal olyan ellenvetésekbe ütközött, amelyek teljesen félreértették a szándékolt intézmény lényegét és potenciálját.

„Senki sem fog gyermeket szülni, mert ezt egy korai extra választójog jutalmazza” – ilyen bizarr feltételezés nem volt a javaslat indító oka. „A szülők, akik kiskorú gyermekeik választójogát gyakorolnák, valójában nem gyermekeik érdekeit képviselnék” – akkor viszont kiktől lehet jobban elvárni, hogy felelősen tegyék ezt?  „Kékcédulás stílusú visszaélésekre vezetne ez a rendszer” – mintha egy demokrácia képtelen volna szavatolni a választások törvényes tisztaságát. „A javaslat napi pártpolitikai érdekeket tükröz” – mintha a kritikus képtelen volna megérteni a jelenlegi demográfiai dinamika elkerülhetetlen hosszú távú következményeit, melyek azonnali cselekvést indokolnak.

És leggyakrabban, visszatérően: „Magyarországon egy ilyen reform lehetetlen, mert ez a roma lakosság érdekeit szolgálná.” Vagyis adva van egy betegségi diagnózis, ami a nemzet több mint 90 százalékára érvényes, és egy reform, amely radikálisan új lépést jelentene a kór orvoslásához szükséges intézmények megteremtése felé. De az orvosság nem alkalmazható, mert a betegség tünetei a felnőtt lakosság kevesebb mint egytizedében nem észlelhetők.  Klasszikus magyar politikai ész és logika.

E rövid kommentár a magyar demográfiai helyzet sötét hosszú távú kilátásait és az eddig alkalmazott gyógymódok elégtelenségét próbálta megvilágítani. Hogy milyen lehetőségeket nyithatna meg e helyzet megváltoztatására javasolt radikálisan újító választójogi reform, nem fér a kommentár keretébe. Nyilvánvaló azonban, hogy intézményes lépések, mint például az eddigi családtámogatási rendszer olyan átalakítása, amely aránytalanul nagyobb előnyt biztosítana a három- és többgyermekes családoknak, mint az ennél kevesebb gyermeket nevelőknek, nem tartozik a mai politikai erőviszonyok alatt a lehetőségek körébe. Ugyanez mondható a nyugdíjak összekapcsolására a felnevelt gyermekek számával, lehetőleg a kötelező nyugdíjjárulékok egy jelentős részének közvetlen átutalásával a még élő szülőknek vagy szülőnek.  Ilyen típusú további reformok lehetőségének és várható hatásainak vizsgálata logikusan követné a javasolt választójogi reformnak a közös nemzeti érdekek szempontjából való szisztematikus kritikai megvitatását.  De ehhez a vitát el kellene kezdeni.

(A szerző New York-i Population Council főmunkatársa,
a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.)