Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Nincsenek tiszta megoldások

2003.09.11. 09:30
"Minden nap hoztak egy csomó ártatlan embert ezekhez a sírokhoz, és nekiálltak kivégezni őket. Minden nap [...] reggel kilenc körül elkezdték a kivégzéseket, és egészen délután ötig folytatták. Buszokon hozták az embereket. [...] [Előtte] bulldózerrel gödröket ástak. [...] Ebbe lökték bele az embereket összekötött kézzel és bekötött szemmel. Aztán lőni kezdtek. Aztán a bulldózerrel betemették őket."

"Hallottam a lövéseket és az emberek kiáltását. Minden nap többször. [...] A tetőről látni is lehetett, ahogy lelövik és eltemetik őket a gödrökben. [...] Néha két ember volt összekötve. Az áldozatok semmit sem tudtak csinálni - egyszerűen lelőtték őket."

Aztán a bulldózerrel betemették őket
A beszámoló két iraki farmertől származik, a Human Rights Watch, New York-i emberi jogi szervezet oldalán olvasható. A HRW jelentése részletesen dokumentálja azokat a tömeggyilkosságokat, amelyet 1991. március 7. és április 6. között követtek el az al-Mahavil katonai bázis mellett, Dél-Irakban. Az áldozatok - több mint kétezren - síita irakiak voltak, akik az öbölháború utolsó napjaiban fellázadtak Szaddám ellen.

"Amikor elkezdtek leszállítani minket a buszról, néhányan imádkozni kezdtek. Anyám azt mondta, hogy imádkozzam én is, mert meg fogunk halni. Hallottam, hogy gyerekek kiabálnak. Megfogtuk egymás kezét, én, anyám, az unokatestvérem meg a nagybátyám. Aztán belöktek minket a sírba. Ahogy leestem, [éreztem], hogy egy csomó test van alattam. [...] Aztán elkezdtek lőni. [A katonák egyike rám mutatott] és azt mondta, 'az még nem halt meg, lődd le!' Megint lőttek, de nem találtak el. Elkezdték betemetni a gödröt egy bulldózerrel. [...] Megpróbáltam kimászni. [...] Hallottam, ahogy egy ember [...] azt mondja a bulldózeresnek, toljon ránk több földet, mert látta, hogy én még nem vagyok eltemetve. De a bulldózeres elment, és nem folytatta a munkát." Naszír Hádi Hazim al-Husszeini akkor tizenkét éves volt.

Az Irakot az elmúlt harminc évben kormányzó Ba'asz párt rémtetteiről nincsenek megbízható információk. Az áldozatok száma feltehetően csak növekedni fog, ahogy egyre több és több tömegsírt tárnak fel a szövetségesek. Jelenleg úgy tudni, hogy több százezren haltak meg Szaddám Huszein totalitárius diktatúrája alatt, részben a titkosrendőrség keze által "békeidőkben", részben az 1991-es, balul elsült felkelés leverése után. A módszerek változatosak voltak, a Ba'asz az egyszerű tömegsírba lövetéstől a gáztámadáson át a szadizmus legkülönlegesebb vállfajaiig mindenben otthonosan mozgott. A becslésben nincsenek benne azok, akik a nyolc évig tartó esztelen iraki-iráni háborúban, illetve az 1991-es, ha lehet, még esztelenebb öbölháborúban haltak meg, mind a három érintett országban. Az ő halálukért is a Ba'asz párt és Szaddám a felelős.

Az ő halálukért is a Ba'asz párt és Szaddám a felelős
Az afganisztáni tálibok sem voltak sokkal jobbak, még ha nem is dolgoztak nagyipari módszerekkel. A meghódított városokban hajlamosak voltak "mindenre lőni, ami mozog" (HRW), gyakran az utcán hagyták azok holttestét, akiket nem valami gödörbe lőttek bele. A kutyák falták fel őket. A foglyokra sem mindig várt jobb sors, egyes beszámolók vasrudakkal vagy vastagabb kábelekkel agyonvert áldozatokról beszélnek, másokat szállítókonténerekbe zártak, akár százával, amíg meg nem fulladtak.

Békeidőben is barbárok módjára viselkedtek, az iszlám törvények legsötétebb elemeit, a nyilvános lefejezést, megkövezést, csonkítást téve a normává. Megbízható adatok nincsenek arról, hogy pontosan hány ember életébe került az országot a legsötétebb középkorba visszakormányzó tálibok rémuralma, de tízezrekről van szó. Mellesleg szétromboltak szinte mindent, ami a szerencsétlen ország gazdaságából még megmaradt, bár kétségtelen, hogy ebben - mint ahogy persze a gyilkolásban is - elődeik is kitettek magukért.

Ezeket a rémtörténeteket azért érdemes felidézni, hogy lássuk, milyen álságosak és félrevezetőek azok a szeptember 11-ről, az Egyesült Államokról és háborújáról szóló viták, amelyek következetesen csak a történet egyik szereplőjével, Amerikával hajlandók foglalkozni. Amerika vélt és valós indokaival, múltbeli és jelenkori bűneivel, vétkeivel, hibáival, beszédhibás és "ostoba" elnökével, olajlobbijával, zsidólobbijával, fegyverlobbijával, tömegpusztító fegyvereivel, közel-keleti politikájával, környezetszennyezésével, olajéhségével, halálbüntetésével, a fegyverviselést lehetővé tévő alkotmányával, vallásos eszelőseivel, testépítő és robotszerű kormányzójelöltjeivel, "szűklátókörű" lakosságával, kólájával, puskájával, sültkrumplijával.

Most legalább a lehetőség, az esély megvan a két ország számára
Ezek a viták rendre átugorják, hogy Amerika, e méreteihez és hatalmához képest sajátosan befelé forduló szuperhatalom két évvel ezelőtti megtámadása az események olyan sorozatát indította el, amely sok tagadhatatlan kellemetlenség, probléma és könny mellett két, sötétségbe zárt, megnyomorított ország felszabadításához vezetett, és amely legalább némi esélyt adott arra, hogy ez a két középkorba terrorizált ország valamikor csatlakozzon a normális államok közösségéhez, kimásszon abból a veremből, amelybe elsősorban eddigi uraik lökték.

Persze: a tálibok és Szaddám Huszein kiütése csak félsiker, ahogy a korántsem idillikus afganisztáni helyzet és a még mindig naponta órákig áram nélkül maradó iraki városok, a merényletek, a katasztrofális közbiztonság is mutatja. De a félsiker is siker - legalábbis amíg az iraki megszállás és az afganisztáni átmeneti adminisztráció látható bénasága és gondatlansága (vagy alapvető átgondolatlansága?) a visszájára nem fordítja. Márpedig ez nem szükségszerű - különösen a földrajzi helyzete, politikai jelentősége és olaja miatt fontos Irakban nem -, még ha jelenleg talán nincs is sok ok az optimizmusra. De most legalább a lehetőség, az esély megvan a két ország számára. Eddig esélyük sem volt.

Ez az esély egyedül Amerikának (és Nagy-Britanniának) köszönhető. Nem az elvont, az iraki és afganisztáni emberek sorsán mit sem segítő nemzetközi jognak, nem a nemzetközi jogot "elvszerűen" védő Franciaországnak és Németországnak, nem a rideg és véres valóságtól fényévekre elrugaszkodott, a sárba tiport emberi jogok helyett a szuverén államrendet védő ENSZ-nek. Ha rajtuk - Franciaországon, Németországon vagy a jórészt ostoba és naiv jelszavakkal utcára vonuló, a háborút minden áron ellenző európaiakon - múlott volna, Szaddám hónaljig véres mészárosai még mindig a helyükön volnának, és folytathatnák gyalázatos, égbekiáltó gaztetteiket.

Teljesen tiszta megoldások nem léteznek a Szaddám Huszeinek és Omár mollák világában
Mindez nem azt jelenti, hogy Amerika áldott jó szíve miatt vállalta volna fel Afganisztán és Irak felszabadítását. Az "csak" Amerika terrorizmus elleni háborújának - amiről egyébként lehet és kell is vitatkozni - eredménye. És akiket érdekel, valóban érdekel az afganisztáni és az iraki emberek sorsa - szemben a háborút részben téves idealizmusból és különböző gyerekes összeesküvés-elméletekből kiindulva ellenzőkkel, tisztelet a kivételnek -, azoknak el kell fogadniuk azt az eszközt, amely a valóságban egyedül áll rendelkezésre ezeknek az embereknek a megsegítésére: a szuperhatalom által végbevitt fegyveres erőszakot. Akármilyen "valós" okok és érdekek is húzódnak meg mögötte. Mert teljesen tiszta megoldások nem léteznek a Szaddám Huszeinek és Omár mollák világában. Azok pedig, akik szeptember 11-én és a világra gyakorolt hatásán töprengenek, nem hagyhatják figyelmen kívül ezeket a fejleményeket. És egyikünk sem felejtheti el, hogy ki volt az, aki egyedül mert és tudott tenni valamit.