De miért az MDF, mért nem inkább az LMP?!

(A cikket a szerző eredetileg a vitatott írást közreadó Népszabadságban szerette volna megjelentetni, a lap azonban torlódásra, helyhiányra hivatkozva a választásig már nem vállalta a közlését. A Magyar Nemzet, ahol ez után próbálta közreadni, a tartalma okán hárította el.)

A négy évvel ezelőtti választási kampányban épp ilyen tájt írtam egy választ a Népszabadságban Debreczeni Józsefnek, egykori barátomnak, volt MDF-es harcostársamnak, erős értetlenséggel vizsgálva akkori különös politikai álláspontját. Ő ugyanis már akkoriban is azt szuggerálta nyilatkozataival, cikkeivel, hogy 2006 tavaszán - Gyurcsány és Orbán között választva - már nem a demokratikus rendszeren belüli alternatívák, hanem rendszerek között döntünk. A parlamentáris jogállam és a populizmusnak nevezett rendszer között. Amely utóbbi ráadásul >>antikapitalista és antiglobalista, továbbá piac-, verseny- és tőkeellenes<< is.

Én ezt tévedésnek láttam, és azt állítottam, hogy mindannak ellenére, amit politikai közéletünk kultúrájának romlásáról elmondhatunk - és ami ráadásul a szereplők, ha nem is azonos, de közös felelőssége -, valójában változatlanul csupán az alkotmányosan garantált liberális demokrácián belüli kormányzati alternatívákról határozunk. Meglehetősen abszurdnak találtam, hogy Debreczeni Jóska, jobboldali létére úgy véli, neki kell mozgósítania a volt baloldali szavazókat, hogy védjék meg Orbántól és a jobboldali Fidesztől a liberális demokráciát. Cikkeire válaszul azt írtam neki: „Sok mindenben igazad van neked, kedves barátom, a jobboldalt bírálva, úgy elméletileg. Én is szívesebben szavaznék egy stiláris eleganciájával hódító, mondjuk, a bibói politikai kultúra eszköztárát és erkölcsi normáit, az észérvek és a nemes érzelmek harmóniáját képviselő jobbközép pártra. Amely ugyanakkor ökoszociális liberális konzervatív programot hirdet. De ezt sajnos nem látom a színen. Se Te nem hoztad létre, se én, se más. Van e helyett egy, megengedem, populista konzervatívnak nevezhető jobboldali szövetség, amely azonban mégiscsak, minden hibájával együtt is arra a kihívásra próbál választ adni, amit korunk média vezérelte tömegdemokráciája állít az értékkonzervatív felfogás képviselői elé. S ma az ökoszociális elkötelezettsége ígéretesebbnek látszik, mint tegnap. Hogy az említett kihívásra csak ez a szemünk láttára formálódó populista konzervatívizmus képes hatásos választ adni? Még mindig remélem, hogy nem csak ez. De más egyelőre a közelébe sem jutott e lehetőségnek. Érteni vélném, és elfogadnám, ha a Fidesz és Orbán Viktor politikáját bírálva az MDF mellett mozgósítanád a közvéleményt, mondván, hogy jótékony hatása lenne a Fideszre, ha nem maradna egyedül a jobboldalon. De Te nem ezt teszed.”

Most persze mondhatná az olvasó, hogy 2010 tavaszán aztán már nem lehet okom a panaszra, hiszen Debreczeni József ezúttal épp az MDF mellett agitál (Népszabadság, március 29.). Sőt, maga is újra jelöltséget vállalt a párt színeiben.

No igen, csakhogy 2006 óta eltelt négy nem akármilyen év. És amint tudjuk, teljesült Debreczeni József vágya, sikerült „megmenteniük” az országot Orbántól és az akkori jobboldaltól. Hatalmon maradhatott a Gyurcsány Ferenc vezette MSZP-SZDSZ-szövetség, és az elmúlt végtelenül hosszú négy évben is nap mint nap tovább védelmezhették a demokráciát és az országot. 2006 ősze például nyilván sokaknak különösen emlékezetes „élményeket” hozott ebből a szempontból.) Védelmezték, védelmezték, mígnem mára oda jutottunk, hogy a politikai kultúránk immár romokban, mind szélesebb körökben nyer polgárjogot a korábbról ismeretlen kíméletlenség, durvaság és a rasszista nyelv. A demokratikus intézményeink iránti bizalom a mélyponton, a korrupció a korábbiaknál is kiterjedtebb, a szolidaritás pedig még gyengébb, legyen szó akár az országon belüli politikai közösségek közötti, avagy a nemzetrészek közötti, a nemzedéki, a jövedelmi rétegek vagy az országrészek közötti szolidaritásról. A növekedés visszaesett, az adósságállomány és a munkanélküliség nő. Társadalmunk tovább öregszik és lélekszáma folyamatosan csökken. 2010 tavaszán, az első szabad választás huszadik évfordulóját egy anyagi és lelki tartalékaiból kifogyott, megfáradt, csökött életkedvű, befele forduló, végletesen bizalmatlan népesség köszönti. Hosszú történet vezetett ide, de a folyamatra a koronát kétségtelenül az elmúlt négy év tette fel.

Ami a pártok világát illeti, az SZDSZ valósággal megsemmisült e nehéz demokráciavédő küzdelemben, az MSZP-nek alighanem már a megszerezhető mandátumok egyharmada is csak szép álom lehet. Erős hajrával talán még megcsíphet egy holtversenyt azzal a szélsőjobboldali Jobbikkal, amely szépen felserdült itt a nagy tusakodás árnyékában, amíg a korábbi szereplők, főként az (egykori) nagyok, az MSZP és a Fidesz egymáson keresték a fogást, hogy kétvállra vihessék végre a másikat.

És mintha az MDF-nek se használt volna az idő múlása. Hol van ez a mai párt akár csak a 2006-ostól is? Pedig már az sem volt egy makulátlan erkölcsű dalia. Akkor azonban, amint azt a két forduló között nyilvánosságra hoztam, még én is adtam neki egy esélyt a megújulásra. 2006-ban ugyanis megosztottam a szavazataimat. Egyéniben a Fidesz jelöltjére szavaztam, listán azonban az MDF-re, mert egyfelől a választáshoz közeledve egyre erősebben tartottam tőle, hogy a Fidesz egyedül kevés lesz a kormányváltáshoz. Másfelől eleve hibásnak véltem és helytelenítettem az „egy a tábor, egy a zászló” jelszavával jelzett fideszes stratégiát, és azt gondoltam, a Fidesznek is a javára válna, ha nem maradna egyedüli szuverén szereplőként a jobboldalon. Ezért is kértem a második forduló előtt nyílt levélben Dávid Ibolyát, hogy függetlenül az őket a jobboldalról érő sok korábbi, méltatlan támadástól, mentve a még menthetőt, ne zárkózzanak el a Fidesszel való tárgyalástól, hanem mielőbb egyezzenek meg az egymás javára történő kölcsönös visszalépésről. Ami akkor is indokolt az MDF szempontjából, ha végül is nem hoz majd a jobboldalnak a kormányváltáshoz szükséges számú mandátumot. Hiszen szavazóik többsége egyszerre akar jobboldali alternatívát a Fidesz mellett és ugyanakkor kormányváltást. S ha mindent megtesznek a kormányváltás érdekében, ami tőlük telhető, erre alapozva a választás után sokkal hitelesebben, eredményesebben folytathatják majd az MDF újjászervezését, megerősítését. Az Orbán- és Fidesz-ellenes indulat azonban végül is nem engedte meg a párt vezetőinek, hogy az MDF és a jobboldal érdekét egyaránt szolgáló jó döntést hozzanak. S ezzel egyszer s mindenkorra el is vágták maguk előtt azt az utat, amelyen az addigi nyilatkozataik szerint járni akartak, vagyis hogy részesei, sőt ösztönző lehessenek a magyar jobboldal megújulásának, hogy a választás után jobbközép, konzervatív pártként erősödhessenek meg. A 2006 tavaszi választás óta ebből a szempontból csak rosszabbnál rosszabb lépéseket tesznek. Az a választási programjukban és még Katona Kálmán főpolgármesteri kampányában is felcsillantott remény is meglehetősen gyorsan elhalt, hogy a konzervativizmusuk megújításában nagy hangsúlyt kap majd a zöld értékek, az ökológiai érzékenység felé való tájékozódás. Egyre szembeötlőbbé vált a párt témáiban is, mondandójában is a gazdaságcentrikus liberalizmus képviselete, a neoliberális ideológia vállalása. Bokros Lajos pajzsra emelése, és az MDF programjának azonosítása Bokroséval, illetve a voltaképpeni beolvasztása a Bokroséba, ezen a pályán már logikus végkifejlet.

Az az ámokfutás azonban, amellyel ezt az irányváltást az MDF Dávid Ibolyához hűséges vezető csoportja keresztülerőszakolta a párton, még ebből sem feltétlenül következett.  A demokratikus normák és eljárásrend sokszori nyilvánvaló megcsúfolása, a frakcióból, pártból való önkényes kizárások, zsarolások, szabálysértő jelöltállítás, az SZDSZ-töredékkel való összeállás elfogadtatásának igen kevéssé elvszerű, ám annál viszontagságosabb története után az már végképp felfoghatatlan, hogy képes Debreczeni József ezt a mai MDF-et „a demokratikus értékek védelmében” a szocialisták egyedüliként megmaradt potenciális szövetségeseként magasztalni. Nem mintha az MSZP-t az elmúlt négy éves teljesítménye feljogosítaná „a demokratikus értékek” védelmezőjének szerepére, de ezt most hagyjuk.

Debreczeni József ugyanis most épp ott tart, hogy az MSZP vezetőit bírálja, mert csak a legszűkebben vett érdekeiket nézik, és ahelyett, hogy a lehetséges demokráciamentő szövetségest látnák az MDF-ben, egyre nyilvánvalóbban szeretnék a versenypályán kívül tudni, féltve tőle a kevéske szavazójukat. Természetesen változatlanul osztja abbeli  meggyőződésüket, sőt, tán náluknál is harcosabb képviselője az eszmének, hogy „a valódi politikai vízválasztó ma nem a bal- és a jobboldal, hanem a demokratikus és az antidemokratikus erők között húzódik”. De zokon veszi, hogy e vezetők már csak az MSZP-ben látják a demokráciavédelem garanciáját, és maguk is kapkodva a levegőért, az MDF-et mindinkább igyekeznek a víz alá nyomni.

Ennél is érdekesebb azonban, mondhatni a médiamanipuláció iskolapéldája, tanítanivaló, ahogy mindeközben a bejutásra az MDF-nél jóval esélyesebb LMP-et próbálja eláztatni a baloldali érzelműnek gondolt olvasó előtt. „Mások persze leszavaznak egy ismeretlen pártra, mert naívan elhiszik, hogy éppen tőlük lesz más a politika. Pedig erről a képződményről biztosan csak annyit lehet tudni, hogy előzményei 2006 őszén is a kormány ellen ágáltak; hogy a Fideszről ma sincs egy rossz szavuk; hogy legnagyobb hőstettük a már lemondott Gyurcsány följelenése volt; s hogy – hihetetlenül simán – mind a húsz listán bekerültek az induló nagy pártok közé.”

Vagyis az egymásba kapaszkodó MDF- és SZDSZ-töredékből létrehozott, Bokros Lajossal megfejelt sajátos képződmény a két párt közelmúltbeli viselt dolgai ellenére hiteles demokrata, ellentétben az LMP-vel, amely úgymond ismeretlen, tehát nem az. És nyilván csak a naivitás okán hihető, hogy egy párt, amelyet többek között éppen a korábbi szereplőkből való kiábrándulás, a velük való elégedetlenség hozott létre, ezért mindenekelőtt a demokratikus politika hitelének visszaszerzéséért lép a pástra, és egyelőre legalábbis tartja magát a hirdetett normáihoz, alkalmasabb a politika megújításához fűzött választói remény beteljesítésére, mint a már sok jó esélyt eljátszott, bizonyítottan alkalmatlan vetélytársa. Erről az új pártról - amelynek valaminő rejtélyes okból a nevét sem írja le - csak annyit lehet tudni... folytatja szerzőnk. És bizton reménykedik benne, hogy az olvasó nála csakugyan kevesebbet tud a nevezett pártról, és vélhetőleg nem kattint rá majd az LMP honlapjára, hogy ellenőrizze az állításait. Mert csak erre lenne szükség, hogy az olvasó leleplezhesse a meglepően igénytelen gyanusítgatásait.

Különösen értékelem egyébként azt a finom mozdulatot, amellyel sejtelmes árnyékot vet az LMP teljesítményére, írván, hogy „hihetetlenül simán – mind a húsz listán bekerültek az induló nagy pártok közé”. Majd rögtön azzal folytatva, ő azt reméli, hogy akik nem fideszesek és jobbikosok, de már az MSZP-re sem szavaznának, azok közül „sokan az MDF-et választják. Mert az MDF végül kínnal-keservvel, de tisztességes listákkal és jelöltekkel (kiemelés tőlem: E. I.) el tudott indulni, ami új helyzetet teremt. Ha ezek után is öt százalék alá próbálják nyomni, az talán hoz egy-két pluszmandátumot az MSZP-nek, de a Fidesznek és a Jobbiknak háromszor annyit.”

Nem lehetne tisztábban, egyenesebben érvelni az LMP-vel szemben, Józsikám, kérdezhetném a régi barátsággal. Ugye, Te is tisztában vagy azzal, hogy ez méltatlan húzás volt?  És ugye azzal is, hogy mivel az MDF három megyében képtelen volt területi listát állítani, a többi listán már átlagban legalább 5,45 százalékot kell elérnie ahhoz, hogy az országos eredménye átlépje az 5 százalékos küszöböt, vagyis bejuthasson a parlamentbe. Szóval korántsem kell ahhoz az MSZP vezetőinek 5 százalék alá nyomniuk az MDF-et, hogy elbúcsúztathassák a parlamenttől, elég 5,45 alá nyomniuk.  Ugye azzal nem kevésbé tisztában vagy, hogy az LMP vagy az MDF bejutása csakugyan az MSZP és mellette persze a Jobbik mandátumait csökkenti, a legkevésbé pedig épp a Fidesz mandátumszámát befolyásolhatja. Hiszen a Fidesz az egyéni körzetek esélyese lévén, eleve igen kevés országos listára jutó töredékszavazatra számíthat, amely mandátumra váltható. Megjegyzem, a közvéleménykutatók egybehangzó adatai szerint az MDF esélye az utóbbi időben egyébként az 5 százalék elérésére is csökken, az LMP-é pedig ezzel párhuzamosan emelkedik. Amin én őszintén szólva egyáltalán nem csodálkozom. Mert azt jól sejted, a Fidesz kétharmadától tartó választók is tisztában vannak azzal, hogy a leendő ellenzék súlyáról és hiteléről is döntenek. És valóban már csak azért sem feltétlenül szavaznak az MSZP-re, mert pontosan tudják, hogy e párt meglehetősen hiteltelen lesz a kormánybíráló szerepben, „az még jó ideig úgy lesz, hogy ha ők bírálják a kormányt, simán (és hatásosan) le fogják őket tolvajozni és pancserozni.” Ám ezen gondolkodva, nem feltétlenül Bokros hihetetlen politikai meggyőző erejébe vetik a reményüket, és pláne nem a mögötte feltételezhető kis MDF-es frakció sokat próbált embereibe, hanem inkább azoknak a fiataloknak a csapatába, amely már a nevével is azt üzeni, hogy lehet más a politika, mint amilyennek az eddigi főszereplőktől megtapasztalhattuk. És hogy ez nem csak egy jó hangzó jelszó, ha mással talán még nem is, de azzal máris bizonyítani látszanak, hogy egyenes úton járva, évek tervszerű munkájával építkezve, aktivistáik lelkesedésével hihetetlenül kevés pénzből első ízben valóban országosan választhatóvá tették az ökopolitikai gondolatot. A fenntarthatóság, a társadalmi igazságosság és a részvételi demokrácia eszményét hangsúlyozó minőségkapitalizmus, vagyis a liberális demokrácia megerősítésével társított ökoszociális piacgazdaság programját. Amely úgy kínál kiútat a magyar társadalmat nyomasztó, egymásra torlódó válságokból, hogy mindeközben nem csak a mai önmagunkért és környezetünkért viselt felelősségre, hanem a jövendő nemzedékekért viselt globális felelősségünkre is tekintettel kíván lenni.

Ezért aztán – hadd tegyek én is vallomást – azzal a szavazatommal, amelyet négy éve még megelőlegezett bizalommal az MDF-nek adtam, és amelyre, amint az az elmúlt négy évben kiderült, a párt érdemtelennek bizonyult, az idén tavasszal én is az LMP listáját erősítem. Mert szeretnék hozzájárulni a magyar demokrácia ökopolitikai szellemű megújításához, és a szememben az eddigi teljesítményükkel már bizonyították, hogy érdemesek a bizalomra. Remélem, hogy derék ellenzéki párt válik belőlük. A választókörzetemben az LMP nem indított egyéni jelöltet.  Az egyéni szavazatom, mint négy éve, ezúttal is a Fidesz-KDNP jelöltjéé, mert nem kétséges, hogy szükség van a kormányváltásra. A Jobbik pedig nálam természetesen szóba sem jöhet.