Barbara, Borbála
-5 °C
3 °C

Fehér Miklós csere nélkül távozott

2004.01.26. 12:40
Ez a kép még nagyon sokáig kísérteni fog bennünket. Utolsó mosolya, ahogy a térdére támaszkodik, és ahogyan a levegőért kapkodva, hörögve elterül, a feje visszacsapódik a gyepről. Fehér Miklós meghalt.

Még húszéves sem volt, amikor '98 nyarán a korábbi BEK-győztes Porto felfigyelt képességeire, testi erejére, lendületére, technikájára, fejjátékára, lövéseire. Leigazolták, vételára az utóbbi idők magyar rekordja, 750 ezer dollár volt.

Fehér tudatosan készült a légióséletre, pontosan érezte, hogy ki kell törnie Magyarországról, és képes kitörni az itthoni miliőből. Amikor már biztosnak látszott a szerződése, nyelvleckéket vett, a tanárok mellett Szentes Lázár, az ETO akkori edzője is tanítgatta az alapokra, aki korábban ugyancsak Portugáliában próbált szerencsét.

Tudatosan készült a légióséletre, pontosan érezte, hogy ki kell törnie Magyarországról
A csatárnak küzdenie kellett, a képességei akkor még nem predesztinálták arra, hogy az első csapat tagja legyen. De nem adta fel, nem panaszkodott edzőre, elnökre, elfogadta, hogy kölcsönadják. Bragában számítottak rá, és a tizennyolcas Miki - akkortájt nevet változtatott, mert a társai a keresztnevét jobban ki tudták ejteni - egyre másra lőtte a góljait. Gyakran bukkant fel a portugál csatornán, akinek szerencséje volt látni, nem kis büszkeséggel nyugtázhatta: megerősödött, gólveszélyes volt, a riporterek is elismerően szóltak róla.

2001 nyarán aztán válaszút elé érkezett. A Porto visszarendelte a neki sikereket hozó kiscsapattól, négy évre kívánták szerződtetni, ám ő nemet mondott. "Nem érzem a bizalmat, nem érzem, hogy számítanának rám, azt ellenben igen, hogy újra csak üzletelni akarnak velem" - panaszkodott a telefonban, de egyszersmind megfogadta, ha ki is kell hagynia egy évet, vagy csak a tartalékok között a második ligában jut szóhoz, akkor is megmutatja, nem fog elveszni, őt nem írhatják le. Azt hiszem, már tisztában volt a jövőjével.

Akkor kérdeztem tőle, hogy a nyílt titkokként elkönyvelt Benficáról van-e szó, ahová szerződni akar, amire csak annyit mondott: képben vannak ők is. Beszéltünk a Barcelonáról is egy keveset, mert a katalánoknak ugyancsak feltűnt gólerőssége. A rá oly' jellemző szerénységgel, azt mondta: "jó, hogy az embert hírbe hozzák egy ilyen csapattal, de azért nem ringatom álmokba magamat, mert nincs értelme. Próbálok a realitás talaján maradni."

Egy évvel később aztán teljesült a nagy álma, a Benficába szerződött. "Itt akar minden portugál gyerek játszani, ebben a csapatban futballozott Eusebio, és most már én is" - magyarázta hihetetlenül boldogan. "Tudom, hogy most sokan csak azt mondják, mit akarok én ennél a csapatnál, hogy majd a kispadon rájövök, ne legyek nagyravágyó. Ám a céljaimat nem fogom feladni" - fejtegette, de arra kért, ez ne jelenjen az újságban.

Nemcsak a taktikai értekezleten lőtt gólt, hanem a valóságban is.
Talán ez volt, ami leginkább jellemezte őt. Az eltökéltség és a realitás. Kevés olyan magyar játékossal találkozik az ember, aki ismeri a képességei határát, aki nemcsak ábrándjaiban képes végrehajtani egy cselt, hanem a pályán is, aki nemcsak a taktikai értekezleten lő gólt, hanem a valóságban is. Ráadásul egy olyan bajnokságban, amelyik közvetlenül ott áll a topligák mögött. És ahol hozzáállásával, habitusával igen hamar kivívta a társai megbecsülését: volt bragai csatártársa például őt üdvözölte egyik góljánál, amikor mellőzték a Portóban - "Para o Miklos Féher", állt kicsit sután a mez alatti pólón.

Bántotta, nagyon bántotta, hogy a válogatottban csak egy meccsen játszott igazán jól. De rendre jött, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy otthon maradjon, az ötezres muraszombati stadionba is nagy kedvvel érkezett. Csereként állt be, és egy szöglet után a kapuba csúsztatott. Mivel kikaptunk, nem volt igazán beszédes. Vigaszként mondtam neki, hogy látod, már nemcsak kezdőként tudsz gólt szerezni. Bólogatott. Korábban ugyanis többször elmondta, hogy csereként neki nem megy, ő olyan, mint Kósz a vízilabdában, aki csereként nem olyan hatékonyan képes segíteni a csapatán.

Január 25-én újra csereként állt be. Adott egy gólpasszt. Örültek a Benficánál, alighanem örültek a Boavistánál, hiszen ott tárt karokkal fogadták volna, és örülhettünk mi is, hogy egy újjáformálódó válogatottban nélkülözhetetlen lehet. Ez az öröm fordult át megmagyarázhatatlan gyászba.

Néhány órával később ébredtünk csak rá: az élet nem cserél, végleg hívja le a játékosokat a pályáról.