Salamon
6 °C
14 °C

Taníthatnak-e kémiát a galapagosi óriásteknősök?

2007.06.05. 07:22

A megszorítások jegyében lapátra tesznek egy csomó tanárt: tegyük hozzá, legfőbb ideje, hogy némelyiküktől megszabaduljanak. Hiszen valamennyien találkoztunk már verekedős/tapizós tanárral és egyéb klinikai/büntetőjogi egyedekkel: megkeserítették az életünket rendesen. A feneség azonban az, hogy egyáltalán hogyan kerülhettek ezek a lények olyan pozícióba, hogy generációk életét nyálazzák össze? Kétségkívül az igazgató döntött rosszul, amikor évekkel ezelőtt alkalmazta őket. Hogy a továbbiakban megkönnyítsük a direktorok dolgát, felvázolnánk néhány módszert, amellyel könnyebben eldöntheti, hogy az állásért kuncsorgó vanabí bérrabszolgák közül melyik alkalmas és melyik nem.

A tanárok, akik magukat a fellengzős pedagógus szóval szeretik illetni, fura egy népség. A magyar társadalomban a pedagógus elfogadottsága kábé a rendőr elfogadottsági szintjén van: a tanárember személyét egyszerre lengi körül némi félelmes aura (hiszen kibaszhat a gyerekünkkel) és némi kárörvendő megvetés, mivel hogy a fizetési ranglétra legalsó helyén kuporog, tehát a Napnál is világosabb, hogy nem más, mint egy szimpla lúzer az istenadta - a rendőrnek legalább ott van a kenőpénz.

Ha egy tanár kis mellékeshez kíván jutni, akkor magántanítványokat kénytelen vállalni: abban a pillanatban a hatalom képviselője átváltozik Julien Sorellé: valamivel a sofőr fölött áll, de mélyen alatta a komornyiknak. Ez a délutáni meló, ez a fajta fusizás csak az állami szférára jellemző, hiába, ott maradt meg a Kádár-kor: figyelem, Gothár remekművének, a Megáll az időnek nem azért ez a címe, mert elhangzik néhányszor a fülbemászó sláger. Azért áll meg az idő, mert a film iskolában játszódik. A tanár magántanárkodik, délután, feketén, a rendőr meg esténként szórakozóhelyeken ver agyon részegeket viperával.

Őket nem kérte fel senki lassúzni az farsangi bulin, nekik nem engedte Anyu, hogy mahagóniszínűre festessék a hajukat...

Ezt a megalázó helyzetet elviselni, nos, hát az bizony jellempróbáló és jellemformáló feladat: nem is csoda, hogy az nemzet napszámosai közül sokan beleroppannak. Hallottam én már olyan véleményt, hogy tanárnak vagy megszállottak mennek, vagy azok, akik annak idején az iskolában igazi pechvogelek voltak. Olyan páriák, akik egy klikknek, baráti társaságnak, gengnek, bandának sem voltak tagjai. Őket nem kérte fel senki lassúzni az farsangi bulin, nekik nem engedte Anyu, hogy mahagóniszínűre festessék a hajukat, mert hogy az kurvás; nekik szőrödödött legkésőbb a pöcsük, és ők nem vették észre, ha folyt az orruk. És ha már egyszer a saját korosztályukban nem leltek társakat, hát meglelték a tanáraikban: feltétlen tekintélytisztelet és hízelgő szervilizmus alakult ki bennük. Aztán persze, bekerültek az egyetemre, hiszen volt idejük tanulni (míg a többiek éppen berúgtak az iskolabál után), és persze el is végezték azt az egyetemet, jó eredménnyel. Szerencsére állásuk is került hamar, nem ritkán éppenséggel volt alma materükben, és ekkor elérkezett az ő idejük:

Bizonyíthatták, hogy valakik.

Bizonyíthatják annak a korosztálynak, amely tudomást sem vett róluk annak idején.

Igaz, csak a korosztály ugyanaz, az emberek közben kicserélődtek, de hát mit számít ez? Akit már harapott meg pitbull, az minden pitbullt utálni fog. Most végre bosszút állhat, aki a sor végén állt régen, hiszem most már ő is valami: a nulla elé került egy szám.

Vannak persze jó tanárok, csak nagyon, nagyon ritkák. Igenis léteznek olyan arcok, mint Mr. Keating, a Holt Költők Társaságának istenfigurája. Én is megismertem a magam Mr. Keatingjét másféltucat éve, amikor a József Attila Gimnázium diákja voltam. Az ilyen átütő erejű, csodálatos személyiségek sorsa azonban nem ritkán ugyanaz, mint a filmbéli irodalomtanáré: az első adandó alkalommal kivágják őket az iskolából. És most végre itt van az alkalom, be lehet indítani a fűnyírót: egy percig se ringassuk magunkat illúziókba, hogy a mostani leépítésekkor a faszkalapokat teszik bé-listára: éppen ellenkezőleg. A legjobbakat fogja leigázni a Moira.

A leggyönyörűbb az, ahogy Magyarországon a kontraszelekció működik: hallottam én már olyat, hogy azért távolították el egy iskola legnépszerűbb tanárát, mert hogy ő olyan tehetséges. És mert tehetséges, biztos talál magának valamit! De nézz rá például a Csillára, vagy az Erzsire, vagy a Nórára: az ő képességeivel, szegény, ugyan hol tudna elhelyezkedni?

Nekem is volt idióta tanárom, (főnököm, kiképzőőrmesterem), én is túltettem magam rajta.

Ezek a szerencsétlen Csillák, Erzsik és Nórák aztán dolgoznak. Azaz, helytelen ezt a tevékenységet munkának nevezni: ez csak afféle ál-munka, olyasféle amerikázás, ami mondjuk régente folyt néhány építkezésen. A hasonlat persze sántít: ha a kivitelező hibázott, azt azért észrevették, és volt némi retorzió. Egy összeomlott ház mégiscsak egy összeomlott ház. Egy hibbant és alkalmatlan tanár károkozása azonban ennél jóval rejtettebb dolog. Ha nyilvánvaló is, hogy Kálmán tanárnő alkalmatlan a munkájára, akkor sem megyünk be hozzá, hogy ezt megmondjuk neki. Úgyse értené, hiszen hülye: vagy ha értené, akkor kegyetlen busszút állna, mert frusztrált és kicsinyes. Bírd ki inkább, lányom, pofa be, mert megszívat, aztán nézheted magad. Nekem is volt idióta tanárom, (főnököm, kiképzőőrmesterem), én is túltettem magam rajta. Fájt, na. De már régesrég elfelejtettem, és már csak ritkán riadok fel hajnaltájt csatakosan arra, hogy angolból kihívnak a táblához.

Így aztán kibírjuk, befogjuk, és ha netán mégis megszívjuk, akkor legfeljebb otthagyjuk azt a kurva iskolát. Mert ugyan meglehet, hogy tanít ott öt-hat Mr. Keating is: de azt a bigott, gonosz boszorkányt, azt a picsát, az angoltanárnőt, azt nem bírom, azt nem akarom többet látni.

A tanárnők tehát triumphálnak: elment egy sunyi kis alak, akivel mindig csak baj volt. A többi diák pedig, aki marad, szépen begyúródik, hallgat, és legfeljebb nem tanul meg angolul: nagy ügy. Más se tud.

Lépjünk most túl a szellemi szakmunkásokon, és vegyük górcső alá a jó tanárokat. Olyanok ezek, mint a galapagosi óriásteknős. Kevesen vannak, de akik vannak, azok szívósak, ellenállóak. No, ezeket a tanárokat kellene a felvételi beszélgetésben kapásból kiszúrnia egy felelős gondolkodású, a jövőbe tekintő iskolaigazgatónak. Hát nekik, a diriknek ajánlanám ezt a kis írást, egyfajta Know How-t, megkönnyítendő a a döntést.

Az első - és talán mindent eldöntő - próbatétel a Pohár Víz Az Ajtó Fölött. Az igazgató, mikor konstatálja, hogy újabb próbálkozó tűnt fel, becsukja az ajtót: majd pohár vizet költ, macsakaléptekkel az ajtóhoz settenkedik, és elhelyezi a poharat az ajtó felső élén. Eztán a bőr karosszékbe veti magát, és energikus hangon elkiáltja magát, hogy "Tessék!".

A kísérlet két eredménnyel is kecsegtet: egyrészt kevés olyan látványban lehet részünk, ami mulatságosabb volna, mint egy szerencsétlen balfasz, aki áll ott, a leértékelt zakójában, és csöpög belőle a víz. Komolyan, tisztára úgy fog kinézni, mint Nemecsek a Fűvészkertben. Mi meg mint Áts Feri.

Márpedig tessék végre tudomásul venni, hogy a tanár nem cirkuszi bohóc...

Másrészt pedig ez az a helyzet, amikor elválik a korpa az ocsútól. A rossz tanár semmitől nem tart annyira, mint hogy a diákok megszívatják: és ha akarják, akkor sokkal durvább vicceket is képesek kiötleni, mint ez a szakállas trükk a pohárral. Kattanjanak csak fel a YouTube-ra, és borzadozzanak: a kamasz, ha akarja, na, az aztán profi bosszúálló tud lenni. A pedagógus halála mindenképpen az, amikor nevetségessé válik: minden tehetségtelen tanár ettől retteg. Nem véletlen, hogy a tanári szobák kedvenc mantrája: "Márpedig tessék végre tudomásul venni, hogy a tanár nem cirkuszi bohóc!"

De bizon' hogy a', hogyne vóna, mikor a': bohóc, showman, stand-up comedian, egyszemélyes színház, aki állandó kapcsolatban van fizető közönségével, és akinek bizony minden szituációban teljesen up to date-nek kell lennie: nem késlekedhet egy pillanatot sem. Ez a kis helyzetgyakorlat tökéletesen leméri a jelentkező alkalmasságát.

Én például, ha igazgató lennék (és stílszerűen vörös inget öltenék minden felvételi beszélgetéshez, hogy még jobban emlékeztessek a rettenetes Áts Ferire), az esetek ötven százalékában már itt eldönteném a kérdést. Azt alkalmaznám, akiben a legtöbb a méltóság és a kurázsi. A testi erőszakot persze nem tolerálnám - a heherészős jópofikat azonban undorral utasítanám el. Akiben azonban volna annyi auktoritás, hogy a kurva anyámat kezdi felemlegetni, azt mint ígéretes jelöltet kínálnám hellyel. Persze nem mondanám azt rögtön, hogy itt a helyed, Nemecsek, csapj fel vörösingesnek: ez még korai volna.

...a magántanítványosdit tényleg csak szenvedélyből és szeretetből lehet csinálni; és csak az a privát tanár lehet sikeres, aki tekintélyes, és elnyeri a diák rokonszenvét is...

A második kérdésem az lenne, hogy hány magántanítványa van és volt eddig. A magántanítványok száma ugyanis sok mindenről árulkodik. Árulkodik például arról, hogy mennyire munkabíró ez a fószer, és mennyire szereti a munkáját. Privát diákot ráadásul nem hirdetés útján talál magának az ember: ez úgy működik, hogy anyuka ajánlja a korrepetitort anyukának. Te, itt van ez a pasas, tökre felkészítette a fiam, simán felvették az Apáczaiba! Az ilyen informális csatornák pedig sokkal, de sokkal megbízhatóbbak, mint bármilyen diploma, tudományos fokozat, önéletrajz. Ráadásul a magántanítványosdit tényleg csak szenvedélyből és szeretetből lehet csinálni; és csak az a privát tanár lehet sikeres, aki tekintélyes, és elnyeri a diák rokonszenvét is. Egyébként labdába se rúg.

A harmadik kérdésem ezek után arra vonatkozna, hogy a jelölt milyen könyveket olvasott az elmúlt három hónapban.

Azt az embert, aki csak szakkönyveket, vagy szakma-közeli könyveket olvas, gondolatban habozás nélkül vetném a Gyehennára. Matektanár ne a Nagy Fermat-sejtéssel és a Négyjegyű függvénytáblázattal jöjjön nekem: azt tudja úgyis. A magyaros talán foglalkozzon mással szabadidejében, mint az Így élt Móricz Zsigmond. A biológus lépjen végre túl a Kis Növényhatározón.

Nem baj, ha valaki szereti a szakmáját, sőt. De az az ember, aki csak a szakmáját szereti, nos, azt hívjuk szakbarbárnak. Az lesz majd a sótlan kémiatanár, a kékharisnya magyartanárnő, az izomagyú tesis. Egysíkú, szerencsétlen tanárbarom, aki már csak a szerepének él, és azonosult a szerepével. Szerb Antal írt egyszer valami olyasmit, hogy az attitűdök befelé kérgesednek, az ember először N. N., aki történetesen mérnök, és idővel már mérnök, akit történetesen N. N.-nek hívnak. Egy tanár viszont nem teheti meg, hogy csak tanár legyen, mert hogy állandóan élőlényekkel foglalkozik, míg a mérnök csak anyaggal: egy tanár egészen egyszerűen nem engedheti meg, hogy ne legyen nyitott.

Ezért aztán, ha egy angoltanár az Önző gént nevezné meg, egy tornatanár bevallaná, hogy mostanában a csincsillatenyésztésről szóló szakkönyveket olvas, és az a kémikus, aki Shakespeare-rajongó: no, annak az esélyei néhány ponttal megnőnének.

A következő próbatétel ezeknél árnyaltabb, így lehet, hogy nem felel meg a Know-How-któl elvárható pragmatizmusnak. Szükséges hozzá némi intuitív képesség. De hát Áts Ferenc sem volt híján az altruizmusnak és az empátiának.

Tilos felvenni azt a nőt, aki elégedetlen a külsejével.

Tilos felvenni azt a férfit, aki elégedett a külsejével.

Mert ez a sok bombázó, hasvillantós, rövidszoknyás süldőlány folyamatosan a lábához fog kapdosni az öregedő szukának...
Ez a két kijelentés, így elsőre, elég megdöbbentő lehet. Azonban az iskola, a középiskola, mint ahogy arra már többször céloztam, bizarr egy intézmény. Fiatal, erejük és vonzerejük csúcsán tomboló egyedek mászkálnak egy iskolában, fiúk és lányok hordái, akik maroknyi, öregedő hím és nőstény állat vezetésére vannak bízva. A helyzet bizarr és veszedelmes, és nem mentes néhány frusztratív tényezőtől. Az a nő, az a jelölt, aki titokban csúfnak, visszataszítónak, hibásnak érzi magát, nem fog tudni mit kezdeni az ifjú nőstényekkel, a fiatal farkasokkal. Mert ez a sok bombázó, hasvillantós, rövidszoknyás süldőlány folyamatosan a lábához fog kapdosni az öregedő szukának: ott mar bele, ahol lehet - márpedig az, aki bizonytalan, aki sebesült, az veszíteni fog ebben a hajszában.

Az önelégült férfi kolléga esetében más, homlokegyenest ellenkező problémák merülnek fel. Ő, a kolleginával szemben, feltehetőleg éppen hogy élvezni fogja, ahogy a südlőlányok a bokája után kapkodnak. És még szerencsés eset, ha csak eddig a testtájig jutunk el.

És most következzék az utolsó, ötödik próba: feltételezem, hogy nem egy olvasómnál ez fogja kiverni a biztosítékot. De hát kemény idők kemény próbatételeket követelnek.

Jómagam hat évig tanítottam egyházi gimnáziumban, és hat év alatt a jóindulatúan érdeklődő agnosztikusból sikerült militáns ateistává avanzsálnom. A tanár, ha hülye, már az is egy istencsapása (hogy ezzel a rosszul sikerült metaforával éljek), ha még ráadásul bigott és szenteskedő is, akkor valóságos átok. Nem véletlen, hogy a statisztikák szerint éppen az egyházi gimnáziumokban végzett diákok utasítják el legnagyobb százalékban a vallást. Iskolaigazgatóként azt kell tesztelnem tehát, hogy a pályázó nem bigott-e véletlenül: a vakhit ugyanis kizárja a nyitottságot és a tudományos objektivitást, ráadásul riasztó és beteg dolog.

A pofonegyszerű módszert a japánoktól vettem, ők fejlesztették ki a XVII. században. Ekkortájt a japánok rájöttek, hogy bizony, bizony, az idegen vallások inkább ártanak az ország stabilitásának, nem pedig használnak, így aztán elhatározták, hogy az idegen szekták babonáját száműzik az Istenek Földjéről.

Ima no kyóiku-seido kara shite, kaikaku wo yogi nakusareru koto wa machigai!

Hogy kiszűrhessék a veszélyes egyedeket, kitaláltak az Efumi, vagyis Képtiprás nevezetű módszert. Fogtak egy vallási jelképet, ledobták a delikvens lába elé, akinek habozás nélkül rá kellett tipornia. A módszer többé-kevésbé bevált.

Ha én lennék Áts Feri, nem kockáztatnám meg, hogy az Fűvészkertbe egy bigott vörösinges betegye a lábát. Így hát az utolsó stációnál mélyen a pályázó szemébe néznék, és közölném, hogy eddig kiválóan megfelelt, most már csak egyetlen próba van hátra, csekélység, puszta formalitás, semmi több, és a lába elé hajítanék valami kegytárgyat...

Az ötpróba lemásolható és követhető, sőt, örülnék, ha ki is egészítenék néhány ponttal. Mert, ahogy e nagyszerű módszert kidolgozó japánok mondják: Ima no kyóiku-seido kara shite, kaikaku wo yogi nakusareru koto wa machigai! (Ha a mostani oktatási rendszert nézzük, akkor nem kétséges, hogy reformokat kell végrehajtanunk.)