Reformálható-e a kapitalizmus?

Az egyre kiterjedtebb piacnak a szükséglete, amelyen termékeit eladhatja, végigkergeti a multinacionális tőkét az egész földgolyón. Mindenüvé be kell magát fészkelnie, mindenütt be kell rendezkednie, mindenütt összeköttetéseket kell létesítenie. A multinacionális tőke a globális világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A nemzeti tradíciókba kapaszkodók nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. A nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. Új iparok szorítják ki őket, amelyeknek meghonosítása minden civilizált nemzet életkérdésévé válik, olyan iparok, amelyek már nem hazai nyersanyagot dolgoznak fel, hanem a legtávolabbi égövek nyersanyagát, és amelyeknek gyártmányait nemcsak magában az országban, hanem a világ minden részén fogyasztják. A régi, belföldi termékekkel kielégített szükségletek helyébe újak lépnek, amelyeknek kielégítésére a legtávolibb országok és éghajlatok termékei kellenek. A régi helyi és nemzeti önellátás és elzárkózottság helyébe a nemzetek sokoldalú érintkezése, egymástól való függése lép. És ez így van nemcsak az anyagi, hanem a szellemi termelésben is.

Nem tettem időjelbe a fenti gondolatsort, hogy hirtelenjében a legolvasottabb közgazdászok se ismerjenek rá. Egy-egy árulkodó fogalmat kicseréltem a szövegben, de az egészen alig változtattam valamit. A fenti sorokat 1847 decemberében Brüsszelben írta egy huszonkilenc éves fiatalember, Karl Marx, aki a Kommunisták Szövetségének egyik létrehívója, és kiáltványának, Engelsszel, megfogalmazója. Gondolatai ma érvényesebbek, mint keletkezésükkor. Ha válságról beszélünk, meglátásai és főműve, a Nyugaton kapós A tőke aligha kerülhető meg.

Közismert, hogy a gazdasági válságokat követő megújulási időszakban a gazdaság forradalmi változásokon megy át. De szükség van-e napjainkban a permanens gazdasági forradalom, az innovativitás lázában égő gazdaság forradalmi változására? Bámulatos iramban fejlődik a számítástechnika, forradalmasítva az egyre automatizáltabb termelési folyamatokat, képzelettel alig követhető változásokat produkálva hónapról hónapra a híradástechnikában, a gyógyászatban, a világűrkutatásban és az élet ezernyi más területén. De valami ennél is csodálatosabb változás kezdődik a nanotechnika meghonosulásával, amely, felforgatva a sorsunkat, új irányokat nyit az emberiségnek. Ha tehát válság van, akkor nagy kérdés, hogy mi van válságban, illetve mi indukálja azt a válságot, amelyről csak azt tudjuk, hogy van, de csak sejtéseink vannak arról, hogy mitől van, mi a lényege, a természete, milyen lesz a lefolyása, meddig tart, és milyen eredményekkel vagy éppen nem várt kudarcokkal jár.

Napjaink válságát szemügyre véve, a szakembereknek rögtön az 1929-es nagy gazdasági világválság jut eszükbe, pedig a kettő, a jelenlegi mai kifejlettségét és hatásait tekintve, csak annyiban hasonlít a nyolcvan évvel korábbira, mint Makó Jeruzsálemre: mindkettő város és kedvezőtlen fekvésű. És még valamiben: mindkét válság a kapitalizmus, vagy napjaink szalonképesebb fogalmazásával: a szabad piac terméke. Mivel ezt Marx azonnal felsejlő komor árnyéka miatt senki sem akarja (itthon semmiképpen) elismerni, ezért ami zajlik, az – ideiglenesen – hitelválságnak, jelzálogpiaci válságnak, pénzügyi válságnak, pénzügyi bizalmatlanságnak, kipukkant pénzügyi buboréknak, hatalmas lufinak és sok egyébnek minősül. Ezekkel a körülíró fogalmakkal kitalálóik semmit sem tudnak kezdeni, bár kétségtelen, hogy a helyzetre valamennyi ráillik. A szakemberek többsége azzal sem kíván foglalkozni, hogy ezek a folyamatok nem valaminek az okozói, hanem az okozatai (hozzáteszem: ha minden igaz, és ez alkalommal nem fordítva történnek a dolgok). Már csak az a nagy kérdés: mi az a gazdasági és társadalmi ellentmondás, amelynek méhében létrejöttek?

Közismert, hogy a spanyolnáthára ráadásként 1920-ban gazdasági válság söpört végig a világ jelentős részén, megdézsmálva azt a keveset, ami az addigi legalaposabb háborús pusztítás után maradt. De ez csak viharfelhőcske volt az 1929-es tök fekete égbolthoz képest, amelynek előjelei azt a nem túl sejtelmes üzenetet küldték, hogy a termelés több értéket teremt, mint amennyi a személyes fogyasztásban ténylegesen termékké válik. Ezért a válság – utólag – a túltermelési jelzőt kapta, bár nem a tornyosuló igények, szükségletek, hanem a fizetőképes kereslet csökkenése miatt.

Gazdaságilag az a korszak alapjaiban különbözött a maitól. Az akkori Európa éppen csak kilábalt a vészes háborúból, az annak sarkát taposó válságból. A dolgozó osztályok nyomorúságos viszonyok között éltek (ennek következményeként is virágoztak ki először politikai reményként, majd világformáló küldetéstudattal a nemzeti szocializmusok és a sztálini kommunizmus). A termelőkapacitások éppen csak konszolidálódtak, és folyamatosan tértek át a személyi fogyasztási termékek létrehozására. Egyedül az Egyesült Államok vélhette magát a háború igazi győztesének, bár utolsónak szállt be a pusztításba. Az antantországok által megrendelt és leszállított hadi eszközök, járművek, élelmiszerek rendkívüli mennyisége miatt átszervezte termelését, újításként bevezette a szalagrendszert. Mivel kevés munkaképes férfit veszített a csatatereken, szakemberek tömege állt rendelkezésére: belső fogyasztásra éppúgy ontotta a termékeket, mint exportra. A teremtett javak mégis messze elmaradtak a jogos, de fizetőképtelen igényektől.

Szovjet-Oroszország kifejezhetetlenül különbözött a mai Oroszországtól, nem beszélve Japánról, valamint Kínáról és Indiáról. Az utóbbi három ország a világgazdaság teljesítményét meghatározó termelő és exportőr, igényes, fizetőképes belső piaccal. És akkor nem szóltam Tajvanról, Dél-Koreáról, Ausztráliáról, Brazíliáról, Argentínáról, a Távol-Kelet kistigriseiről és több arab országról. A jelenlegi világgazdaság alapjait, nagyságát, terjedelmét, egymásra épülését, kapacitását, a szakképzett foglalkoztatottak tömegét nem lehet egy napon említeni az 1929-es időszakéval.

Amerika gazdasága megfelelően tagolt, egyszerre képes rakétát és fogyasztási cikket jószerivel korlátlan mértékben termelni. Európa meghatározó országai unióba tömörültek, a bővítés szándékával-ürügyével „gyarmatosították” Kelet-Közép-Európát, és ott van nekik tartalékban a két nagy piac: Ukrajna és Törökország. Ipara sértetlen. A nemzeti valutákat felváltotta a dollárral versengeni kívánó közös pénz és az amerikainál biztonságosabban működő pénzügyi rendszer.

Japán rendkívüli erőket, morális és gazdasági tartalékokat halmozott fel. India és Kína olyan (sok kicsi sokra megy) fizetőképes belső kereslettel rendelkezik, hogy a válság időszakát (valószínűleg) nagyobb megrázkódtatás nélkül átvészelheti. Ennek érdekében a kínai kormány, mintegy bemelegítésként, majdnem 600 milliárd élénkítő dollárt terít szét a gazdaságban (miközben kétezermilliárd felértékelődött dollár tartalékként pihen a kasszában).

Ha napjaink piacon kerengő pénz- és tőketömegét összevetjük az 1929-essel, lebénul a képzeletünk. Különösen, ha ideszámítjuk a tényleges értékpapírokat és a származékos ügyletek, „derivatívák” során keletkezett virtuális tőkét, amelynek többféle arca van, attól függően, hogy milyen szerepet játszott, és a kialakult helyzetben miként viselkedik. Összevethetetlenül több egy-egy ország tartaléktőkéje. Elegendő, ha példának a kicsiny Ausztriát említem, amely megtakarításaiból – a csomósodó helyzetek oldására – százmilliárd eurót (mintegy százhúszmilliárd dollárt) mozgósított. Ez a tőkemennyiség jól érzékelteti, hogy az Egyesült Államok az ünnepelt 700 milliárd dollárral nem a zsebébe, csak a zsebe felé nyúlt (pedig ez is háború, ha közvetlenül nem is látunk vért).

Az is elgondolkodtató, hogy a világon részben a termelésben fészket kereső, valamint a haszonra vadászó („karvaly”) tőke teljesen másként viselkedik, alapvetően más a természete, mint volt 1929-ben. A globális világ multinacionális tőkéje (ideszámítva a befektetési- és nyugdíjalapok „forró” pénzét is) elsötétíti a fél világ egét, amikor kamatzsákmányra vágyva vagy pénzügyi hullámveréstől megriadva egyik piaci helyszínről a másikra húz. Mohóságán túl igazi szándéka csak annyira kiszámítható, mint a keletkező tornádóké.

Furcsa és új elgondolásokra késztető válság a mai, mert soha ilyen erős alapjai nem voltak a világgazdaságnak. Különösen nem az amerikainak! Amerika termelőerői jól strukturáltak, szervezettek, a legmodernebb technológiát alkalmazzák, jelentős tudományos háttérrel bírnak. Amerika gazdaságát önmagában a jelzálogválság nem dönthette ágynak, és főként nem a világét, amely rendkívüli termelési kapacitásokkal rendelkezik. Értékei, tartalékai messze túlhaladják az amerikai jelzálogválság rombolását. Európára mindaz, ami Amerikában zajlik, csak mértékkel igaz (már csak azért is, mert Európa nem visel két hadszíntéren is költséges és tökéletesen értelmetlen háborút). Az amerikai folyamatok azért is elgondolkodtatók, mert a multinacionális tőke bőven talált vigasztalódásra, gyors gyarapodásra alkalmas helyszínt, pl. Kínában, Indiában (és jóval kisebb mértékben hazánkban). Az ottani munkabérek olyan nyomottak az amerikaihoz képest, hogy ha a szállítási költségek le is csípnek valamit a haszonból, az extraprofit még így is biztosított, a hozadék pedig a származási helyen azonnal ismét befektethető.

Az eddigi válságok többsége (korántsem mindegyik, gondoljunk csak az 1987-es amerikai tőzsdekrachra, amelyet nem követett mély utórezgés) a fogyasztás visszaesésével (a jelenlegi 6,5 százalékos amerikai munkanélküliség nem járhat fogyasztási krízissel, tömeges fizetésképtelenséggel), a termelés átszervezésével, majd a kilábalás részeként a termelési eszközök modernizálásával, a pénzügyi rendszer átalakításával adott választ a problémára, miközben a foglalkoztatottak nagy tömegei anyagi sérelmeikkel alapvetően hozzájárultak a tőke lélegzetvételéhez. Az eddigiek alapján most sem lesz másként, miközben a pillanatnyilag vesztesnek látszó bankok (valójában az ügyfeleik, hiszen a nagyvonalú és felelőtlen tranzakcióikat, következmények nélkül, az ő pénzük felhasználásával hajtották végre a vagyonokat kereső csúcsvezetők és jól fizetett beosztottjaik) alaposan megszedik magukat. Nemcsak azáltal, hogy az állam az adófizetők pénzén mentőkötelet dob nekik korábbi tevékenységük némiképpen módosított, de a lényeget nem érintő folytatásához, hanem azáltal is, hogy az erősek felvásárolják a gyengéket, és az értékcsökkent követeléseket a helyzet rendeződését követően értékükön vagy afelett behajtják.

És közben soha nem akad felelős. Ami lassan kétszáz éve újra meg újra történik – az első nagy válság 1825-ben pusztított –, azt természeti csapásként élik meg a kormányok (és elszenvedői). Ez persze érthető, hiszen az adott társadalmi struktúra (magyarul: kapitalizmus) meg- és átmentése a következő konjunktúra időszakára érdeke mindazoknak, akik az események hatására a döntést hozzák.

Ismét azzal a kérdéssel kell a döntéshozóknak szembenézniük, hogy reformálható-e a kapitalizmus. Eddig bebizonyosodott, hogy igen (az áráról ne beszéljünk). A reformok egymást másolják, gondoljunk csak a befektetési és kereskedelmi bankok egyesülésére, szétválására, majd ismételt egyesülésére, a New Deal jegyében az állami szerepvállalásra, amely – ha nem is olyan mértékben, mint a harmincas években – korábban is és utána is szerepet kapott. Most akkorának vagy olyannak látszik a katyvasz, hogy talán radikálisabb lépést igényel(ne). Annak a marxi elképzelésnek, hogy politikai majd társadalmi forradalommal kiiktatható a termelőeszközök birtokosai és a tőke foglalkoztatottjai közötti (antagonisztikusnak minősített) ellentmondás, úgy látszik – egyelőre legalábbis – a valóságos folyamatok ellenállnak. Marad tehát a korábbi gyógymód, a bizonyos fokú tervezettség és határozottabb felügyelet-ellenőrzés. De ettől a válságciklusok a „szuperkapitalizmusban” sem szűnnek meg, legfeljebb megnő az azokat tagoló időszak. Ennek ellentmondani látszik a rendkívül sikeres, eredményesen működő kínai modell, a kapitalizmussal összeházasított kommunista államszerkezet, amelyben a centralizált irányítás érvényesíti a diktatórikus politikai hatalomgyakorlást. De ez fordítva is igaz! Ennek köszönheti látványos fejlődését – a munkaerő végtelen kizsákmányolása mellett. Ám ez a „paradicsomi” állapot nem örök, hiszen minél több gazdasági hatalmat ragadnak kezükbe a termelés világának szereplői, a folyamatok irányításában annál kevesebb marad a központi kormányzatéban. Hogy ez mire lesz elegendő, és hogyan változnak majd a viszonyok? Egyelőre ezt sem tudja senki megmondani.

A közgazdászok a válságra „kódolásként” használják a túltermelés megjelölést, amikor soha nem látott recesszióról beszélnek (köztük a világhírű pénzügyi guru, Soros György is, aki azt nyilatkozta, hogy életében ekkora válságot még nem látott). Hogy lesz-e és ha igen, mekkora lesz az ijesztgető recesszió, azt ma senki nem tudja. Rémképként vetítése azt a benyomást kelti, hogy a termelésben keletkezett ellentmondások okozzák a banki, pénzügyi válságokat, valójában pedig, Marx nyomán én legalábbis ezt gondolom, az elosztás anomáliái. Banki hitelek, tőkepiacok nélkül a termelés nem volna képes látványosan bővülni, hiszen a termelő egységeknek meg kellene várniuk, hogy az értékek a termelő és a személyes fogyasztásban elnyerjék értelmüket, és a tőke visszaáramoljon a termelésbe. Ez túl hosszú idő lenne, és csupán az újratermelés minimális bővülését eredményezhetné.

A bankrendszer és a tőzsde viszont szinte misztikusan bonyolulttá, áttekinthetetlenné vált. Ezt elősegítették bizonyos, aligha megengedhető módszerek, mint például a jelzáloglevelekből képzett származékos értékpapírok, amelyek virtualizálták az értékeket, követhetetlenné tették az értékpapírok által – elvileg – képviselt értékek valóságos voltát. Várható volt, hogy ezek a hatalmas tömegű származékos értékpapírok abban a pillanatban, hogy egyszer „el kell számolniuk” azzal, amit képviselnek, az egész pénzügyi rendszert magukkal rántják (miközben ezeken az adásvételi ügyleteken egyesek, egész banki láncolatok hatalmas valóságos pénzeket kerestek; tény, hogy más bankok viszont – szintén valóságosan – hatalmas pénzeket buktak).

A válság szivárgó jelentkezése gyanakvással tölti el az embert. Még az is kiderülhet, hogy ez alkalommal nem az elosztás anomáliai felelősek a kialakult helyzetért, hanem az a banki és pénzügyi rendszer, szemlélet, gyakorlat (lásd Bush elnök nyilatkozatát a washingtoni csúcs után), amely lehetővé tette egyes csoportok pénz- és tőkeügyleteit. De ez még – legalábbis egyelőre – kevésbé látható. Ez majd csak a helyzet tisztulása után (vagy akkor sem) ölt testet, amikor az átalakult pénzügyi rendszer új csomópontjai kitapinthatóvá válnak (az Egyesült Államok előnyére vagy hátrányára). Ne adj isten, az is kiderülhet, hogy világméretű pénzügyi spekuláció zajlik – feltételezhető szereplőkkel – az új központokkal bíró rendszer kialakulásáért.

Elgondolkodtató, hogy a kormányok a bankokat dollár- és euró-százmilliárdokkal támogatják, miközben még azt sem tudják, hogy ezzel a terápiával mit gyógyítanak, illetve mire vezet ez a fajta államosítás. A likviditás helyreállítására? De hiszen annál a tőketömegnél, amit a kormányok (olykor erőszakolva) adnak – a pánik hatására –, lényegesen nagyobb értékek cserélnek gazdát. A tőkéknek ezt a cseréjét támogatják a kormányok? És az államosítás révén végül vagy lesz ebből hasznuk, illetve vagy megtérül a befektetett pénz, vagy sem. Ha ugyanis a likviditás megteremtése ellenére reszketni kell a recessziótól, akkor nem biztos, hogy a felelőtlen bankokat meg kell menteni. Vagy legalábbis nem mindegyiket. És mi történik abban az esetben, ha elmarad a vizionált recesszió, az adófizetők pénze pedig beszorul a hibás banki struktúrába? Tulajdonképpen semmi, hiszen az államnak nincs pénze, az adófizetőkét adja (úgy tűnik, könnyű kézzel) a gyors és lényegi elemzést megelőzve.

Iszonyúan nagy kérdés, hogy elegendőnek bizonyul-e majd az egyes tőkeműveletek jogi feltételeinek szigorítása és a jelzáloglevelek értékpapírosodásának korlátozása. Ha az Európai Unió kormányai (szemben a japán, a kínai, az indiai, a brazil, több arab ország kormányával) nem esnek pánikba az amerikai helyzet láttán, talán hatalmas áldozatok nélkül is kezelhetőbb lenne a válság. Természetesen úgy nehéz dönteni, ha Amerika érvényesíti az akaratát, és nyilvánvalóvá teszi, hogy az amerikai tőketulajdonosok érdekei elsőbbséget élveznek másokéval szemben.

Lehet, hogy a király meztelen, csak a kormányok és a szakemberek nem veszik észre?

Önmagukban az amerikai jelzáloglevelek értékpapírosodása, és a velük történt üzérkedés nem gerjeszthetett volna ekkora válságelőszelet. A jelzáloglevelek nem (vagy legalábbis nem mind) maradtak a befektetési bankok birtokában. Tranzakcióik lényege éppen az volt, hogy megszabaduljanak ezektől a bizonytalan és túlértékelt papíroktól, szétterítsék a kockázatot. Ezekből minden bizonnyal sokat vásároltak a nyugdíj- és egyéb befektetési alapok. Így viszont teljességgel kizárt, hogy a jelzáloghitel miatt bankok egész csoportja „bedőljön”, és olyan bizalmatlansági hullám induljon el, amely elmossa a világ pénzügyi rendszerének javarészét. Azért is megfogalmazódnak a kétségek, mert a jelzálogjoggal terhelt ingatlanok egésze nem értéktelen, így a jelzáloglevelek összességének értéke aligha devalválódott nullára. Ha csak erről, ennyiről lenne szó, akkor az Egyesült Államok kormánya felvásárolhatta volna a bizonytalan ingatlanok jelzálogleveleit (most történik ebbe az irányba lépés), és a hitelfelvevők – átmenetileg – az állam adósaivá váltak volna, megmenekülve részleges tulajdonuk elvesztésének csapásától. A kialakult helyzet rendeződése után a kormány (esetleg némi veszteséggel, de még ez sem biztos) értékesíthette volna bankoknak a jelzálogleveleket, megtiltva az értékpapírosításukat. Tehát ez nem lehetett a válság oka. Valami másnak is szerepet kellett játszania. Erre nem lehet az sem elégséges magyarázat, hogy az amerikaiak a (túl)fogyasztásukat hitelből fedezték, miközben az iraki és az afganisztáni háború terheinek egy része (a többit az Európai Unió állta és állja), valamint a terrortámadás következtében a biztonság megszigorítása költségvetési és tetemes egyensúlyi hiányt idéztek elő, hiszen közben – ha csekély mértékben is – az USA gazdasága növekedett.

Nagy kétségeim vannak, hogy ez a válság az a válság, aminek mondják vagy beállítják, vagyis túltermelési válság. És mégis egyre több országban, most már Japánban és Németországban is jelentkeznek recessziós jelek. Ezért egyes közgazdászok az amerikaiak túlfogyasztását kárhoztatják, mégpedig a személyi túlfogyasztást, miközben alig szólnak a világ termelő túlfogyasztásáról, amelynek következtében egekig szökött a nyersolaj, az acél, a különböző fémek, az élelmiszer ára, ami egyrészről hatalmas, kamatra-profitra vágyó tőkéket indukált, másrészről vont ki egyes gazdaságokból, növelve a termékek és szolgáltatások árát.

Termelői fogyasztás meglendülése csak akkor lehetséges, ha az áruk piacán erőteljes kereslet mutatkozik. Ez világszerte jellemző volt, különösen az Egyesült Államokban, ahol elsősorban megmutatkozott a személyes túlfogyasztás, vagyis a tényleges béreket meghaladó, hitelből történő beszerzés. Első pillanatra valóságos érvnek hat ez, ugyanakkor egy átlag amerikai fogyasztási lehetőségét még egy átlag európai fogyasztási lehetőségével sem szabad összevetni, hiszen egy amerikai munkás – a technológiai fejlettség és szervezettség következményeként – adott időegység alatt lényegesen többet termel, mint európai társa, és ennek arányában szeretne többet fogyasztani, és többet is fogyaszt. A fokozott termelékenység arányában növekszik az értéktöbblet, és a hitelkamatok stb. levonása után a profit tömege. Ha ennek a jelenleginél arányosabb, a termelékenységhez igazodó elosztása érvényesülne, a személyes fogyasztást nem kellene a jelenlegi mértékben hitelek felvételével biztosítani. Ám erre kényszerítő körülmények nélkül egyetlen tőketulajdonos sem hajlik, és megszületik az a fajta egyensúlytalanság, amit szabad piaci körülmények között reménytelen kiegyensúlyozni.

Nézzük ezt a problémát röviden Marx elemzésében. A tőke Nyersfogalmazványában írja: „... a termelés termeli a fogyasztást, azáltal hogy létrehozza a fogyasztás meghatározott módját, azután pedig azáltal, hogy létrehozza a fogyasztás ingerét, magát a fogyasztóképességet mint szükségletet”. De: „A termelő és a termékek közé lép az elosztás, amely társadalmi törvények révén meghatározza a termelő részesedését a termékek világából, tehát a termelés és a fogyasztás közé lép”.

Jól ismert alaphelyzet ez, alig kell magyarázni. Miként azt sem, hogy az elosztás és a fogyasztás közé belép a csere. „…a csere maga is a termelésben benne foglalt aktus” – állapítja meg Marx. Majd összefoglalja gondolatmenetét: „Az eredmény, amelyre jutunk, nem az, hogy a termelés, elosztás, csere, fogyasztás azonosak, hanem hogy valamennyien egy totalitás tagjai, különbségek egy egységen belül. A termelés az átfogó, átfogja mind önmagát a termelés ellentétes meghatározásában, mind a többi mozzanatot. Belőle kezdődik mindig újból a folyamat… Meghatározott termelés tehát meghatározott fogyasztást, elosztást, cserét határoz meg s ez különböző mozzanatok egymáshoz való viszonyait”.

Elvileg tehát nem igen volna más választás, mint ebben a körben keresni a válság „vétkesét”. De ennek belátását a pénztőke tulajdonosaitól elvárni ugyanolyan reménytelen vállalkozás lenne, mint emberi elmével végiggondolni a világegyetem végtelenségét, amely lehet hogy térben és időben mégis véges. Szembenéző elemzés, értékelés nélkül viszont aligha adható szabatos válasz. Így marad a hitelválság, a jelzálogjogválság, a bizalmatlansági válság és egyéb megjelölések, amelyek, mint említettem, természetesen igazak, de nem biztos, hogy a lényegről szólnak, ha ebben a válságban ténylegesen ismét a lényeg, tehát a termelés, elosztás, csere, fogyasztás széttéphetetlen egysége és ellenmondása feszül. De valójában ezt sem tudjuk, mert nem is keressük.

Ha tényleg rendkívüli a helyzet, az intézkedéseknek is rendkívülieknek kellene lenniük, vagyis a terhek megoszlásának, figyelembe véve Marxnak a Kommunista Kiáltványban megfogalmazott gondolatát: „A tőke tehát nem személyi, hanem társadalmi hatalom.” Ezt a társadalmi hatalmat viszont azok teszik személyi hatalommá, akiknek a kezében a tőke összpontosul, illetve akik őket a társadalmi hatalom érvényesítésében személyesen képviselik. Ennek következtében a helyzet elemzése és értékelése arra irányul, hogy miként reformálható a tőkés rend, a kapitalista társadalom; miként menthető a jelenlegi pénzügyi rendszer, a kereskedelmi és befektetési bankok hálózata, a tőkepiac, vagyis a kapitalizmus korrigálgatható, de alapjaiban megváltoztathatatlannak ítélt és deklarált társadalmi és politikai szerkezete.

A piacot aligha lehet lényegileg korlátozni, és mivel jelenleg a világban különben sem munkálkodik egy másfajta, forradalmi változásokat-változtatásokat igénylő, vállaló program és prognózis, így – átszerveződésekkel – most biztosan meg- és átmenthető a kapitalizmus, amely lényegét tekintve nem lesz másmilyen, legfeljebb módosul, átmenetileg követhetőbbé válik követhetetlen pénzügyi rendszere. De ez nem szünteti meg a válságok okát, azt, hogy a termelés, elosztás, csere, fogyasztás egységében rendkívüli ellentmondások feszülnek, és mint a földrengések, kiszámíthatatlan módon újra és újra megrázzák a világgazdaságot.

Az eddigi történelmi tapasztalatok birtokában egészen biztosan csak azt tudjuk, hogy nem tudhatjuk, miként halad előre ez a pénzügyinek mondott válság, valóban bekövetkezik-e az a rémisztő recesszió, ami az 1929-es rengések után szétzilálta az emberiséget.

Mivel a kormányok a jelenségek tartományában, a korábbi tapasztalatok görcsös ismételgetésével próbálják kezelni a helyzetet, elképzelhetően lerövidítik a szenvedés és vergődés idejét. Az is fontos tény, hogy a termelési erők sértetlenek, így a szükséges változásokhoz igazodva bármikor aktivizálhatók. Kína és India növekedése csökken, de – most még – a belső piac elevenségének köszönhetően nem áll le. Vagyis véleményem szerint a válság gyors lefolyású lesz (2009. április végén, amikor a G20 tagjai Londonban Obama elnökkel tárgyalnak, talán már látjuk az alagút végét, vagy a benne felvillanó fényt). Azért is gondolom ezt, mert – mint említettem – a lényegi ellentmondások feloldása nincs napirenden, és talán már soha nem is lesz, mivel az emberiség önmaga elé áll, megrettenve a feladat nagyságától. Ez konzerválja a kapitalizmust, egyben rögtön előre vetíti a jelenleginél is nagyobb válságok születését.

De akkor sem a túlfogyasztással lesz a probléma, hanem a profit elosztásával, amely – Marx szerint legalábbis – a termelés sajátosságát követi. Marx valaha ezt írta: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezik, de a feladat az, hogy megváltoztassuk.” Mikor így vélekedett, még nagyon fiatal volt, nagy műve, A tőke létrehozásig hosszú út vezetett. Következtetéseit az akkori társadalmi és gazdasági összefüggések vizsgálatából vonta le. Alkotása, a marxizmus nem receptkönyv (bár vannak benne receptek, amelyekről kiderült, hogy felhasználásukkal nem lehet fogyasztható világot „főzni”); és nem is álmoskönyv (bár megteremtői olykor túl merészet álmodtak). A marxizmus módszer: hogyan nézzünk szembe az életünk és a világ ellentmondásaival. A módszert pedig mindenki csak felkészültsége, elfogadó empátiája, valamint a kényszerítő történelmi körülmények szerint képes alkalmazni.

Minket, ma élő nemzedékeket persze igazán csak az érdekel, hogy, a magunk feladatát elvégezve, minél előbb túl legyünk ezen a válságon. Utána majd megtudjuk, hogy szélesre ásott árok vagy tátongó szakadék állt-e előttünk.