Átvett kazetták uralmának vége = MENŐ

Voltak évek, amikor az volt a jani, aki minél többet tudott obskurus sorozatgyilkosokról, és a lehető legtöbb koncertfelvétele volt meg valami közepesen ismeretlen kultegyüttestől. Ez már így leírva is borzasztóan hülyén hangzik, pedig tényleg így volt. Alig másfél évtizede a popkultúráért betegesen rajongóknak nem volt még a kezük ügyében a végtelen tudás és a végtelen adat.

Az internet a popkultúra fogyasztásánál kevés dolgot változtatott meg alapvetőbben. A múzeumok látogatottsága nem csökkent ebben az időszakban. A tudományos felfedezések ismertetésének módja sem változott meg olyan nagyon. A magasnak nevezett művészet és a fontosnak nevezett tudás nagyjából ugyanúgy terjed, mint tíz, húsz, vagy akár száz éve. Lehet, hogy most a Kindle és társai megtörik a könyvek mindenhatóságát, de ha tippenlni kellene, akkor azért inkább nem. A popkultúrával azonban máshogy van.

Ma gyakorlatilag nincs olyan populáris művészeti termék, ami ne lenne két kattintással elérhető az interneten. Letölthető minden film – még ha persze nem is feltétlenül legálisan, de ez ma már szó szerint senkit nem érdekel –, streamelhető minden lemez, fent van az összes fotósorozat, divatanyag, cikk, és persze számtalan meghatározhatatlan műfajú alkotás, ami eleve internetre készül.

Komplett könyvtárak máig nem elérhetőek online, cserébe viszont a Wikipédiáról igenis mindent meg lehet tudni Felipe Jesús Consalvos kubai szivarkészítőről és kollázsművészről. Nincs a hagyományosan a popkultúrával összekapcsolt szubkultúráknak egyetlen ficakja sem, aminek minden tudása ne került volna fel mára az internetre. Akár az antropomorf, szőrös lényekről, akár a suedehead nevű proto-skineheadekről, akár a sapeur névre hallgató kongói ficsúrokról szeretne mindent megtudni a kíváncsi érdeklődő, ha nem is a Wikipédián, de valahol az interneten biztosan megtalálja.

Nem volt ez ám mindig így. A mainstream terjesztési csatornákból kimaradó filmek vagy lemezek beszerzése sokáig borzasztó nehézségekbe ütközött. Nemcsak a Vasfüggöny mögé szorult Magyarországon, hanem még a nyolcvanas évek Amerikájában is az alternatív szórakozási formákért rajongók idejük nagy részét voltak kénytelenek a beszerzési csatornák kiépítésére, feltárására és karbantartására fordítani. Nyilván romantikus és izgalmas volt, de azért ne sajnáljuk, hogy ma már könnyebb.

A művészeti alkotások begyűjtéséhez hasonló nehézségekbe ütközött az egyszerű információk beszerzése. Hogy messzebbre ne is menjünk, az emberiséget leginkább érdeklő két téma, a szex és a halál is féllegális, szürke zónában lebegett. A pornórobbanás valamivel megelőzte az internetét, ám a végső lökést ahhoz, hogy bárki megtudhassa, mit kezdhet egy férfi egy nővel (nyolc férfi három nővel, két férfi egy öregasszonnyal és egy porszívóval, tizenkét nő egy zöldségesstanddal, satöbbi), az internet adta meg. És ugyanez a helyzet a halállal is. 25 éve még személyesen kellett ismerni a legmenőbb arcokat, ha valaki tudni akarta, hogy néz ki a halál, ma már a fél internet tele van a szenvedés és az emberi kegyetlenség dokumentálásával.

A popkultúra mindig elitista marad, és a menő arcok örökké azért fognak felhúzott orral járni, mert egy lépéssel a többiek előtt haladnak. Az azonban szánalmas korszak volt, amikor valaki attól tudott menő arc maradni, hogy nem adta kölcsön átvevésre valami féltve őrzött kazettáját. Ma minden adat és minden információ mindenki számára elérhető, így ezekkel villogni már egyszerűen nevetséges.

Így hát mára változtak a játékszabályok. Egyrészt ilyen periférikus helyekről is, mint Magyarország, lehet ha nem is az élvonalba, de hozzá eddig elképzelhetetlenül közel kerülni. Nincsenek már áttörhetetlen korlátok, csak időre és kitartásra van szükség ahhoz, hogy az irtózatos adat- és információtengerből valaki ki tudja válogatni az értékest és a jót.

Éppen ez a szűrőszerep, hülye angol kifejezéssel a human filter váltotta le az adatmorzsák irigy őrzőit. És szerencsére borzasztóan felértékelődött a kreativitás, az eredeti tartalom előállításának képessége is. Viszont mivel az információs zaj hatalmas, a legjobb ötletek is nehezen érvényesülnek egy jó szűrő nélkül. A művész-ügynök szimbiózis továbbélésének fura mutációja ez.

Tök jó egy olyan korban élni, amikor egészen nyilvánvaló, hogy az emberiség – legalábbis az a része, amely élete nagy napjaként emlékszik arra, amikor először játszhatott a Robot Unicorn Attackkel – fejlődik.