Félünk

2002.09.11. 09:17
Gyermekkoromban féltem a sötéttől, a hangos tömegektől, a részeg emberektől. Féltem a rohanó Szamostól, amikor hajnalban a lányokkal lubickoltunk, és féltem a lugasban amikor megreccsent a frissen metszett téli ág a vaddisznó lába alatt. És féltem az emigració harmadik napján, hátizsákkal, huszonöt dollárral a kölni dóm lépcsőin az ismeretlen német éjszakában, mert akkor és ott és életemben először szakadt rám a kristálytiszta tudat teljes súlya - hogy az ember néha lép, és a dologok hirtelen sokkal nagyobbak nála.

És ma, talán hitchcocki fordulattal, félek a felhőtlen, csodálatos őszi napoktól. Félek a pazar napsütéstől, a sokszor megcsodált acélosan villanó repülőktől. És félek a tizedik házassági évfordulónktól, mert az is egy felhőtlen, tengerparti napra emlékeztet - Frank Sinatra, Autumn in New York, és éppen szeptember 11.

Félek a pazar napsütéstől, a sokszor megcsodált repülőktől
Olyan nap volt - felhőtlen, mozdulatlan, még a világ e zajos városában is kicsit csendesebb. És ott valahol a városban, kinek-kinek a maga kicsi magányosságában, az egyetemi teniszpályán, hanyatlottak az ütők a kezekben, és a hirtelen némaságban megrendült a világ. És csak bámultunk bambán, próbálva megérteni, hogy mi is történt, az égigérő tűzcsóvát, a másodpercekkel később érkező robbanás hangját és már az első pillanatokban a lángoló emberek halálugrását.

És percek múlva a város visszabillent egyensúlyába, elindultak a tűzoltók, a mentők, az újságírók a tornyok felé. Ez Amerika, ez New York, és ami megtörtént, attól már nem fél az ember. És tartott ez a tudat, a rend, a fegyelem a második repülő ütközéséig, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem baleset, hogy ez a helyzet hirtelen végzetes és átláthatatlan.

A szirénák kétségbeesetten bömbölnek. Mindenki rohan. A rendőrök még mindig engedik az embereket a tornyok felé de a gépjárműforgalom már le van zárva. A West-Broadway és Canal sarkán lassitok a biciklivel, amikor a déli torony megremeg és ledől. A kristálytiszta tudat teljes súlya - sokkal nagyobb nálunk, érthetetlen, irgalmatlan. Imádkozunk magunkban, hogy gyors és fájdalommentes legyen a romokban a halál.

Ez New York, és ami megtörtént attól már nem fél az ember
És gyorsan összeszedjük magunkat. A véradók ezrei a Szent Vincent kórház felé vonulnak. A füstbe zárt kollégiumokból menekülő diákok az egyetem kosárlabda-stadionjában gyülekeznek. A gazdasági kar vezetői kétségbeesetten hivják, probálják azonosítani a tornyokban és a Wall-street környéken dolgozó gyakornokokat. A sértetlen egyetemi telefonközpont a városi vonalakat erősíti. A hálozaton megérkeznek az első segélykérések, és a postmaster log tele a rengeteg visszapasszolt levéllel. Egy óra körül már sűrű a füst és állandósulnak a tűzriadók.

És egy pár nap, mindent elmosó vihar hajnalban, gyűrűző füst, a vonaton feketében az emberek hetekig. Feloldhatatlan, legyőzhetetlen félelmek.

Féltünk aludni, mert a lehunyt szem alatt újra és újra peregtek a torony összecsuklásának fullasztó képei. És ha elaludtunk, felébredtünk óráról-órára ahogy éreztük a bénító tehetetlenség görcseit.

S ahogy végre kilábaltunk a pusztításból és a hosszú télből, és megszoktuk a félelem megszokhatatlan gesztusait - a magukba merülő emberek hirtelen rezzenéseit, a betonkorlátokat, a motozásokat, az állandó katonai jelenlétet, megmaradt a bizonytalanság, talán a legfájóbb és elviselhetetlenebb rémálom, hogy ennek a háborúnak közel sincs vége. Hogy ez a háború talán még el sem kezdődött igazán.

Ez a háború talán még el sem kezdődött igazán
Mert félünk minden nap a gyűrűző Amerika-gyűlölettől. Félünk az ötszázmillió kavargó muszlim ön- és világpusztító ösztönétől, a harmadik világ nyomor és nélkülözés szülte gyűlöletétől.

Félünk a jóhiszeműen békepárti Európától, az emerektől akik megunták a szabadságot, a szabad életet, és kényelemből, vagy éppen a ma divatos politikából nem hajlandók már áldozatra.

És félünk, ahogy Európa-szerte a sok fontoskodó radikális arab ma otthonoson ünnepelhet, szónokolhat, tüntethet és uszíthat.

És félünk, mert a polgári társadalmak a jólét közepette valahogy eltávolodtak a közös szellemtől. a közös érdektől, és szemet hunynak egy újfajta fasizmus ilyen méretű felemelkedése fölött.

És félünk önmagunk nyitottságától, ahogyan félünk a közel-kelet ezeréves zártságától. És félünk, mert lehet, hogy Amerika ezer lábon áll, ezer módon sebezhető is - mert bizalomra, nyitottságra és polgári gondolkodásra épült.

Félünk, mert ez volt az első támadás az új világ ellen, első és irgalmatlan. Mert félünk, ha Amerika nem lesz a szabadság örzője - akkor ki lesz?