Mit hiszünk Európáról?

A legfontosabb a Medgyessy Péter által is aláírt, Irakkal szemben egységes európai-amerikai fellépést sürgető levél ügyében, hogy az aláírás nem volt üres gesztus. Nagyobbrészt mindegy, hogy ennek az országnak nincsen rendes katonasága, és hogy az Irak elleni háborúhoz (amely lehet, hogy jó ötlet, de lehet, hogy nem) nagyjából semmi használhatóval nem fog tudni hozzájárulni. Rosszul mérik fel a helyzetet azok, akik arról beszélnek, hogy Medgyessy jobban tenné, ha csöndben maradna, ha a nagyfiúk beszélnek, nem lévén valódi súlya ezekben a dolgokban.

George W. Bushnak ugyanis nem katonaságra van szüksége. Nem ezt várja a szövetségeseitől. Katonái, tankjai, repülőgépei vannak, sokkal több, mint bárkinek ezen a bolygón. Az amerikai elnöknek most nyilvános támogatásra, kiállásra van szüksége. Arra, hogy felsorakozzanak mellette azok az államok, amelyek a NATO-n keresztül szövetségesei és barátai, most, amikor az iraki válság kérdésében országa egyre elszigeteltebbnek tűnik. A harcias amerikai retorikának sohasem volt túl sok híve ebben az ügyben, és az elmúlt pár hétben egyre kevesebb lett. Bushnak jól jött a támogatás kifejezése: az összes közvélemény-kutatás azt mutatja, hogy az amerikaiak támogatnák az Irak-ellenes háborút, de csak akkor, ha Amerika szövetségesei támogatását bírva harcol. A legújabb számítás szerint most 12 európai ország demonstrálta támogatását, kiállását ügye mellett. Ez jó hír Bushnak, és érdektelen, hogy ezeknek az országoknak a fele pici.

a magyar lakosság masszív ellenkezését figyelmen kívül hagyva

De jó hír-e az EU-nak és nekünk? Két különböző kérdésről van szó. Az egyik, hogy mit gondolunk az Irakkal szembeni amerikai politikáról. Egyetértünk-e azzal, hogy a bagdadi diktátort le kell fegyverezni, ha más lehetőség nincsen, akár erőszakkal is. Hogy Medgyessy a magyar lakosság masszív ellenkezését figyelmen kívül hagyva úgy döntött, hogy igennel válaszol erre a kérdésre és Amerika mellé áll, az árulkodhat arról, hogy valóban ezt gondolja, meg arról is, hogy az országot egy kényes kérdésben megpróbálja oda kormányozni, ahová biztonságpolitikai szempontból szerinte leginkább tartozik.

Ez ugyanis a második kérdés. Hisszük-e, hogy az Európai Uniónak, ennek a nagyszerű és kissé meglepő módon működőképes gazdasági-politikai szervezetnek lehet valódi súlya a világpolitikában. Kompetens-e kül- és biztonságpolitikai kérdésekben, háború és béke ügyében. Nyersen megfogalmazva: lehetséges-e, szükséges-e, hogy Európa nagyhatalom legyen.

Ez a lényeg. Ha nem hisszük, hogy ez lehetséges (vagy szükséges), ilyen és ilyen okokból, akkor egyet kell értenünk a miniszterelnökkel. Aki láthatólag úgy gondolja, hogy ennek az országnak kül- és biztonságpolitikai szempontból a legfontosabb szövetségese nem a félig kész, önmagát kereső európai föderáció, hanem Amerika. (Harmadik lehetőség nincs). Ha zűr van, ha segítségre szorulunk, vagy ha Amerika támogatásra szorul (mint most), akkor nekünk a helyünk Amerika mellett van és nem máshol. Ez logikus. Ha Európától nem várunk egységes, határozott, képviselhető külpolitikát, akkor ebben az ügyben Európa nem létezik. Akkor Amerika van. (Harmadik lehetőség nincs.)

Az Irak-levél a közös európai külpolitika arculcsapása volt

Ezzel szemben ha akarjuk, hogy Európa valóban egységes legyen, ne csak agrártámogatásokban meg tyúkketrecszabványok megállapításában (retorikai túlzás), hanem külpolitikában is (értékeink védelmében a világon, még akár erőszakkal is, ha a sors úgy hozza), és hiszünk is ebben a lehetőségben, akkor nem érthetünk egyet a levélírókkal. Az Irak-levél a közös európai külpolitika arculcsapása volt. Javier Solana, az EU külpolitikai főképviselője ("külügyminisztere") a rádióból értesült róla. Ez abszurdum.

A kérdéshez (akarjuk-e, hogy az EU nagyhatalom legyen) segítséget adhat, hogy igazából senki sem tudja rá a választ. Ez persze már rég rossz. Ha egy államszövetség nem tudja, hogy akar-e nagyhatalom lenni, valódi súllyal, érdekérvényesítési képességgel a világban, akkor sohasem lesz az. Akkor marad olyan, mint az EU, amely fontos külpolitikai kérdésekben, mint Irak, csak akkor tud közös álláspontot kidolgozni, ha azt előzőleg majd' az értelmetlenségig lebutították. Marad olyan szervezet, amelyet figyelmen kívül hagynak, ha valódi helyzet van. És teljesen érthetően.

Viszont ez nem kell, hogy így maradjon. Szóval: mit hiszünk? Lehet vagy nem lehet? És akarjuk vagy nem?

(Figyelem: már csak 15 hónap a tagságig.)