Bence
11 °C
25 °C

Hány percig hittünk a demokráciánkban?

2008.02.07. 11:50

A demokrácia akkor szűnik meg létezni, ha már nem hiszünk benne - bár ez a mondat egy hollywoodi műalkotásban, jelesül a Klónok támadása című filmben hangzott el, mégis igaznak tűnik. Rögtön adódik is a kérdés, hogy mi hány percig hittünk a saját demokráciánkban, vagy abban, hogy bizonyos korábbi struktrúrák és a társadalom mentális állapota megváltoztatható.

Most úgy tűnik, hogy az egész három percig sem tartott.

Nyáron egy Balaton-parti étteremben a következő kiírást helyezte el a tulaj: "Hazudozó kományaink egyre gátlástalanabb, csak a saját érdeküket néző, az országot csődközeli állapotva taszító gazdaságpolitikájának ismét mi isszuk meg a levét. Az úgynevezett konvergenciaprogram koncepciótlan tűzoltása csak súlyosbítja a helyzetet. 2006. szeptember 1-től olyan mértékű terheket raktak a vállalkozásokra, amelyek valószínüleg ellehetetlenítik a mikro- és kisvállalkozásokat. A jövedéki adók, a közüzemi díjak, a munkabér járulékok és a forgalmi adó 15%-os áfa kulcsának 20%-ra történő felemelése miatt árainkat kénytelenek vagyunk 5%-kal megemelni, melyet egy összegben a számla végösszegéhez adunk hozzá. Megértésüket köszönjük. Borsi András vendéglős."

Fideszes – már halljuk is, amint az olvasók egy része szívéhez kapva felsikolt, miután elolvasta ezt a kis szösszenetet. Pedig a vendéglős cetlije a konkrét kormányzati intézkedések szapulásán túl sokkal mélyebb bizalmatlanságot fejez ki: egyrészt nem tesz különbséget az elmúlt évtizedek kormányai között, ami ugyancsak rossz hír a magát a másik oldaltól folyton élesen elhatároló politikusoknak; másrészt azt is jelzi, hogy az embernek tele van a töke, és már semmit sem hisz el abból, amit mondanak neki.

Ez egyrészt nem kis teljesítmény egy bő évtized alatt, másrészt végül is elég logikusan adódott abból a tényből, hogy ha a rendszerváltás után hatalomra került régi-új elitnek nem sikerül bizonyos régi beidegződéseket hiteles és következetes magatartással eliminálnia, akkor azok minden korábbinál erősebben élnek majd tovább. Most már várni sem lehet semmire, és legfőképpen csak magunkat okolhatjuk a kudarcért, nem pedig valami harmadik és idegen, nálunk erősebb hatalmat. Az is igaz, hogy ebben a helyzetben könnyű azt mondani, hogy "szívott már a dédapám is, aztán a nagyapám is, az apám is, persze, hogy én is szívni fogok". És lőn.

nem ők voltak, ott se jártak soha, ahol látták őket, és az egészhez semmi közük

Másrészt viszont Borsi András cetlije azért is érdekes, mert vállalja a felelősséget a saját véleményéért, adja a nevét ahhoz, amit gondol, kockáztatva ezzel, hogy a vendégek egy része ebéd közben az ő anyukáját szidja, vagy egyszerűen kifordul az étteremből, mondván, inkább olyan helyre megy enni, ahol nem emlékezteti őt holmi kiírás arra, amiről a Balatonban való locspocsolás közben és után szeretne elfeledkezni. Jó néhány politikus és üzletember tanulhatna Borsitól, főleg azok, akik egyfolytában nyomorultul és idiótán azt hajtogatják, hogy nem ők voltak, ott se jártak soha, ahol látták őket, és az egészhez semmi közük. Most direkt nem nevezünk meg senkit ehelyütt, és mielőtt az olvasók egy része felkiált, hogy de hát Gyurcsány vállalta a felelősséget az őszödi beszéd napvilágra kerülése után, akkor halkan felhívnánk a figyelmet arra, hogy ő is csak azután vállalta fel, hogy lebukott. A nyilvánosság elől eltitkolt beszéd akarata ellenére nyilvánosságra került.

Schmidt Mária történész nagyon pontosan fogalmazott a beszéd kiszivárogtatása utáni napokban, miszerint a Magyar Köztársaság érdeke előbbre való bármely politikus hatalmi érdekénél. Ahhoz azonban, hogy ezt a mondatot pártpolitikai szimpátiáktól függetlenül értelmezni lehessen, olyan társadalomban kellene élni, ahol az emberek többsége tudja, hogy bizonyos foglalkozások űzéséhez szükség van arra, hogy közösen definiáljuk, mi annak a foglalkozásnak a velejárója, ha úgy tetszik, milyen szerepfelfogás társul hozzá. A mi társadalmunk még nem volt képes megalkotni ezeket a definíciókat. És amíg nem lesz képes, addig mindenki marad ott, ahol, és az, ami volt: a politikus gátlástalan hazudozó, az üzletember adócsaló tolvaj, az újságíró agyatlan lefizetett bértollnok, a bíró politikailag irányított végrehajtó, és még sorolhatnánk.

A Birodalom visszavág, csakhogy a Birodalom mi magunk vagyunk. Nemcsak a politikai elit, hanem mi mindannyian. Nem hiszünk egymásnak, nem bízunk egymásban, egyéni megoldásokat választunk, azokból pedig a végén nem feltétlenül születik jó közös megoldás.

Jelenleg szinte mindent áthat a bizalmatlanság és a rosszindulat, a hétköznapi helyzetekből is hiányzik az empátia és a bizalom. Ha egy másik autós leelőz, az első rekaciónk az, hogy egy nyomakodós bunkóval van dolgunk, aki elénk tolakszik, mert nem akarja kivárni a sorát, nem pedig az, hogy tényleg eltévesztette a sávot, mert nem ismeri a környéket, vagy egyszerűen még csak korán reggel van, és ahogy mi magunk is, úgy autóstársunk is még félig alszik a volán mögött. Szociálpszichológusok amúgy is előszerettel mondják, hogy egy ország mentális állapota jól érzékelhető abból, hogy milyen a közúti közlekedés kultúrája. Ennyi, az életéért futó gyalogost nem sok országban látni.

Kevés tételmondatot ismételtünk többször az elmúlt években, mint hogy a demokráciát nekünk magunknak kell alakítanunk. A piac sem történelmi fikció, és nem is eleve elrendelt valami, hanem kulturális, történelmileg erősen determinált képződmény, aminek szabályait jelentős részben mi magunk alakítjuk, néhány objektív korláttól – lásd méret – eltekintve. Az emberek máshol sem jobbak, mint nálunk, csak éppen a közösen kialakított szabályaik jobbak, többnyire be is tartja őket mindenki, ezért tűnik úgy messziről, hogy az érettebb demokráciák jobban működnek.

Ha nem hiszünk a demokráciában, nem lesz. Hittünk benne valaha?