Judit
3 °C
6 °C

Ami az Istené

2002.12.05. 08:36
Rommel, a II. világháború egyik legkiválóbb hadvezére egyszer némi furnérlemez és kályhacsövek segítségével harckocsinak álcázott egy csomó VW Bogarat, hogy az ellenség ne merjen támadni, amíg meg nem érkeznek a valódi tankok. A vészhelyzetben felfuvalkodó incifinci gallérosgyíktól Szaddám Huszein gumirakétáiig minden háborúban alapvető fontosságú volt, hogy az ellenfél, de lehetőleg a szövetséges se tudhassa, hányan is vagyunk. Az ismeretlen számú sereg ugyanis mindig bizonyulhat nagyobbnak, mint amivel a túloldalon számolnak; az ilyen erővel udvariasan bánnak, amíg fel nem mérhetik izomzatát. Kifinomultabb csatában, de ugyanezt a taktikát követik a magyar nagyegyházak is: az angol megszámlálhatatlan főnevek mintájára pattan le róluk a collstok, a logarléc, a röntgensugár.
Csak az hozhatna megoldást, ha az Úr maga hajigálná le kőtáblán a saját nyilvántartását.

Üzletben nincs felebarátság, márpedig itt pénzről van szó. Ha valaha is fény derülne arra, hányan rajonganak mondjuk a katolikus egyházért annyira, hogy előnyben részesítsék a hontalan emberekkel, kutyákkal, macskákkal és gekkókkal szemben, vagy hogy hány polgárnak jut eszébe a kereszt alá tenni az ikszet, amikor ikszelni kell, akkor a politikai stratégák képessé válnának arra, hogy helyén kezeljék a katolikus faktort. Mivel a nagyegyházak vezetői egyáltalán nem hülyék, mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a megszámoltatást, nem beszélve a könnyűnek találtatásról. Éppen úgy, ahogy egy kereskedelmi tévé vagy egy olajvállalat PR-osztálya, a legtetszetősebb számokat kommunikálják, a kellemetlen adatokat pedig rituális mozdulatokkal tuszkolják vissza a páncélszekrénybe. Amíg beleférnek.

Istenem, a kör ördögi. Amíg nem tudható, pontosan hány szavazatot veszít, aki elszánja magát a kivételezett egyházak jogainak kiegyenlítésére, addig egy kormány sem mer nekivágni a köztársasági államformához egyébként definíció szerint hozzá tartozó intézkedéseknek. Ha viszont csak felmerül, hogy képet alkossunk a valóban elkötelezett hívek számáról, az máris kiváltja az egyházellenesség vádját. Kormánykurázsi nélkül csak az hozhatna megoldást, ha az Úr maga hajigálná le kőtáblán a saját nyilvántartását, egyenesen a Kossuth téri jégpályára.

Volt persze egy népszámlálás tavaly, s annál nagyobb merítésű felmérés el sem képzelhető. Akkor azonban szó sem volt arról, hogy a "milyen vallásúnak tetszik lenni" kérdésre adott válasznak anyagi vetülete képződhet; többek között emiatt is döntött úgy több felekezet, hogy eltanácsolja híveit a színvallástól, mert hát úgy általában nem bizonyult nyerő stratégiának az elmúlt évszázadban, hogyha kisebb vallások hívei jó előre feliratkoztak a csizmatalpra. További komplikációt jelent, hogy a vallási hovatartozásnak több grádicsa is vagyon, így tehát a félvállról leszólított állampolgár katolikusnak vallhatja magát, amiért egészen kicsi műanyagbaba korában benedvesítették, annak ellenére is, hogy azóta se látott templomot belülről, péntekenként pedig direkte disznótorossal és hosszúlépéssel zárja a tikkasztó munkahetet. Ő a tankká maszkírozott Volkswagen.

A népszámlálási eredmények tehát a javak elosztása szempontjából nem relevánsak. Igazuk van azonban a történelmi egyházaknak, amikor az adófelajánlásokon alapuló támogatást kifogásolják. A nagyegyházak elöregedése egész Európában érezhető, bár ezért tulajdonképpen mindent megtettek: lomhaságuk és merevségük miatt generációk léptek át a kotont kiátkozó főpapságon, Róma fenségét pedig hatékonyan helyettesítik a multiplexekben megcsodálható csillaghajók és goblinseregek. Ettől azonban még nem hagyható figyelmen kívül az adót nem fizető nyugdíjas vagy a szintén adómentes minimálbérből élő hívő; az ő akaratuk ugyanúgy egy szavazatnak felel meg, mint az életerős neoprotestáns gyülekezetek tagjaié. Tovább árnyalja a hitfinanszírozási körképet, hogy az állítólag hátrányos helyzetben lévő kisegyházak élmunkás-krupiéként söprik be a spiritualitás ellenértékét - ki tizedként, ki sok százezres tanfolyamok tiszteletdíjaként. De ez valóban csak árnyalat, a vita az állami tőgy körül kerekedett, nem a magánadományok fölött.

A durcás arcú főpapokat pedig nyugodtan le lehet ültetni a váróban.
A szocialista kormány zavarodott konfliktuskerülését mutatja, hogy egyelőre akármi lesz is, az egyházak megkapják a csokimikulást akkor is, ha az adózók nyilatkozataik alapján legfeljebb levéltetvekkel tömhetnék be azt az édes szájukat - az állam, tanácstalanságában az önkényhez folyamodva kiegészíti a felajánlott százalékokat, vigyétek Isten hírével, csak csillapodjatok végre. Mindez azért, mert ők maguk sem tudják, négymillió vagy csak ötszázezer olyan katolikussal kell-e számolniuk, akiknek politikai irányultságát befolyásolja vallási hovatartozásuk.

Pedig ezt előbb vagy utóbb meg kell mérni. A jelenlegi egyházügyi államtitkár, Szalay István tett már egy bátortalan, bürokratikus, ám a fentiekhez képest a lehető legigazságosabb javaslatot: nyilatkozzon mindenki maga arról, hogy melyik egyházat támogassa az állam. Igaz, hogy ehhez már aktív cselekvésre van szükség: a nyilatkozókártya nem jön házhoz, el kell menni érte. Mondjuk a templomba, kérem alássan. De hát az istenért, a templomba eleve el kell mennie annak, aki nem akar a pokolbéli mikróban széjjelpukkanni.

S bármilyen papírszagú - és költséges - is ez a módszer, jobbat aligha találhatunk. Aki tényleg szeretné, ha megadnák az ő istenének, ami az övé, az emelje fel a lottyadt fenekét, és sétáljon el nyilatkozni. Az üdvösséghez vezető akadálypálya ennél jóval szövevényesebb, márpedig az fel sem merülhet, ugyebár, hogy csupán üzleti vállalkozások lobbitevékenységéről van itt szó, s nem az örök életről, ahol meg már úgyis ingyen osztják majd a mirelit mannát. A durcás arcú főpapokat pedig addig nyugodtan le lehet ültetni a váróban. Hogy amikor majd tárgyalóasztalra kerül a készpénzes bőrönd, akkor ne a vágyott tízmillió holt lélek, hanem a bizonyított, valós, élő és szentségekre vágyó támogatók nevében követelhessék a császártól, ami tényleg az isteneké.