Adni nekik melegébe'

Az, ahogy Magyarország 2006 karácsonyán kinéz, nagyon jól ismert az ünnepi szezont feldolgozó filmekből, könyvekből és egyéb műalkotásokból. Míg a kéményéből vidám füstkarikákat eregető házikóban a karácsonyfa csillagszóróinak és gyertyáinak fényében egy boldog család csillogó szemekkel bontja ki az ajándékos dobozokat, kint, a méteres hóban állva, egy szakadt kis legényke dugja elfagyott orrát a bepárásodott ablakhoz. Cipői felemásak, nadrágja foltos, inge foszlott, kabátja egy felnőttre is nagy lenne. Elgémberedett kezecskéivel néha letörli arcáról a könnyet és a taknyot, Twist Olivér és a kis Bicebóca szerelemgyermeke. Na, ő Magyarország, a magára hagyott, árva gyermek.

Bár az amerikai külpolitika Szomáliára és még néhány szerencsétlen helyre használja a failed state, a bukott állam kifejezést, 2006 végére világos, hogy Magyarország is az, még ha itt nincsenek is Toyota pickupokon száguldozó géppisztolyos kiskamaszok. Magyarországon ugyanis aki akar és tud, az képes kezdeni valamit magával, jobbra tudja fordítani a sorsát, és a Neckermann katalógusát is böngészheti a jövő nyári vakációt tervezve. A magyar állam azonban idén végérvényesen bebizonyította, hogy nem képes ellátni a legalapvetőbb feladatait sem. Akik tőle várnak működő egészségügyet, piacképes diplomát vagy négyes metrót, mert túl szegények, buták vagy betegek ahhoz, hogy maguk lépjenek, azok jó eséllyel örökké a méteres hóból bekukucskálva fogják sírva meglesni a finom melegben ünneplőket. Már ha nem a vécé felé görnyedve töltik a Szentestét is, hiszen a magyar állam arra is képtelen, hogy az állati fogyasztásra is alkalmatlan élelmiszerek értékesítését megakadályozza. A magyarság három évezrede közül az elsőből az "Isten ostora", a másodikból az "Igazságos Mátyás", a harmadikból pedig igen jó eséllyel a "Nem kicsit, nagyon" szókapcsolatokra fog emlékezni az utókor.

Szent Karácsony Ünnepén foglalkozzunk a lemaradottakkal, ezt állítólag így szokás, és máskor más úgyse nagyon fog. (A legkevésbé természetesen ennek az egész karácsonyi felhajtásnak a kopirájtolói, a különböző keresztény egyházak. Idén igazán lett volna dolguk, reményt adni az állítólag Jézusért oly nagyon rajongó, alaposan megkonvergenciállott magyarságnak. A Vatikáni Szerződés segítségével a saját báránykáiktól újabb és újabb tizedeket kisajtolni próbáló főpapoknak azonban arra például már nem jutott idejük, hogy lemenjenek valami pattanásig feszült faluba – tényleg csak a példa kedvéért: Olaszliszkára –, ahol lett volna értelme dumcsizni egy kicsit a tízparancsolatról. Meglepődni nincs min, ilyenek voltak ezek mindig is, lásd Canterbury mesék, nagyon találó is a mondás, hogy "előbb látom a hátam közepét, mint magyar püspököt a szabolcsi cigánysoron".)

Nem feltétlenül kell elkezdeni zokogni, csak mert a magyar állam végérvényesen bebizonyította, hogy nem képes gondoskodni. Igen intelligens emberek, például a 2006-ban elhunyt Milton Friedman is úgy gondolták és gondolják, hogy az államnak a gondoskodás eleve nem feladata. "A kormányok mások pénzét költik másokra, és így sem az nem érdekli őket, hogy mennyit is költenek, sem az hogy mit kapnak cserébe" – ahogy nagyon találóan fogalmazott. Bár én ezen alapvetéssel mélységesen egyetértek, így ádventkor azt is békésen fogadom el, ha valaki mondjuk nem. Nem fogunk a fa alatt a kapitalizmus lehetséges és kívánatos formáiról vitatkozni. Abban azonban tényleg állapodjunk meg, állambarátok és államellenségek közösen, hogy a magyar állam vezetői és intézményei 2006 végén már nem képesek arra, hogy bakot tartsanak a felügyeletükre bízott honpolgároknak. Sok magyart ez nem fog zavarni, hiszen maguktól is képesek átmászni a kerítésen. Akik viszont nem – és bízom benne, hogy azon sem akar senki sem vitatkozni, hogy több millióan vannak ilyenek – valakinek muszáj lesz segíteni.

Nem kell azon sokat gondolkodni, hogy mi történik az olyan országokkal, ahol túl sokan maradnak le, hiszen a világ tele van olyan helyekkel, ahol ez már megtörtént. Ezek az olyan féldemokráciák mint India vagy Brazília, ahol látszólag érvényesül a népakarat, lehet szabadon vállalkozni és mindenki akkora baromságokat írhat le az újságjába, amekkora csak a csövön kifér. Hát még az oroszoknál is majdnem demokrácia van, csak aki nem ért egyet, azt vagy a liftben gyilkolják meg, vagy zabálhatja a polóniumos szusit. A látszat ellenére azonban ezen országok lakói pontosan tudják, hogy Rio és Kalkutta nyomornegyedeiből gyakorlatilag nincs kiút, a nemzeti vagyonon pedig a lakosságnak ugyanaz az egy százaléka osztozik időtlen idők óta. Magyarország, ahol a közbeszerzési eljárásokat egy nappal a határidő lejárta előtt hozzák nyilvánosságra, ahol általános iskolás kisgyerekeket bőrszín alapján szegregálnak, és ahol símaszkkal óvott rendőrök verhetnek ártalmatlan bolondokat talán még nem féldemokrácia, de hogy nincs sokkal a háromötöd felett, az egészen biztos.

Elfogadva – és sajnos meg is engedve – hogy ez az ország így fog maradni, érdemes jobban megnézni, hogyan is élnek mondjuk a féldemokratikus Mexikóban azok, akiknek van félteni való vagyonuk. Szögesdróttal védett lakóparkokban és olyan belvárosokban, ahol a bankautomaták mellett géppisztollyal és golyóálló mellénnyel felfegyverkezett biztonsági őrök posztolnak. Az állam Mexikóban sem volt képes emberi körülményeket nyújtani a lecsúszott millióknak, akik közül soknak a bűnözésen kívül már semmi nem jut az eszébe. Munka nincs, iskolába egyébként sem jártak, az utcákon elsuhanó drága autókat viszont ők is látják, és ezektől csak egyre dühösebbek lesznek. Az olaszliszkai lincselést a cigánybűnözésre fogni egyszerűen nevetséges. Aki műveletlen, szegény és semmiféle kiutat nem lát, az egyszerűen csak hajlamosabb odacsapni. (Ez a cigánybűnözés egyébként is igen tréfás dolog. Őszintén sajnálom, hogy nincs egy olyan grafikon, amit a magyar lakosság öntudatosan fehér szegmense képébe lehetne dörgölni. Csak két szám lenne rajta: az egyik azt mutatná, hogy mennyit loptak a rendszerváltás óta a közvagyonból a fajmagyar polgártársak, a másik meg azt, hogy mennyit a cigányok. Lenne ám nagy meglepetés.)

Eddig két dolgot állítottunk e cikkben. Egyrészt hogy ha valaki nem csinál valamit sürgősen, akkor gyermekeinket nem fogjuk egyedül elengedni az iskolába, mert folyamatosan attól rettegünk majd, hogy valami lakótelepi suttyó lelopja a lábáról a tornacipőt, hogy meglegyen a napi crackrevaló. Lányainkat megerőszakolják, a nagyira pedig rágyújtják a házat, ha nem adja ki a küszöb alatt a nyugdíját a haramiáknak. Másodszor azt, hogy a magyar állam nem hogy valamit, de egyenesen semmit nem fog csinálni, hiszen hülye hozzá, azt sem tudja, hol kezdjen neki, szellemi kapacitásait teljesen leköti a kormányzati negyed létfontosságú felépítése. Nincs más megoldás: nekünk kell lépnünk.

Adni kell. Pénzt, eszközt, ötletet, amire csak a pechesebbjének szüksége van. Magyarországon nagyon-nagyon sok gyerek nő fel olyan háztartásban, ahol nincs havi tízezer forint fejenként. Gyakorlatilag annyi, amennyit ennek a cikknek az elolvasásáért sokan kifizetnek minden hónapban, Európa legfelháborítóbb internetáraival sújtott országában. Egy országot évtizedekig rettegésben tartani képes terrorszervezet létrehozásához nincs szükség többre egy tucat elkeseredett embernél. Tessék szépen arra gondolni, hogy pont azon a tízezres adományon múlhat, hogy valami szabolcsi faluban egy gyerek ne úgy döntsön majd 18 évesen, hogy harminc év munkanélküliség helyett inkább megalapítja gyorsan az Elkeseredett Szerencsétlenek Felszabadítási és Fosztogatási Frontját. Vagy lehet bármi egyéb rémületestől félni, csak tessék adni és segíteni, mert különben még annál is rosszabb lesz, mint amit el tudunk képzelni (illetve annál, ami most van). Ha már a magyar állam volt szíves szinte minden területen megbukni, most legalább megtapasztalhatjuk, hogy ezeknek a csalafinta keresztényeknek rohadtul igazuk volt, mert ugyan nagyon jó ajándékot kapni karácsonyra, adni viszont most még sokkal jobb, és nem másért, hanem magunkért, mert ha adunk, akkor jobb lesz, illetve - talán - nem rosszabb. 2006 karácsonyának ez az üzenete.

Békés, meghitt karácsonyi ünnepeket és boldog, sikerekben gazdag új esztendőt kívánok!