Mit akar Orbán a dekrétumokkal?

Nem könnyű eldönteni, hogy miért kapta elő Orbán miniszterelnök a Benes-dekrétumok ügyét, miért generált kis kelet-közép-európai botrányt a státusztörvénnyel, közelgő választásokkal, egyebekkel terhelt térségben. Diplomáciai tapasztalatlanság, egyszerű baki, vagy belpolitikai megfontolásokon alapuló tudatos provokáció?

A miniszterelnök európai parlamenti meghallgatásán nem magától hozakodott elő a csehszlovákiai magyarok tízezreit tulajdonuktól és jogaiktól megfosztó Benes-dekrétumok ügyével, hanem egy (német nemzetiségű) képviselő kérdésére válaszolt. Így elképzelhető, hogy a diplomáciában viszonylag tapasztalatlan kormányfő egyszerűen bakizott. Nem megfelelően válaszolt egy érzékeny kérdésre.

"Tekinthető egyszerű hibának" - mondja Dr. Horváth Jenő, a BKE Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének oktatója. "Orbánnak amúgy is több ballépése volt; a miniszterelnök többször okozott meglepetéseket a diplomáciában."

Ennek a feltételezésnek ellentmond, hogy a magyar kormányfő azt már saját magától fűzte hozzá, hogy a kérdéses kormányrendeletek nem csak Csehországra vonatkoznak - a kérdező ugyanis csak ezt firtatta -, hanem Szlovákiára is. Nehéz megkerülni a következtetést, hogy Orbán a feltett kérdésben alkalmat talált arra, hogy további nyomást gyakoroljon a státustörvény ügyében makacsul ellenálló szlovák kormányra. Különösen, ha emlékszünk rá, hogy a miniszterelnök nemrég alig burkolt utalást tett arra, hogy Pozsony további húzódozása még az ország NATO-tagságába is kerülhet, mert arról "a magyar parlament is szavazni fog".

Tovább spekulálva, az is lehet, hogy Orbán nem elsősorban a szlovákoknak akart bebokszolni. Lehet, hogy a miniszterelnök - a belpolitikában megszokott lendületes módján - a magyar csatlakozási poziciókat akarta javítani megjegyzésével azáltal, hogy a kínos témát a német és az osztrák kampányidőszakban dobta be. A magyar külpolitika ugyanis nem nézi szívesen az Európai Unió azon szándékát, hogy a bővítés első hulláma mind a tíz elsőkörös jelöltet magába foglalja, mert ez - például a lengyelek és a szlovákok felkészületlensége miatt - további késedelmet jelenthet. Ez megmagyarázza a kormányfő múltkori megjegyzését is, amivel a lengyel mezőgazdaságot illette. Lehet, hogy Orbán egyszerűen a számunkra potenciálisan hátrányos nagycsoportos bővítést akarta megfúrni azzal, hogy rámutatott: a többieknek még van mit rendbehozniuk a saját házuk táján.

De így? Lehet, hogy Orbán nem egy diplomataalkat, de aligha ostoba. Az ehhez hasonló kínos kérdésektől rettegő Brüsszel pedig az ilyen beszólásokat nem értékeli. "Ami nacionalizmus, arra ők nem vevők. Arról azonnal a Balkán jut eszükbe" - mondja Horváth. Az Európai Bizottság egyébként valóban azonmód jelezte is, hogy ők egyáltalán nem kérnek a vitából, annak rendezése kizárólag az érintettek dolga. Sőt: a bővítési biztos azt is cáfolta, hogy a dekrétumok kérdésének köze volna a cseh és a szlovák EU-csatlakozáshoz - egy vélemény, amit egyébként Berlinben és Bécsben is osztanak annak ellenére, hogy a belpolitikai csatározásokban és a kezdődő német választási kampányban még felmerülhet az ügy. Arról nem beszélve, hogy a magyar miniszterelnöknek, bármit is mond, a legkisebb befolyása sincs arra, hogy az unió milyen ütemben kezdi felvenni az új tagokat.

A legegyszerűbb válasz így persze az, hogy Orbán Viktor a kérdést egyszerűen jó alkalomnak találta arra, hogy szerepelhessen a hazai jobboldali szavazótábornak. A Felvidékről kitelepített magyarok ügyének felemlegetése nyilván tetszik a MIÉP-szavazóknak (bár Csurka István azt nyilatkozta, hogy a miniszterelnök "nem volt elég határozott").

A módszer mindenképpen jellemző a kormányfőre, aki hagyományosan törve-zúzva menedzseli ügyeit. "Orbán pont úgy viselkedik, mint ahogy a belpolitikában szokott" - mondja Dr. Sipos Péter, aki magyar külpolitika-történetet tanít a BKE-n. "Nem hajlandó tudomásul venni, hogy szuverén kormányoknak nem lehet csak úgy parancsokat osztogatni."

Nem új, hogy Orbán a regionális külpolitikát a belpolitika kiterjesztéseként kezeli, tekintet nélkül arra, hogy közben kit sért meg. A mindennél fontosabb belpolitikai pontszerzés mellett lényegtelennek tekinti, hogy mit gondolnak róla a szomszédos fővárosokban. Pláne, hogy a most riadtan temetett Visegrád valójában szinte semmit nem ér. Az elmúlt évtized nagyobb részét a tetszhalál állapotában töltötte, valódi együttműködés a tagok között fontos ügyekben nincs. Az EU-csatlakozás ügyében sem sikerült együtt föllépni, annyira különbözőek az érdekek. Orbán joggal gondolhatta, hogy ha megjegyzései károsítják is a visegrádi együttműködést, annak már úgyis mindegy. "Ha egész Visegrád szétesik, az se olyan nagy baj" - mondja Horváth, bár siet hozzátenni, hogy aligha jó, ha a szomszédainkkal megromlik a kapcsolatunk.

Ami talán a legérdekesebb pontja az egész afférnak: az ügy rámutatott, hogy mennyire rozoga és megalapozatlan a közép-európai együttműködés. A helyi kisállamok mind az Európai Unió felé tekintgetnek, mintha nem tudnák, hogy a bővítés az egymáshoz való kapcsolataikat is megváltoztatja. Hogy a határ nem csak nyugat, de észak, kelet (és dél) felé is eltűnik. A magyar politikában többek közt ezt mutatja a státustörvény erőltetése, a már középtávon is jelentéktelen Orbán-Nastase megállapodás, és az MSZP hangos aggodalma a román munkaerő miatt, amely néhány év múlva úgyis korlátozás nélkül jöhet Magyarországra. És persze ezt mutatja a Benes-dekrétumok ügye is.