Sokba lesz a biodízel

Kezdetben nagyon jó ötletnek tűnt a bioüzemanyag. Mivel a növények szén-dioxidot kötnek meg a növekedésük során, és ugyanez a szén-dioxid szabadul fel az elégetésük során, a bioüzemanyag "szén-dioxid-semleges", vagyis a fosszilis tüzelőanyagokkal szemben nem növeli az üvegházhatású gázok koncentrációtját a légkörben. Mivel a fejlett országok élelmiszer-túltermeléssel bajlódnak, a bioetanol- és biodízel-gyártás új piacokat nyit meg a mezőgazdaság számára, hasznosítja a fölösleget. Mivel a világ kőolajkészletei végesek, a bioüzemanyag fenntartható alternatívát jelent, csökkenti a zűrös kőolajtermelő országok energiamonopóliumát és a fejlett világ importfüggőségét. Remek.

A klímaváltozás- és importfüggés-csökkentő, zöld és megújuló üzemanyag imidzse néhány év alatt a politikusok között is olyan népszerűvé vált, hogy az Európai Unió direktívát bocsátott ki arról, hogy 2010-re 5,75, 2020-ra 10 százalékra kell növelni a részesedését az üzemanyagpiacon. Az Egyesült Államok még magasabbra tette a lécet: 2017-re 24 százalékban bioüzemanyaggal látná el a járműveket.

A bioüzemanyagokra való átállást a fejlett országok támogatásokkal és adókedvezményekkel segítik, ezért a kockázati tőke is a bioüzemanyagok felé fordult: az elmúlt három évben 800 százalékkal nőtt az új iparágba történt befektetések mértéke, a korábban jellemzően kis- és középvállalati formában működő, lokális bioüzemanyaggyártók helyét multinacionális konszernek vették át, és ringbe szálltak a nagy monokultúrákban érdekelt, ám az élelmiszeriparban fogyasztói fanyalgásba ütköző GMO-óriáscégek is.

Aztán néhányan elkezdtek számolni. Ezek a célkitűzések messze meghaladják a fejlett országok mezőgazdasági kapacitásait: teljesítésükhöz az EU mezőgazdasági területeinek 70 százalékát bioüzemanyag-termesztésre kellene átállítani, továbbá az USA teljes gabona- és szójatermését biodízellé és bioetanollá kéne alakítani.

Ezt persze a döntéshozók is tudták: a nagyívű elképzelés szerint a gyorsan felfutó bioüzemanyag-termelés túlnyomó részét trópusi éghajlatú fejlődő országokba helyeznék ki - ennyit az importfüggőség felszámolásáról. Ez a gyakorlatban már ma is így működik, ám a szerencsés beszállítóknál a bioüzemanyag-termelés 2005 óta tartó felfutása enyhén szólva nem környezetbarát módon alakult.

A bioetanol-mintaállam Brazíliában a bioüzemanyagok 40 százalékát szójából állítják elő. A szója világpiaci ára a NASA műholdas mérései szerint szorosan korrelál az erdőirtások mértékével - amikor emelkedik a szója árfolyama, több esőerdőt vágnak ki a derék brazilok. A szója világpiaci árát ma már a bioüzemanyagok iránti növekvő globális kereslet hajtja felfelé, Brazíliában évente 325 ezer hektár esőerdőt égetnek fel emiatt.

Ugyanez a helyzet Indonéziában a pálmaolajjal. Miután kiderült, hogy a korábban stagnáló árfekvésű gyarmatáru kitűnő bioüzemanyag, az európai és japán kereslet növekedése gyorsabb ütemű erdőirtáshoz vezetett. Az eredmény: az ENSZ legfrissebb számításai szerint az öt éve becsültnél tíz évvel hamarabb, 2032 helyett 2022-ben tűnnek el az utolsó esőerdők - az orangutánnal együtt - a dél-ázsiai országból csak azért, hogy biodízel-olajpálmaültetvényeknek adják át a helyüket.

Ugyanakkor az erdőirtással kombinálva már nem is annyira semleges a biodízel szén-dioxid-mérlege: egy tonna frissen feltört őserdei területről származó pálmaolaj 33 tonna szén-dioxid kibocsátását eredményezi, ami a fosszilis tüzelőanyagok emissziójának éppen tízszerese. A járulékos károk - például a biodiverzitás csökkenése, védett fajok pusztulása - nem számszerűsíthetők.

A bioüzemanyag-termelés munkahelyeket sem teremt: míg egy családi gazdaság a trópusokon 100 hektáron 35 embernek ad megélhetést, a monokultúrában termesztett olajpálma és a szintén kedvelt bioetanol-alapanyag cukornád csak tíznek, a szója pedig mindössze egy félállású agrárproletár gondoskodását igényli ekkora területen. Az agro-üzemanyaggyárak százezrével szorítják ki az őslakosokat és a hagyományosan gazdálkodókat a piacról és földjeikről Brazília, Argentína, Paraguay és Bolívia szójatermesztő vidékein.

Ma már biztosan állítható, hogy a korábban élelmiszertermelő mezőgazdasági területek átállítása bioüzemanyag-termelésre növeli az élelmiszerárakat. Méghozzá leginkább éppen ott, ahol az embereknek amúgy sincs pénze élelmiszerre. Mexikóban az év elején a tortilla-lázadásként emlegetett tömegtüntetésekhez vezetett, hogy hirtelen duplájára nőtt az alapélelmiszernek számító kukorica ára, miután az USA szubvencionált bioetanol-gyártói felvásárolták a mexikói készleteket is.

Az élelmiszerárak már a jelenlegi, 1-2 százalékos bioüzemanyag-arány hatására is durván megszaladtak, és nem csak Mexikóban: mióta a világ cukortermésének 10 százalékát bioetanollá alakítják, a cukor világpiaci ára a duplájára emelkedett. Elemzők szerint az elmúlt harminc év legnagyobb mértékű élelmiszerdrágulása előtt állunk az "etanolválság" miatt.

Egy terepjáró egyszeri feltankolásához bioetanolból annyi kukoricára van szükség, amennyi egy ember egész évi táplálására elegendő, miközben egyedül a kukorica árának növekedése 2,7 milliárd ember élelmezését veszélyeztetheti a Földön - azokét, akik napi két dollárnál kevesebb jövedelemmel rendelkeznek. Amerikai elemzők szerint emiatt 2025-re 1,2 milliárdra nőhet azoknak a száma, akik rendszeresen éheznek, és ez éppen a duplája annak, mint amivel korábban, a biodízel-boom előtt számoltak.

Hab a tortán, hogy például a kukorica termesztéséhez 33 százalékkal több fosszilis energiára van szükség, mint amennyi a belőle készült bioetanolból végül környezetbarát módon kinyerhető. A legtöbb biodízel-alapanyag energiamérlege csak kreatív könyveléssel pozitív.

Nem csak radikális környezetvédők (mint például a brit Biofuelwatch) jajgatnak: egy néhány napja napvilágot látott OECD-tanulmány konklúziója szerint a bioüzemanyagok bekeverésének kötelezővé tételével a politika olyan üzemanyagot támogat, amely drágább, és károsabb a környezetre, mint fosszilis megfelelője.

A biomassza helyett a nem kimeríthető (nap, szél) megújuló energiaforrásokat preferáló környezet- és természetvédők szerint többé-kevésbé ugyanez áll az összes megalomániás, államilag támogatott biomassza-óriásprojektre: a potenciális előnyök köszönőviszonyban sincsenek az okozott kárral. Magyarországon például természetvédelmi területen kellene szivattyús energiatározós vízerőművet építeni ahhoz, hogy MSZP-közeli agrárenergetikai vállalkozások biomassza-erőművei gazdaságosan termelhessenek áramot a tokaj-hegyaljai borvidék tőszomszédságában. De ez már egy másik történet.