Miklós
-7 °C
2 °C

Hol vannak a fegyverek?

2003.06.25. 08:30
Kétségtelenül kínos Amerika és szövetségesei számára, hogy hónapokkal az iraki háború vége és Szaddám Huszein megbuktatása után sem találták meg a megszállók azokat a tömegpusztító fegyvereket, amelyeknek léte a háború legfontosabb indoka - ürügye, mondanák sokan - volt. Egyelőre nyoma nincs az antraxnak, a botulinum toxinnak, a mustárgáznak, az importált uránnak és az egyéb illegális holmiknak. Gyanús laboratórium, gyár van elég, bizonyíték nincs.

Fontos szem előtt tartani, hogy pusztán az, hogy a különböző vegyi és biológiai fegyvereket eddig nem találták meg, nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyáltalán nem léteznek. Már csak azért sem, mert Irak elég nagy ország, pár ezer liter antraxot pedig egy pincében is el lehet rejteni. Mindezek a holmik még simán előkerülhetnek, noha a legtöbb szakértő elismeri, hogy ennek az esélye inkább romlik az idő múlásával, mint nő.

Másrészt - és ez a fontosabb - semmiféle kétely nem merülhet fel azzal kapcsolatban, hogy ezek a fegyverek valóban léteztek. A vegyi-, biológiai és atomfegyverprogramokat az ENSZ ellenőrei a kilencvenes évek folyamán részletesen dokumentálták, létüket az iraki rezsim is elismerte. (Nem magától persze, hanem nemzetközi nyomásra, és jórészt korábban Szaddám Huszein szolgálatában állt menekültek információra alapozva.) Aki odafigyelt, tudja, hogy Irak a háború előtti hónapokban sem tagadta, hogy korábban léteztek ilyen programjai és fegyverei. Pusztán annyit állított, hogy a fegyverkezést abbahagyta és a tiltott cuccokat megsemmisítette.

Függetlenül attól, hogy egyelőre úgy tűnik, Irak akkor igazat mondott, a casus belli továbbra is világos és nehezen támadható. Az ENSZ-ellenőrök háború előtti jelentéseiből egyértelműen kiderül, hogy Irak nem működött együtt kielégítően az ellenőrökkel, tiltott fegyvereivel nem számolt el, azokat nem semmisítette meg, szerelte le bizonyíthatóan (arról nem is beszélve, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években használta is őket).

Ahogy akkor, most sem tudni, hogy hová lettek az említett, Irak által korábban beismerten legyártott ideggázok és vírusokkal megtöltött bombák. Szaddám Huszein egyszerűen azt állította, hogy megsemmisítette őket, de bizonyítékokat nem mutatott fel, és egyébként sem nagyon feszült, hogy a nemzetközi ellenőröket meggyőzze állítása igazságáról. Az, hogy azóta a fegyverek nem kerültek elő, önmagában nemigen változtat a helyzeten.

Más kérdés, hogy a másik oldalon George W. Bush és Tony Blair sem feszültek túlságosan, hogy kiegyensúlyozott képet fessenek az iraki fenyegetésről; ma már tudni, hogy a hírszerzési információk, amikre a casus belli-t építették, zavarosak, hiányosak, esetenként hibásak voltak, a vázolt kép pedig egyoldalú és részben hamis. Természetesen egy percig sem lehetett például komolyan gondolni azt, hogy Irak bármikor vegyi, biológiai vagy atomfegyverekkel támadást indíthat Amerika ellen (a brit verzió "45 percen belül" volt).

Irak inkább volt feltételes, mint konkrét fenyegetés, és noha ez lehet elégséges ok egy preventív háborúra Szaddám Huszein esetén (a humanitárius érvekkel megtámogatva), az amerikai és a brit vezetés most eléggé eljátszotta a hitelét. Hiába várják, hogy a jövőben egy hasonló akcióhoz támogatást kapjanak akár szövetségeseik, akár a közvélemény részéről. Az iraki tömegpusztító fegyverek kérdése ma csak cinikus és gúnyos társalgás tárgya lehet. Ez kár, viszont némileg érthető.

A legnagyobb probléma az, hogy a megszálló országok egyelőre elképesztően inkompetensnek tűnnek abban, hogy rendet tegyenek maguk (és Szaddám) után. Az egy dolog, hogy Irak még mindig nem nyugati típusú liberális demokrácia (feltehetőleg soha nem lesz az). Viszont határozottan nyomasztó, hogy sok helyen még mindig nincs víz és elektromosság, se valódi közbiztonság. A gyarmatosításban és birodalomépítésben gyakorlatlan amerikaiaknak láthatólag sejtelmük sincsen, hogy mit kezdjenek az ellenőrzésük alá került országgal, és ezért a kilátások nem is túl jók.

Nehéz volna azzal vitatkozni, hogy a diktátor eltávolításával, Irak felszabadításával (és a százezrek halálát okozó szankciók megszűnésével) mindenki jól járt, legfőképpen az irakiak maguk. De amennyiben a totalitárius, tömeggyilkosságra fogékony diktatúrát káosz, hadurak és szélsőséges vallási csoportok vetélkedése, esetleg háborúskodása váltja fel, akkor lehet, hogy a háború értelmetlen volt. Ez lehet az igazi kudarc, nem a tömegpusztító fegyverek eltűnése.