Idegen állatvédőként ugrálni NEM MENŐ

Teljesen zavarbaejtő, hogy Magyarországon milyen gyorsan változik a divat. Volt az a két hónap, amikor az ATM-kitépés volt a sláger, aztán néhány hete jött a bankrablás-őrület, nagyjából tavaly ősszel pedig úgy kapta el hazánkat az állatvédelem, mint tinédzser lányokat a pucsítva fotózkodás. Először jött a nagyot durranó Négy Mancs és a libatömés, aztán a libatépésen kiakadó svéd tévések, most a héten pedig egy TESCO parkolójában ismét a tömés ellen tiltakoztak. Mint minden gyorsan múlú divathóbort, ez is elég ciki.

Azt viszont mindjárt az elején szögezzük le, hogy az állatkínzásnál semmi sem cikibb. A néhány hete macskák szemeit kiszúrogató középiskolások ugyanúgy a társadalomtól elkülönítendő emberek, mint Marian Cozma gyilkosai. Aki ilyet csinál, az bármikor, bármire képes. Óvodában hangyák lábait kitépkedni még elfogadható, ezek után minden nagyon súlyos lelki problémákra vall.

Ahogy Winkler úr kiváló cikkében itt az Index hasábjain kifejtette, a libatömés bizony állatkínzás. Mint ahogy a libák tollainak kitépése is az. Nem abban az értelemben, ahogy haszonállatok levágása is az bizonyos szempontból, hanem hogy szimpla barbarizmus. A marhák, csirkék meg egyéb szőrös és pelyhes állatkák megölése ellen tiltakozni kicsit nevetséges és elég ciki, a természet legelemibb törvényét - megeszik az erősebbek a gyengét - tagadó álláspont. A leölés mikéntjén lehet vitatkozni, ám az a helyzet, hogy hat és fél milliárd embert már nem lehet úgy táplálni, hogy minden egyes levágott coca jogai biztosítva legyenek. A libatömés és -tépés azonban egészen más tészta, és nem is lehet emberi szükségletek emlegetésével védeni.

Magyarország nagy peche, hogy nagyjából az a nemzetközi libamáj-biznisznek, mint Afganisztán a heroinnak. A világ libamájának nyolcvan százaléka tőlünk származik. Tollban szintén elég jók vagyunk. A kutya pedig itt van elásva, hogy egy parádésan állatkínzó fordulat is be legyen vetve. A kábítószertermelésből élő országok mindennapjainak tönkretétele a fejlett világ nagy bűnei közé tartozik. Mivel sokkal egyszerűbb növényirtó szerekkel beszórni kolumbiai falvakat, mint rálépni a tökeire New Yorknak és Hollywoodnak, az évtizedek óta semmilyen eredményt nem produkáló amerikai drogháborúba fektetett irtózatos pénzeket inkébb az előbbire fordítják.

Libamáj-faló franciáknak és a pihe-puha ágyakért rajongó skandinávoknak beszólni bátor és menő cselekedet lenne. Azt hazudni nekik, hogy a libatoll kitépésének vannak a libák számára is élvezhető módszerei, csak a vérszomjas magyarok nem ismerik ezeket, az gyáva és ciki. Mint ahogy igen béna dolog áruházak ellen tiltakozni azért, mert ezek libamájat mernek árulni. Nincs olyan épelméjű logika, amely szerint a hipermarket kínozná az állatokat, nem pedig azok a felelős vásárlók, akik megveszik a libamájat.

Igen ciki, de a nemzetközi helyzet végül úgy fokozódott, hogy a magyar nép más, szerencsésebb nemzetek kiszolgálója lett. Amíg a gazdagok megveszik a libamájat meg a dunyhát, a mi sorsunk ezen igények kielégítése. A libákkal kegyetlenkedő magyar vállalkozók és alkalmazottaik vegzálása pont olyan, mint bangladesi szülőket hibáztatni azért, amiért a hatéves gyerekük tanulás helyett napi 16 órában focilabdákat varr össze. Döntésükért természetesen ők is felelősek valamilyen mértékben, de azt hinni, hogy az ő csesztetésükkel bármi megoldható, minimum súlyos naivitásra vall. Nagyjából mint a kolumbiai ültetvények levegőből pusztítása.

Az pedig egyáltalán nem mellékes, hogy nagy szerencséjére Magyarországnak csak szárnyasok életét kell tönkretennünk a boldoguláshoz, nem pedig csemetéinkét. Sajnos ezek a most nálunk felbukkant, az állatvédő mozgalmakon belül egy elég béna szubkultúrát képviselő szervezetek éppen arról híresek, hogy sokszor nem hajlandóak különbséget tenni ember és állat közt. A TESCO előtt akciózó, amerikai bázisú PETA híres-hírhedt plakátján a valóban borzalmas sorsú csirkék szenvedése és a holokauszt közé tett egyenlőségjelet. Az állatvédők nem hajlandóak megérteni, hogy akárcsak a mákra utalt afgán parasztoknak, a magyar libaipari munkásoknak sincs sokszor nagyon más lehetőségük. Mi az az életminőség-romlás, amit még vállalnia kell az embernek, és melyik az a pont, ahol már lehet állatot kínozni a megélhetésért? Az éhhalál? Valami még előtte? Én őszintén nem tudom, de hogy ez az ügy nem olyan fekete-fehér, ahogy ezek a nagyszájúak beállítják, az egészen biztos.

Ha meg is valósulna az állatvédők álma, és az EU tényleg szigorúan betiltaná valamennyi tagállamában a libák ilyen-olyan kínzását, az sem oldana meg semmit. Magyar libák akkor már nem szenvednének, viszont a kínt exportálnánk még a miénknél is szerencsétlenebb országokba, ahol tényleg nem engedhetik meg maguknak, hogy állatwellnessel is foglalkozzanak. Ezt az utat járta be a kábítószertermesztés mellett a gyermekprostitúció is. Meglehetősen naiv azt képzelni, hogy esély van a kegyetlenség nélküli világra. Azokat hibáztatni ezért, akik csak kényszerű kiszolgálói ennek a rendszernek viszont nagyon ciki.