Egy hónapja toporognak Líbiában

Éppen egy hónappal a líbiai légtérzár felállítását célzó légicsapások kezdete után a folytatódó harcok és koalíciós támadások ellenére is patthelyzet uralja a konfliktust, amely még nagyon sokáig elhúzódhat. Az észak-afrikai konfliktus körül ott bábáskodik a NATO, az EU, az Afrikai Unió és az Arab Liga is. Mindenki szerepet akar találni magának a megoldásban, miközben érdemi változást egyik fél erőfeszítései sem hozhatnak.

Benne volt a kezdetektől

A líbiai felkelők túlélése és a jelenlegi eldöntetlen állapot egyazon ENSZ BT-határozatnak köszönhető, amely széles lehetőséget adott ugyan a nemzetközi közösségnek, ám kifejezetten megtiltotta az inváziót. Háborút pedig még nem nyertek levegőből, így a konfliktus jövője egyelőre beláthatatlan.

A februárban kirobbant konfliktusban a nyugat hamar aktivizálta magát, és elsősorban francia és brit vezetéssel azóta is több irányú katonai misszió folyik. Az események leglátványosabb részét a légitámadások jelentik, amelyekben többnyire Kadhafi erőit támadják a nemzetközi koalíció gépei. Ebbe sajnos olyan esetek is belecsúsznak, amikor a NATO a felkelőket nézi ellenségnek és őket bombázza le. Három hét alatt a líbiai hadsereg erőinek állítólag harminc százalékát harcképtelenné tették, ám a hatékonyság az elmúlt hetekben jelentősen csökkent.

A líbiai diktátor katonái viszonylag gyorsan alkalmazkodtak a megváltozott környezethez. A nehéz eszközökkel (harckocsik, páncélozott szállító járművek) ritkán mutatkoznak nyílt terepen, inkább a városokban bújnak meg, míg a katonai erők egy része áttért ugyanazokra a taktikára, amit a felkelők használnak (könnyű terepjárók egy légvédelmi gépágyúval felszerelve). A levegőből nézve innentől kezdve nehéz megkülönböztetni, ki a felkelő és ki Kadhafi embere.

Az első hetek változó hadiszerencséje után beállni látszanak a frontvonalak. A felkelők szervezettség és nehézfegyverzet híján képtelenek hatékonyan felvenni a harcot, ráadásul a logisztikai képességek hiánya miatt nem is tudnak jelentősen eltávolodni Bengázitól, a felkelés központjától. Bár egyelőre senki sem számol vele, az ország akár hosszabb távon is két részre szakadhat.

Mit tehet nyugat?

Az elmúlt hetek eseményei azt mutatják, a nyugati országok eltökélték, hogy nem engedik Kadhafinak, hogy helyreállítsa uralmát Líbia felett. Ez siker, a hogyan kapcsán azonban jelentős ellentmondások vannak. Az Egyesült Államok szerepe talán kivételesen a legnyilvánvalóbb: nem akar a konfliktus részese lenni, csak amennyire muszáj. A harcok első időszakában ideiglenes jelleggel vállalta, hogy koordinálja az ENSZ-határozat betartatását, de aztán amint lehetett, ezt átadta a NATO-nak, harcoló erőit pedig kivonta a műveletekből. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lennének amerikai erők a térségben vagy ne támogatnák a harcokat. De amíg a kezdetekben főszerepet játszottak, addig most csak mellékszerepre szorítkoznak.

Ilyen körülmények között a vezetés Franciaországra és Nagy-Britanniára hárult. Különösen Párizs szerepe érdekes ebben a történetben. Az elmúlt hetekben többször is úgy tűnt, hogy Nicolas Sarkozy köztársasági elnök úgy szeretné lezavarni ezt a konfliktust, hogy az ő irányításával, de amerikai vagy NATO erőkkel érjen révbe. A nagy kapkodásban először összehívott párizsi egyeztetésre elfelejtette meghívni a NATO-főtitkárt (és az EU elnökséget adó Magyarországot).

A NATO külügyminiszterei előző héten csütörtökön és pénteken tartották találkozójukat Berlinben. Bár eredetileg nem volt tervbe véve, a csúcson Líbia és az ott fenntartott NATO misszió játszotta a főszerepet. Az amerikaiak április 4-én jelentették be , hogy felfüggesztik saját légicsapásaikat, azóta egyre nagyobb hiány mutatkozik olyan repülőgépekből, amelyek képesek precíziós légitámadásra.

A berlini NATO-találkozó előtt még szó volt róla, hogy Spanyolország és Olaszország esetleg csatlakozik a légitámadásokhoz, de az összejövetel után világosság vált, hogy ez az álmok kategóriájába tartozott. Talán az mutatja a legjobban, hogy mennyire hiány lehet a NATO európai tagjai között a repülőeszközökből, hogy Franciaország és Nagy-Britannia a csúcson próbálta rávenni Hillary Clintont az amerikai álláspont megváltoztatására, a külügyminiszter azonban határozottan elzárkózott.

Anders Fogh Rasmussen főtitkártól kezdve a különféle NATO tisztviselők nyilvános és magánjellegű megnyilvánulásáig az üzenet mindig ugyanaz, a NATO feladata csak az 1973-as számú ENSZ Biztonsági Tanács határozatának betartása. A gyakorlatban ez három dolgot jelent, légi és tengeri fegyverembargó, repüléstilalmi zóna Líbia légtere felett, és a szárazföldi célpontok támadása.

Mint említettük, ebben nincs benne partraszállás, és nincs benne Kadhafi likvidálása sem (bár néhány európai politikus szeretné belelátni). Valószínűleg egyébként a líbiai vezető erőszakos halála sem oldana meg semmit, hiszen gyermekei hasonlóan elszántan viselkednek és állnak ki apjuk mellett, vagy éppen mögött.

A NATO részéről a világos üzenet nagyon fontos. Senki se kezdjen elméleteket gyártani valamiféle újabb keresztes háborúról (ahogy Kadhafi tette) vagy arról, hogy a nyugat ismét le akarja nyúlni az olajat egy arab országban. Talán épp ezért jött létre az a nemzetközi kontakt csoport, amely a politikai megoldást keresi és amelyben a nyugat mellett ott vannak arab és afrikai országok is.

A csoport második, Dohában tartott ülésén döntöttek arról, hogy a Kadhafi rezsim külföldön befagyasztott pénzeit elérhetővé teszik az ellenzéknek (a felkelők szerint ez 100 milliárd dollár lenne, bár homályos, hogy kinél van). Az ellenállók felfegyverzése is szóba került, de ebben nincs egységes álláspont, van aki szerint ellentétes a BT-határozattal, mások szerint nem. Így vagy úgy, a fegyverszállítmányok megindultak, a CNN egyik forgatócsoportja frissen beszerzett harckocsi elleni rakétákat látott a felkelőknél pár napja.

Hol az EU?

Az Európai Unió - amelynek tagjai nagyrészt megegyeznek a NATO tagjaival - az első perctől kezdve közelről követte az eseményeket. Az Unió abból a szempontból egységes volt, hogy kiállt a Kadhafival szemben létrejött líbiai ideiglenes kormány mellett, abban azonban már kevéssé tudtak egyetértésre jutni a tagok, hogy mi legyen a releváns fellépés az EU részéről. Az unió rendelkezik már saját katonai erővel, amely elvileg képes lenne önálló katonai akciókra is, és több tagország azon a véleményen volt, hogy ezt meg is kellene mutatni.

Az Európai Tanács szerint az önálló szerepvállalás egy humanitárius intervenció formájában valósulhatna meg, amikor az ENSZ felkérésére, egy humanitárius válságot megelőzendő bólintanának egy korlátozott - ismét, nem támadó jellegű - szárazföldi katonai akcióra. A Tanács erre már jóvá is hagyott 3,7 millió eurót, és egy olasz admirális személyében ki is jelölte a parancsnokot.

Az ENSZ azonban megköszönte a felajánlást és közölte, hogy nem fog vele élni. Elvileg tehát EU-s katonai szerepvállalással nem kell számolni. A szintén az előző héten tartott EU-s külügyminiszteri találkozón összecsaptak az álláspontok arról, hogy folytatódjon-e egy esetleges EU-s katonai misszió tervezése annak tudatában, hogy az ENSZ nem fog rá igényt tartani. Bár elsőre talán nehezen érthető az újabb beavatkozási kísérlet logikája, valami olyasmiről lenne szó, hogy ha az ENSZ képtelen lesz eljuttatni humanitárius segélyeit Líbiába, akkor katonai erőre lehet szükség, hogy ezek a szállítmányok eljussanak a bajbajutott civilekhez.

A nagy nemzetközi megmozdulásban az EU - minden erőfeszítése ellenére - mellékszereplőnek tűnik. Ez persze még változhat a jövőben, de ehhez valami fajsúlyosabb hozzájárulást kellene tennie a megoldáshoz. Ahhoz a megoldáshoz, amelyet még senki sem lát.

A líbiai ellenzék és a nemzetközi közvélemény egységes abban, hogy Kadhafinak és rendszerének mennie kell. Egyedül az Afrikai Unió tart még ki az excentrikus diktátor mellett. Az afrikai szervezet megegyezési javaslatát nem véletlen, hogy Kadhafi fogadta el, és az ellenzék elutasította. A fő problémájuk az volt, hogy bár Kadhafi lemondott volna a megoldási javaslat szerint, az ideiglenes vezető posztját egyik fia kapta volna meg.

A líbiai helyzet kilátástalanságát tetézi az ellenzék belső megosztottsága.  Igazi ellenzék sose volt az országban és emigrációban is csak elvétve. A törzsi megosztottság sem fogja segíteni a közös
álláspontok kialakítását. Kadhafi oldaláról át- és átállnak ilyen olyan befolyásos emberek, akiknek úgy tűnik csak a nyugat örül, az ellenzék nem. Mindenki egyetért, hogy katonai megoldás nincs, politikai egyezségre kell jutni. Ez valahol itt van a közelben, de még senki sem látja, hogy hol.

A szerző külpolitikai elemző, blogger.