Vonjuk le a 2006. őszi véres események tanulságait!

(Schiffer András írása a Túlkapások című, ma megjelenő könyv utószavának szerkesztett változata. Az Index könyvek sorozatban megjelenő kötet az Index hírportálon 2006 októbere és 2008 augusztusa között megjelent, Gőbölyös Soma-díjas cikksorozaton alapul, a könyvet a 2006 őszén Budapesten történteket testi épségüket kockáztatva, közvetlen közelből megörökítő fotóriporterek mélyen megrázó képanyagával illusztráltuk.)

Az Elkúrtuk-botrány, Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „őszödi beszédének" nyilvánosságra hozatala a maga brutalitásával tárta a közvélemény elé a magyar közélet morális válságát. Egy demokratikus politikai közösség azon a feltevésen nyugszik, hogy léteznek olyan morális, procedurális normák, amelyeket a közösség elsöprő többsége - pártállástól függetlenül - magáénak vall és érvényességükben joggal bízik.

Természetes ugyanakkor, hogy minden demokratikus politikai közösségben előfordulnak normaszegések. Egy erős morális kötelékekkel alátámasztott demokratikus közösség azonban haladéktalanul és félreérthetetlenül azonosítja, majd elítéli a normasértést, a normaszegő pedig számít a közösség rosszallására, továbbá politikai, jogi szankcióira.

Ha eltérően is ítéljük meg ma ebben az országban az „őszödi beszéd" tartalmát, az aligha volt kétséges már az első pillanatban, hogy a szöveg nyilvánosságra kerülése hatalmas megrázkódtatást okoz. A botránynak azonban még abból a megfontolásból  sem lettek személyi konzekvenciái, hogy a kormánypártok legalább ezekkel csökkentsék a megrázkódtatás mértékét. Pedig a miniszterelnök megsértette az egyenlő tisztelet elvét: Gyurcsány Ferenc nem demokrata.

A 2006. szeptember 17. estéjén, és a következő hetekben az Országház elé gyűlt tömegben számosan voltak, akiket nem pártpolitikai megfontolás és nem a rasszista-szélsőjobboldali indulat, hanem a megsértett állampolgári önérzet vitt ki a térre.

Az „őszödi beszédnek" más értelemben persze lettek, nagyon is gyászos következményei. Egyrészt már a szeptember 17-ét követő napokban megindult a kormánypárti valóságmagyarázók összemosási hadjárata. A 2006-os kampány immáron büszkén vállalt és tudatos hazugsága mellé odatették a korábbi kampányok megvalósulatlan ígéreteit, a titokban elmondott szózatból „bátor szembenézést", a hazugságbeszédből igazságbeszédet fabrikáltak. A szavakat teljesen kiforgatták eredeti értelmükből.

A krízis másik, tragikus eredménye: a karhatalmi ámokfutás 2006. őszén. A közhatalmat gyakorló személyek különösen nagy felelősséget viselnek a demokratikus politikai közösséget összetartó elvek és normák épségéért. Ha a közhatalom reflektálatlanul és következmények nélkül lép túl alapvető szabályokon, a norma-nélküliség szétterjed a közigazgatásban és előbb-utóbb „normává" szilárdul a tiltakozó tömegben is.

A demokratikus politikai közösséget összetartó közös feltételezések közül való az is, hogy a Köztársaság rendvédelmi szerveire minden polgár számíthat ha bajba kerül, s a legális erőszak-monopólium birtokában levő szervek pártatlanul kényszerítik ki és juttatják érvényre a törvényességet. Ennél fogva hamis és mérhetetlenül káros, ahogyan a 2006. őszi összemosási kísérlet egyenlőségjelet tett a jogtipró rendőrség és a randalírozók közé. Nem kétséges, hogy utóbbiak is komoly törvénysértéseket, néhol súlyos bűncselekményeket követtek el.

A Köztársaság rendőr-egyenruhájába bújt - a törvény nevében és az adófizetők pénzén fellépő - személyek azonban a Köztársaság szerveibe vetett közbizalmat, a jogállam tekintélyét is kockára tették. Pontosan azt a bizalmat és tekintélyt, amely a mindenkori törvénysértőkkel szembeni hatékony fellépéshez elengedhetetlen.

A közös feltételezések között kitüntetett helyet foglal el a törvényes következmények elmaradhatatlanságába vetett hit. Bodoky Tamás ma megjelenő, Túlkapások című kötete ennek a hitnek a megrendülését dokumentálja. A riportok főszereplői áldozatok: nem találunk köztük gyújtogatót vagy a tévészékház ostromlóját.

Az egyéni drámákban egy letűnt korszak pártszolgálatos, államvédelmi egységei elevenednek meg. Kilőtt szemek, megalázott emberek, sérült, illetve ártalmatlanná tett emberekkel szembeni erőszak, koncepciós eljárások, tönkretett egzisztenciák, maradandó traumák. A Kruchina-fivéreket azért térdepeltették az utcán B. Barnabás mellé, mert a csoportos elkövetéshez minimum három tettesre van szükség. Fábián Gábort elfogásakor „rohadt Fidesz-bérencnek" nevezték és közölték vele, hogy a régi rendszerben már a helyszínen agyonlőtték volna.

Révész Máriusz országgyűlési képviselő úgy ment oda a rendőrökhöz, hogy felmutatta képviselői igazolványát („pontosan tudták, hogy ki vagyok"), majd a rendőrök a sorfal mögé kísérték, s ott eszméletlenre verték. A Köztársaság egyenruháját viselő, azonosítatlan személyek a Köztársaság legfőbb népképviseleti szervének tagját támadták meg. Révész az igazi felelősnek azt tartja, aki levette a rendőrökről az azonosító jelet, mert ezzel olyan biztatást adott ezeknek az embereknek, hogy itt most mindent szabad.

A rendőrségre később árpádsávos tüntetőkről érkezett bejelentés, mondván: ők okozták a képviselő sérüléseit. A hatóság ezt a bejelentést roppant komolyan vette, miközben a hátrakísérés körülményeivel nem foglalkozott.

Régmúlt idők életrajzi lexikonai ötlenek fel: az ÁVH börtönében agyonvert Ries igazságügy-miniszter életpályája zárult úgy, hogy a „börtönben szerzett betegségben" hunyt el. A de ja vu-érzést más momentumok is erősítik. Hatvan évvel ezelőtt, a kommunista hatalomátvétel idején nagyüzemi módszerekkel hamisítottak papírokat, manipuláltak telekkönyvi adatokat azért, hogy a leendő áldozatokat befeketítsék, szégyenbélyeget süssenek rájuk.

A módszer úgy tűnik, ha finomítottan is, de továbbél: ha a törvénysértéseket nem lehet többé takargatni, úgy a jogtiprók és kiszolgálóik az áldozatok erkölcsi integritását kezdik ki, megpróbálják magukkal rántani őket a sárba. Révészről elterjesztették, hogy az atrocitás idején csontrészeg volt. Amikor kötéssel a fején megjelent az Országgyűlésben, kormánypárti képviselőtársai gúnyolódtak rajta és hisztériakeltéssel vádolták.

A következő hónapok kormányoldali kommunikációjában gúnyos toposszá lett a „békés tüntető": így mosták össze a valóban békés tüntetőket, ártatlan áldozatokat a szélsőjobboldali huligánokkal. Az inszinuáció leggyomorforgatóbb példája a Kruchina-fivérekkel esett meg. Bolgár György klubrádiós műsorában egy névtelen betelefonáló Kruchináékat a zavargásokban való részvétellel, konkrét bűncselekmények elkövetésével vádolta meg. Bodoky Tamás kérése ellenére Bolgár György nem adta meg a névtelen betelefonáló telefonszámát, nem sokkal később azonban maga a névtelen betelefonáló jelentkezett - ismeretlen számról - Bodokynál és inkognitóját megőrizve, elismételte rágalmait.

Az elmúlt években sokan polemizáltak azon, hogy a magyar rendszerváltásnak az is egy sajátossága volt, hogy nem akadtak igazából ellenfelei. Dehogynem: a '89-es jogállami forradalom a névtelen betelefonáló archetípusa ellenében győzedelmeskedett.

A „Túlkapások" előszava Sólyom Lászlót idézi. Az államszervezet demokratikus működése felett őrködő köztársasági elnök arra figyelmeztetett, „a jogállam próbája lesz, hogyan dolgozza fel az igazságszolgáltatás a tavaly szeptemberben, de főleg az október 23-i tüntetéseken történteket", majd hozzáfűzte: „Félő hogy sok ismeretlen tettes, az elkövetők több mint nyolcvan százaléka büntetlen marad. Félő, hogy sok ismert vezető  felelőssége - a szakmai és politikai felelősség - szintén tisztázatlan marad. S mi marad a végén? A kitüntetések." 

A 2006. őszi barikádokon feltűnően sok huszonévest láthattunk. Az elmúlt húsz évben felnőtt egy generáció, amelyik nem élte át a rendszerváltás eufóriáját. Az ő számukra a demokratikus jogállam egy értékmentes álarc, amely mögül rendre felsejlik a részvétlenség, a cinizmus, a kollektív felelőtlenség,  a következmények nélkül hagyott önkény, a politikai korrupció.

Mindannyiunk felelőssége, hogy a szétzilálódott demokratikus politikai közösséget és a demokratikus jogállamot rendbe tegyük. Ehhez az első lépést azzal tesszük meg, ha a 2006. őszi véres események tanulságait levonjuk.

Először. A „Túlkapások"-kötetben is rengeteg eset szerepel, ahol a rendőri jogtiprás tényét (sőt: a rendőri hazugságokat is!) megállapítja a bíróság, az elkövetők mégis azonosítatlanok maradnak. Ennek részint strukturális okai vannak. Újra kéne gondolni a büntetőeljárás súlypontjait, valamint a nyomozó hatóságokra vonatkozó szervezeti szabályokat. Olyan értelemben is változtatni kéne a rendészeti és a büntetőjog szabályain, hogy amikor beazonosított rendőri egységek beazonosíthatatlan tagjai követnek el jogsértéseket, úgy mögöttük a felettesek felelőssége megállapítható legyen.

Tarthatatlan továbbá, hogy a hivatalos személy elleni erőszak ma súlyosabban büntetendő, mint a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás.

Másodszor. A 2006. őszi eseményekben nem egyedi „túlkapások" történtek, hanem azonosító-jelvény nélküli csapatok tömeges és brutális jogsértéseket követtek el a Köztársaság polgáraival szemben. A konkrét jogsértést megvalósító személyek felelősségre vonása mellett tehát elkerülhetetlen a rendőri és politikai irányítók (a „kitüntetők") politikai és jogi felelősségének kivizsgálása.

Ellenkező esetben továbbra is olyan országban fogunk élni, ahol a legkirívóbb hatalmi normaszegéseknek sosincs felelősük.

Harmadszor. Amikor 2006. őszén jogvédő szervezetek és a Védegylet szót emeltek a rendőr-terror miatt, valamennyien megkapták a „másik oldalról", hogy „Fidesz-bérencek". Amikor 2008. nyarán a Védegylet és jogvédő szervezetek szolidaritásukról biztosították a szélsőjobboldali erőszaknak kitett melegeket, olyan úgynevezett jobboldali értelmiségiek minősítették a gesztust „eszdéeszesnek", akik 2006. október 23-án maguk is elszenvedték a rendőr-attakot. A meleg-szolidaritási nyilatkozat miatt ugyanakkor olyan úgynevezett baloldali értelmiségiek fejezték ki örömüket a Védegyletnek, akik 2006. őszén még a „fasiszták pártfogásával" vádolták a szervezetet.

Két évvel korábban decens liberális megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: "minek mentek oda, én sem mentem oda, velem nem is történt ilyesmi". Most júliusban, a meleg büszkeségnapi szégyen után, decens konzervatív megmondóembereknek annyi hozzáfűznivalójuk volt a vérző fejű emberek látványához: „minek kellett ilyen kihívóan felvonulni és provokálni".

A kétoldali „kettős mérce" helyett ideje volna visszatalálni - többek között - ahhoz a mércéhez (is), amelyet Kis János állított fel még 1987-ben: „Amikor másokról, az emberi jogok megsértésével üldözött vagy diszkriminált személyek védelméről van szó, nincs helye politikai mérlegelésnek. Nem képzelhető el olyan külső előny, amelynek a kedvéért sorsukra lehetne hagyni őket. Ha embereket morális jogaikban megsértenek, tiltakozni kell, amennyire erőnkből telik. Nem azért, mert ha sokan tiltakoznak, csökkenhet a súlyos jogsértések gyakorisága, ámbár így igaz. Nem azért, mert a szolidaritás szövetségeseket szerezhet a mozgalomnak, bár ez is igaz lehet. Azért kell tiltakozni, mert valakinek az emberi méltóságát megsértették, s ez tűrhetetlen. Azért kell tiltakozni, mert a saját méltóságunkat sérti, ha tehetnénk valamit, s mégis belenyugszunk a tűrhetetlenbe. Azért kell tiltakozni, hogy a jogsértés jogsértésnek minősüljön. Hogy kimondassék: a polgárok nem az államtól kapják alapvető jogaikat - vannak emberi jogaik. Ennél alább nem adhatjuk"*

 

*Kis János:Vannak-e emberi jogaink? 209. o. (Magyar Füzetek,1987)