Natália
-3 °C
7 °C

Zsarnokmese

2003.12.15. 02:49
Ilyenkor kell keménynek lenni. Nem egy ember, hanem a legyőzött zsarnok mászik elő bűzös lyukából. Ezrek, százezrek vére kiált azért, hogy menekülés közben véletlenül vagy önhibájából, de valahogy mindenképpen kerüljön a lánctalpak alá, és szépen lassan, néhány óra alatt passzírozzák bele abba a földbe, amelynek réme volt évtizedekig.

#alt#
A bukott zsarnok a föld alatt ücsörgött egy korhadt lábú kisszéken, és a salétromvirágokba bámult. A palotákra gondolt, a kisvárosnyi palotákra. És az egykor dicső hadseregre, ahogy a gigantikus kardok alatt parádézva elvonul. A gyermekeire gondolt, ahogy a kisvárosnyi paloták kertjeiben játszanak. A lobbanékony Udájra és az okos, jó tanuló Kuszájra gondolt. Odavan mind. A palotákban az ellenség dorbézol és adminisztrál. A hadsereg megfutott, amint az ellenség berúgta az ajtót. A fiai pedig halottak. Agyonlőtték őket.

- Legalább harcban estek el - mondta méltósággal a salétromvirágoknak.

Nyolc hónapja menekült. Rejtekhelyről rejtekhelyre, űzött vadként, priccsről priccsre. Elfáradt már az álmatlan éjszakáktól, amikor mindig inkább várta a bombát, mint az álmokat. Sokszor elképzelte, ahogyan valahol nyolcezer méter magasan a bomba elválik a repülőgéptől, kiterjeszti szárnyait, és némán siklik az ágya felé. Nem is bánta volna, ha egyszer megérkezik, várni rá sokkal rosszabb volt, mint az az egyetlen pillanat, amikor a bomba áttöri a tetőt, aztán a paplant, majd felrobban és véget vet a menekülésnek. A remény, hogy a nép visszaveri az ellenséget, és ő ismét uralkodhat felettük, vagy nyithat legalább egy jó pogácsázót, a remény napról napra fogyott a háború óta, és mostanra már semmi sem maradt. Csak ez a lyuk.

Elképzelte a keresztények istenét, ahogy egy hasonló odúban vacogva fülel.
Az uralkodó mocskos hajába túrt. Levette a teáskannát a kempingfőzőről, megtörölte inge ujjával, és megnézte magát benne. Úgy festett, mint egy hajléktalan. Az is volt. De azért hasonlított kicsit a keresztények torzonborz istenére is.

- Egy cipőben járunk - mosolyodott el. Elképzelte a keresztények istenét, ahogy egy hasonló odúban vacogva fülel, lélegzet-visszafojtva hallgatja a tankok távoli csikorgását, a fojtott angol vezényszavakat, és azon gondolkodik, vajon őrá vonatkoznak-e a messziről hozott törvények. Aztán egyszer megtalálják, előcibálják, és szemüveges bürokraták olvasnak fel neki a Bibliából, hogy számoljon el az özönvízzel, Szodomával, a nők alárendeltségével, a zsidókkal való kivételezéssel, a Tunguz-meteorral, és persze az iraki háborúval is. És Udáj meg Kuszáj halálával. És hiába magyarázná, hogy akkor és ott ez volt a törvény, ez volt a szokás, és senki sem hallott olyasmiről, hogy a teremtmények maguknak választanának urat. A szemüvegesek konokul harsognák az egyetemes emberi jogokat, a kereszténységből eredő humanizmust, és aztán átadnák őt a bíróságnak, hogy ítéljen a messziről jött törvények szerint.

A fáradt zsarnok a kredenchez csoszogott. Egy zsömle maradt csak.
- De őt sosem kapják el, mert nincs. Engem elkapnak, mert vagyok - morogta rezignáltan. Sokat gondolt arra, hogy jobb volna talán nem lenni, mint itt, élve eltemetve, várva a bukás végét, a becsapódást. Derékszíjához nyúlt, elővette pisztolyát. De nem ment ki a fejéből a bürokraták előtt álló keresztény isten, hogy mindaz, amit tett, az ebben az országban, ezen a földrészen az uralkodóknak dolga, mint a tolvajoké a lopás, a müezziné az éneklés, a katonáé a harc. Nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy akár fordítva is lehetne ez az egész, lebeghetne egy helikopterben Amerika fölött, míg a Köztársasági Gárda kirángatja bunkeréből az amerikai elnököt, és elítélik őt az iszlám törvények megsértése miatt. Valamint a tömegpusztító fegyverek miatt. Aztán lefejezik.

Visszatette a pisztolyt a tokjába. Kíváncsivá tette az elkerülhetetlen.

A fáradt zsarnok a kredenchez csoszogott. Egy zsömle maradt csak; Hasszán hetente egyszer hozott élelmet. Kibontott egy májkonzervet, csinált magának egy szendvicset és elmajszolta. Óvatosan, mert fájt a foga. Vizelnie kellett, de a vödör már majdnem tele volt. Hasszánnak jönnie kellett volna tegnap, de olykor napokat késett. Olyankor az öregember nem aludt, amíg meg nem érkezett mégis, mert ha Hasszánt elkapják, akkor órák kérdése, hogy érte is eljöjjenek. Most is kialvatlan volt, ülve bóbiskolt egy percet. Nem álmodott semmiről.

Ezrek, százezrek tanultak meg félni, amíg megtanulták, mennyire fél.
Mikor a szemét felnyitotta, puskacső meredt rá, a puskához tartozó arcból alig látszott valami az éjjellátó maszk, a sisak és a mikrofon mögött. De így is látta rajta, hogy fél. Idegen volt ugyanis itt, idegen volt a fegyvere, a nyelve, idegen volt a törvény, az igazság, amit képviselt, és amit éppen beteljesített. De nála volt a fegyver. Az ő igazsága volt a valóság. A katona gyors mozdulattal elvette a pisztolyát.

- Hát idetaláltatok végre - mondta az öreg, bukott, piszkos, ápolatlan zsarnok. Ő nem félt. Félt egész életében. Ezrek, százezrek tanultak meg félni, amíg megtanulták, mennyire fél. Most már inkább megkönnyebbült, hogy vége van. Begombolta a zubbonyát - élvezte, ahogy a katonák pattanásig feszült idegekkel követik mozdulatait -, végignézett utolsó palotáján, aztán indult kifelé. Egy pillanatig sem gondolta, hogy legyőzték.

"Ilyenkor kell keménynek lenni. Nem egy ember, hanem a legyőzött zsarnok mászik elő bűzös lyukából. Ezrek, százezrek vére kiált azért, hogy menekülés közben véletlenül vagy önhibájából, de valahogy mindenképpen kerüljön a lánctalpak alá, és szépen lassan, néhány óra alatt passzírozzák bele abba a földbe, amelynek réme volt évtizedekig."

Így kezdte cikkét egy újságíró messze-messze attól a lyuktól, attól a teáskannától, attól a zsemlétől. Aztán elszégyellte magát. Véletlenül vagy önhibájából.