Torgyán-börleszk

Vannak pillanatok, amikor az ember...

Amikor.

Megszűnik érzékelhetővé válni minden, ami érzékelhető. A valóságos világ lényegtelen kis semmi kis valamivé zsugorodik, egymásba gabalyodnak az idősíkok, a tér síkjairól most ne is essék szó, összekavarodik múlt s jövendő, Asimov sem ismerné ki magát hirtelen, Douglas Adams dettó, tökéletesen megítélhetetlenné válik minden, aminek megítélhetőnek kellene lennie, tisztára úgy érezni például, mintha ez a dezsavü már lett volna egyszer, legalább, és egyszerre, hogy még lesz is, mintha bennünk volna minimum egy liter pángalaktikus gégepukkasztó, avagy halálos ágyunkon kergetnénk a speedballt kormos alufólián.

Az ilyen pillanatok nem csak érzelmi, narkotikus sokk vagy meteoritbecsapódás esetén élhetők át. Adott esetben elég egy könnyű, esti, közszolgálati Torgyán-interjú.

"Ez egy ilyen ország, ilyen politika, ilyen Torgyán."

Az ember néz, de nem lát. Hall, de nem ért semmit. Vagyis ért, de el nem hisz. A saját fülének nem. A saját agyának még kevésbé. Pedig. Pedig: tudja jól, hujj, de jól: ez nem hogy valóságos, de teljesen természetes. Natürlich. Ez egy ilyen ország, ilyen politika, ilyen Torgyán. De mégsem akarná ezt lenyelni. Másrészről lenyelné már nagyon. Egyfelől röhög, persze. Másfelől veri a fejét a panelba. Harmadfelől zokogva tölti arcába a Kevertet (császárkörte pálinka + rum).

Nincsen mit tenni, tökéletes káosz.

Torgyán József hibátlanul belőtt séróval (Pubi-frizura) mosolyogja szembe Balót, akit fél évvel ezelőtt vörös fejjel fenyegett ugyanabban a székben, hogy az életbe' vele szóba többé nem áll, és különben is lenyeli keresztbe. És most Torgyán mégis ott, joviálisan somolyog, és persze mondja, egyre csak mondja, barátságosan, érezhető, hogy nincsen erő, amely ellenállhatna neki, nincsen a természetnek oly' rettentő csapása, amely elriaszthatná, vagy őhozzá mérhető vona, egyáltalában, hogy nincsen mese, illetve csak az van, mese, habbal s anélkül, folyamatosan, és mondja és mondja, és olyan ártatlan mosollyal, hogy annak hinni kellene, éppúgy mondja, mint amikor harmincezer hongkongi családot telepített le Csepelen, amikor toronymagasan, döntő fölénnyel nyerte az 1994-es választásokat, amikor százezreket vezényelt a harag napjára patakvért folyatni, amikor végigverette a világot a Fradival, amikor hatástalanította a búzabombát, eladta a magyar dinnyét Japánba, barterba chilei cseresznyéért, amikor megoldotta az ókori mezopotámiai minden lehetséges rejtélyét.

Boríték után, villa után, újabb boríték után, pacalpörkölt (eddig a vadkané volt a vitathatatlan elsőség, de már a pacal is vonul befele a nemzeti mitológiába; Nemeskürthy, melegíts!) után mosolyog, mosolyog és alakít, fonja kimérten a mondatait, mint egy pufi, szakszerű pók.

"A kezét pofonra emeli, de akkorára, hogy majd hanyatt esik a lendülettől, aztán bókra vált, földig hajol."

És beáll az idővihar, a tökéletes kavarodás: éppen azt mondja, amit kilenc éve, illetve kilenc éve is ugyanezt mondta, mint most, éppen azok történnek, ezzel az emberrel mindég, saját párttársai, akik eladdig földig hajoltak előtte, halálos ellenséggé kiáltják, leköpendő, megvetendő féregnek, ő meg kontráz, már rutinosan, szinte lazán, tudja, ebben a bizniszben ő a király, ellene pártütni röhej, képtelenség, mintha Bachot fúgában akarnánk leverni (mint a cölöpöt), vagy ilyesmi, Miles Davist trombitában, Uri Gellert kanálhajlításban, Chaplint seggberúgódásban, a Torgyán elleni pártütés már szinte nem is értelmezhető, de mindegy, a lényeg: jönnek ugyanazok a motívumok, szépen: belügy, rendőrség, titokzatos kormányközeli megrendelők, a másik oldalon pedig ő és a nép, a népakarat, a rettentő tradíció (amelynek utolsó képviselőit maga üldözte el annak idején). Mondom, 1992-t írunk.

+-9.

Volna mégis egy, egyetlen, ámbár méretes különbség. Amíg Torgyán kilenc éve könyörtelenül és szinte mámorosan támadott, mint egy turbó Papp Laci, addig mostan félszegen mozog csak. Sasszézgat inkább, táncol, keresi az ütőtávot. Mindig az az ultraidétlen jelenetecske jut eszembe, ami Önök kérték-sláger volt még néhány éve: Alfonso és Markos György a Pisztrángötöst börleszkelik, barokk jelmezben, parókában, és Alfonso egyre pofán akarná vágni visszakézből Markost, de a fenyegtő mozdulat átvált széles, barokkos bókba. Na így legyezi a Fideszt a mi Torgyánunk, a kezét pofonra emeli, de akkorára, hogy majd hanyatt esik a lendülettől, aztán bókra vált, földig hajol.

Jön a száján a sok, kisgazdapárt elleni összeesküvés, a bolseviki titkosrendőrségi módszerek, a belügyi kommandók, pártellenes szervezkedés, megsemmisítési szándék, minden, és hogy erről már cikkek szólnak, a mértékadó sajtóban, a Kis Újságban in concreto, ahol ő a főszerkesztő meg a szerző is, aztán meg ugyanott jön ki, a száján mármint, Torgyánén mármint, néhány másodperccel később, hogy olyan megbízható koalíciós partner ő, mint volna, hogy neki a Viktor aszondta, hogy Józsi bátyám, így, Józsi bátyám, mink teveled akarunk együttműködni, satöbbi, satöbbi, csak az újságok (például: Kis Újság) írnak össze-vissza, meg a média manipulál, például, végül azt is kiböki, hogy a Fidesz kezében tartja a jelentős orgánumokat és azokban hecckampányolnak erősen ő ellene.

Na, most tessék kibogozni, mi van! Van erős koalíció, adott szó, minden;egyszer; van aztán kormányzatilag befolyásolt média, pedig nincsen, (sőt, mint tudjuk, a kormánnyal ellenséges, kommunista orgánumok okádnak a tüzet), de ha mégis volna, akkor ez a kormányzat, amelynek kulcsfigurája Torgyán József és mérlegnyelve a kisgazdapárt, Torgyán ellen uszít, a mérlegnyelvét gyalázza. Van összeesküvés és politikai sikersorozat, van aljasság és magas hőfokon izzó barátság.

Egy valami nincsen: értelem. Rohadjak meg a tornacipőmben, ha értek bármit is. Vajon mit tudhat odafönn a gyors, ügyes, erőszakos felcsúti csatár, ha ennyire mindenáron muszáj őt szeretnie a lánglelkű Pubinak, még akkor is, ha utálja? Mi van itten?

Börleszk persze. És ebben nem csak az egymást seggbe rúgdosó színészek néznek ki hülyéknek.