Internetadó, haha

Na, ezt azért nem gondoltuk volna - ezzel a poénnal már ismertünk egy viccet. A hét legabszurdabb hírét, az internetszolgáltatásra kötelezően kirovandó kulturális járulék Parlament elé terjesztését egyelőre szintén csak viccként tudjuk értékelni. Mondjuk annak kicsit durva.

Az ember kezdte azt hinni, hogy azért még van egy-két kérdés, amit értelmes emberek - ideértve a politikusokat! - nem nyitnak ki újra. És úgy hittük, hogy az internet hazai terjesztése ilyen volna; 2000 körül lefutottuk a netes bombareceptektől meg a gyerekpornótól való rémüldözés kötelező köreit, onnantól egyetértés látszott abban, hogy a háló az ország felzárkózásához bár nem elégséges, de mindenképpen szükséges eszköz. Az itthoni penetráció (gyönyörű szó, imádjuk) vészes lemaradását több, egymást követő kormány is felismerte, és anyagi erőket is hajlandóak voltak bevetni ellene.

Mellékszálnak tűnhet, de tegyük ide: volt mit törlesztenie a politikának. Magyarország a kilencvenes évek internetforradalmát ugyanis kényszerűségből átaludta, az elhibázott Matáv-privatizáció ugyanis a régió informatikai éllovasából egyenesen a középmezőny végére tolt le bennünket néhány év leforgása alatt, a legfontosabb fejlettségi mutatókat tekintve. Ezt az egyszerű összefüggést ráadásul a mai napig nem fogták fel az érintettek, a csődbiztosságból kiválóra vizsgázott Bokros Lajos is képes volt néhány héttel ezelőtt a privatizáció magasiskolájaként eladni a Matáv-tranzakciót egy hosszabb írásában. Bezzeg az ostoba csehek, ők vártak a távközlés magánosításával még tíz évet: nem is lettek olyan jó vezetékes telefonjaik 1996-ra, mint nekünk. Most viszont egymillióval több internetezőjük van.

Sikerrel lemaradtunk tehát a második világháború utáni világ talán legnagyobb helycserés támadásáról - amiben ráadásul jó esélyekkel indultunk volna -, így a cél az maradt, hogy legalább véglegesen ne szakadjunk le. A fideszes Informatikai Kormánybiztosság, majd a baloldali kormány Informatikai Minisztériuma annyit azért elért, hogy az elérések száma lassan, de folyamatosan nőtt, minőségileg is javultak a mutatók, és az árak is lefele fordultak szép lassan. Nem Amerika, persze, és nem is Skandinávia, de hát ne legyünk maximalisták.

Aztán lett egy olyan miniszterelnök, aki a politikai stratégia egyik kulcselemévé tette a folyamatos blogolást, és ez sem ártott az ügynek, sőt.

Ez a folyamat most megtörni látszhat az újonnan bevezetendő internetadó (a giccsadó 2.0) tervével, ha egy percig is azt hinnénk, hogy komolyabb koncepcióváltás áll mögötte. Ha a kormányzat tényleg úgy gondolná, hogy az eddig sok pénzzel támogatott internet-hozzáféréseket ezután büntetőadóval kéne sújtani, ha ez volna az új, még progresszívabb, bátor baloldali politika, akkor csak azt gondolnánk, hogy ez az ökörhugyozásos vonalvezetés még újabb példája mindössze.

A helyzet azonban valószínűleg ennél kicsit rosszabb. Itt az történhetett, hogy az ismert körülmények következtében a lovak közé került a gyeplő, azok pedig mennek a fejük után. Abból pedig bármi lehet, leginkább katasztrófa.

És még valami. Az új adóval a mobiltelefon-szolgáltatókat is rendesen megsarcolnák. A még igazán erőre is alig kapott internetes szakmához képest egészen elképesztő nyereségeket elkönyvelő mobilcégekért egy könnycseppet sem hullatnánk; viszont olvastunk csak az elmúlt néhány héten több száz hozzászólást pénzügyminisztertől, jegybankelnöktől, ellenzéki főembertől, elemzőktől külföldről és itthonról és még sok mindenkitől, hogy a mérték, ahogyan Magyarország a jövedelmeket központosítja és újraelosztja, az tarthatatlan, és abba belefulladunk hamarosan. Ezek után nem tekinthető épeszű állampolgárnak az, akinek nem nyílik ki a bicska a zsebében bármilyen pici, akár tízezred ezrelékes adóemelés vagy új adó létrehozása hallatán.

Az sem menti a dolgot - ne is próbálkozzon senki vele -, hogy a befolyó összeg közvetlenül a kultúrafinanszírozást segítené. A kultúrafinanszírozás meg azt szokta jelenteni errefelé, hogy Hiller haver kuratóriumai majd szétszórják a pénzt (most néhány százmillióval többet) a nekik szimpatikus kultúrembereknek, általában mindenféle klientúrakielégítő és érdekhálós szempontok alapján.

Hogy végül ezt az egész szart a mi nyakunkba öntik, hát ezt tényleg nem gondoltuk volna.