A pénzedért többet követelni = NEM MENŐ

2011.06.18. 18:40

Valami nem stimmel az olyan emberekkel, akik nem tudják elfogadni, hogy a pénzükért tényleg csak annak ellenértékét kapják meg. Sajnos Magyarországon sok ilyen ember van. Akik a fapados repülőjegy mellé fizetnek a teljesen értelmetlen gyorsított beszállásért, aztán a buszban állva várnak, míg a többi utas szép kényelmesen átsétál a beszállókártyákat ellenőrző személyzeten. Akik a McDonald’s-ban extra igényekkel állnak elő a hamburgerükkel kapcsolatban, és kelletlen pofát vágnak, amikor a pultos a kiszolgáláson kívül semmi másra nem hajlandó, viccelődve bájcsevegni pedig különösen nem.

Pedig az ilyen minimál-szolgáltatások ugyanúgy élvezhetőek, mint a minimál-tárgyak. Nem kötelező az IKEA-ban vásárolni, de ha már odamegy az ember, akkor igenis álmélkodjon az áruházak raktárszekciójának hatékonyságán. Nem is áruház az, csak egy áruház csontváza, viszont olcsó, és semmi ízléstelenség sincs benne. Nagyon sok ízlés sem, de aki arra vágyik, az egyrészt menjen máshová, másrészt meg legyen hajlandó fizetni is érte.

A fogyasztók, a magyar fogyasztók igénye az olcsó, csiricsáré, ugyanakkor minőséget hazudó vackokra viszonylag jól dokumentált. Ez az igény azonban szöges ellentétben áll az ugyanezeket  a fogyasztókat kiszolgáló globális multicégek letisztult hatékonyságával, uniformizált, a világon mindenhol felfogható egyszerűségével. A konfliktus így elkerülhetetlen, ahogy azt bármely magyarországi elektronikai hipermarket elkeseredett, a kevés pénzért követelt, nevetséges elvárásokat teljesíteni képtelen eladója tanúsíthatja.

Gyorséttermektől az egyéni ízlés kiszolgálását, fapados légitársaságoktól a királyi bánásmódot elvárni teljesen felesleges. Ezeket nem azért hozták létre, hogy – ahogy azt Magyarországon mondani szokás – kinyalják a kedves vevő seggét. Hanem hogy olcsón, gyorsan és hatékonyan kiszolgálják a fogyasztók egyszerű igényeit, mint például telerakni a hasat, vagy eljutni eminnét amoda. Nálunk ezt sajnos sokan nem értik, a helyzetet pedig még tovább súlyosbítja sok honfitársunk kényszerképzete, amely szerint túl lehet járni a rendszer eszén.

A jelenség nemcsak Magyarországra jellemző, hanem sajátja gyakorlatilag minden többé-kevésbé gazdag és többé-kevésbé jóléti társadalomnak, amelyben még néhány évig mindenki annak tudatában élhet, hogy a gondoskodó állam úgysem hagyja olyan nagyon pofára esni alattvalóit. A mienknél gazdagabb vidékeken abban hisz mindenki – egyébként jogosan –, hogy a hatalom majd közbelép, mielőtt mindenki az utcára kerül elárverezett háza elvesztése után, így vígan lehet tovább eladósodni. Magyarországon is van ennek szerepe az önámításban, ám nálunk a rendszer becsaphatóságába vetett hitet inkább az táplálja, hogy a rendszer egy részét, nevezetesen a magyar államot, tényleg be lehet csapni. Sokszor, pofátlanul és büntetlenül.

A puskázó diák, a korrupt hivatalnok és az egész tákolmány elpusztíthatatlan házigalambja, az adócsaló polgár, egy élet tapasztalataival a háta mögött tudja, hogy lehet és érdemes is csalni. A hit a kellő kitartással mindig megtalálható kiskapuban akkor is él, amikor ugyanezek az emberek a szabadpiacon fogyasztanak. Ott viszont, ahol a cégek nem olyan csapnivaló gazdák, mint az állam, ezek a kiskapuk egészen egyszerűen nem léteznek. Vagy ha léteznek is, tényleg nagyon-nagyon kicsik.

A szembesülés azzal, hogy nincs ingyen ebéd, különös lelkiállapotba taszajtja az olyan embereket, akik egyébként megszokták, hogy de. Reklamálnak. Balhéznak. KÖVETELIK, hogy megkapják, ami szerintük, és nem a rohadt tolvaj kereskedők szerint a pénzük ellenértéke. Hőbörgésükkel pedig képesek elrontani azok élményét is, akik tényleg nem szeretnének semmi mást, csak fogyasztani, szórakozni, és hátsó szándékok vagy ravaszkodás nélkül elkölteni a jól megérdemelt pénzüket.