Miért kell azonnal leállítani a paksi erőmű bővítésére irányuló munkálatokat?

A paksi erőmű kapcsán jelenleg két, egymással párhuzamos döntési folyamat zajlik, amelyek a közvélemény számára gyakran összekeverednek. Írásunkban egyértelműen különbséget teszünk a 2012-2017 között lejáró élettartamú, jelenleg működő négy blokk élettartam-hosszabbítása, illetve a négy blokk mellett további egy vagy két (Paks 5 ill. Paks 6) új atomerőművi blokk létesítése (azaz a jelenlegi erőmű bővítése) között. A két projekt a hazai energiatermelés teljesen eltérő távlatú problémáira kíván valamilyen választ adni. Előrebocsátjuk, hogy véleményünk szerint az atomenergia általános megítélése szubjektív kockázatértékelésen is alapuló értékválasztási kérdés is, nem csupán technológiai dilemma. A társadalom kockázatviselő hajlandósága, a társadalmi ellenőrizhetőség, vagy a hátrahagyott hulladék hatása a jövő nemzedékekre éppúgy része kell hogy legyen a mérlegelésnek.

Összességében azt gondoljuk, hogy a jelenlegi paksi blokkok élettartam-hosszabbításának megvalósítása biztonsági kérdés. Az új paksi blokkok építésére irányuló jelenlegi tervek viszont véleményünk szerint elvethetők és elvetendők függetlenül attól, hogy pro-vagy anti-nukleáris álláspontot képvisel valaki.

1. További blokkokra most egyszerűen nincs szükség

A most tervezett bővítés a jelenleg létező 4 blokk mellé újabb 5-6. blokkokat építene, amelyek a 2020-as években már indulnának is. E mellett elkötelezni magunkat most teljesen felesleges. Amennyiben sikeres lesz a tervezett élettartam hosszabbítás, úgy a magyar energiaszektor további 20 évre, 2032-37-ig sínre kerül, az azutáni helyzettel pedig elég 2020 után elkezdeni foglalkozni. Az élettartam-hosszabbítással párhuzamosan új nukleáris létesítményeket erőltetni indokolatlan, hiszen pontosan emiatt nincs döntéskényszer a következő 10-15 évben és nincs szükség új kapacitások létesítésére. A következő 10-15 évben lehetne végre koherens energiastratégiát építeni, annak megfelelő stabil szabályozási környezetet kialakítani, energiahatékonyságot javítani, megújuló energiát és hálózatot fejleszteni, régi alacsony hatásfokú fosszilis erőműveket kivonni - és a kérdésre visszatérni 10-15 év múlva egy, a jelenlegitől nagyban különböző technológiai, energiapolitikai, éghajlatváltozás elleni harc állása környezetben.

2. Idő előtt köteleznénk el magunkat egy régi és dráguló technológia mellett egy technológiai korszakváltás kezdetén

Annál is inkább, mert a következő 10-15 évben mind az anti-nukleáris, mind a pro-nukleáris oldal jelentős technológiai fejlődést vár a saját háza táján. Egy 40-60 éves üzemidőre szóló beruházás megvalósításánál kötelességünk a trendeket is mérlegelni. Ma pedig technológiai áttörést várnak nemcsak az energiatermelés, de az átvitel és elosztás terén is (tíz éven belül versenyképesnek várt napelemek, azok lakossági betáplálását lehetővé tevő okos hálózatok). Egyértelmű trend az atomenergia költségének növekedése az egyre szigorodó biztonsági és hulladékelhelyezési követelmények, valamint a növekvő észlelt kockázat és magasabb elvárt hozam miatt megemelkedő tőkeköltségek következtében. Ezzel szemben a megújuló energiaforrások kiaknázásának költsége folyamatosan csökken. A következő 10-15 évben a világ vezető kutatóintézetei, köztük Németország, komolyan odateszi magát egy atommentes energiatermelés jövőképének megvalósítása mellé. Várjuk meg, mire jutnak.

3. Egyébként sem ilyen típusú villamos energiára lenne szükségünk

Újabb alaperőművi (zsinór) kapacitás kiépítésével tovább romlana a magyar villamos energiatermelés már jelenleg is túlságosan merev szerkezete, és hátrányosan érintené a megújulókat.

A meglévő paksi blokkok már most is 40-45%-át adják az ország villamos energia termelésének. Újabb 1-2 blokk esetén (azok teljesítményétől függően) 60-80%-ra mehet fel az atomenergia részaránya. Ekkora hazai kereslet nincsen zsinórtermelésű alaperőműre, Magyarország így valószínű völgyidőszakban exportálna nyomott árú éjszakai áramot. Ekkora alaperőművi kapacitáshoz viszont mindenképpen szükséges tartalékkapacitás (pl. tározós erőművek), amely nem áll itthon rendelkezésre, tehát azt vagy ki kell építeni, vagy pedig a drága csúcsidőszaki áramot importálnunk kellene. Összességében a már jelenleg is hátrányos, rugalmatlan, alacsony szabályozhatóságú rendszer jellemzői erősödnének új blokkok belépésével, amikor a megújulók egy része (az időjárásfüggő szelesek, vagy a szintén zsinórban menő geotermikus) szintén növelnék a rendszer rugalmatlanságát.  A hálózat szintjén új blokkok belépése tehát nehezítené a megújulók nagyarányú további befogadását Amúgy sem lenne rá pénzünk.

Illetve drágábban építhenénk meg, mint mások

Másrészt pedig meg sem tudnánk építeni. A 2 új blokkos bővítés ára alsó hangon 2000, de inkább 3000 milliárd forint (nem számítva a tartalékkapacitások létesítésének költségét, a Fukusima után előrelátott költségnövekedéseket, stb.) . A GDP 10%-a. Öt darab négyes metró. Ekkora beruházás megvalósítása csak állami közreműködéssel képzelhető el, ami viszont az ország jelenlegi helyzetében finanszírozhatatlan, annak teherbíró képességét jóval meghaladja. A beruházás 30-40%-a a becslések szerint saját tőke kell, hogy legyen, azaz nettó 600 milliárd forintot kellene rá közpénzből közvetlenül költeni, a fennmaradó, hitelből finanszírozott részre kormánygaranciát kell vállalni – a kormánygaranciát pedig beleszámítani az államadósságba. Magyarország még ma is relatíve sebezhető pénzügyi helyzetű ország: stabilabb gazdasággal és alacsonyabb országkockázati megítéléssel bíró országok kedvezőbb kamatra kapnának hitelt.  Az eladósodottság növelése ráadásul homlokegyenest ellentmond a Széll Kálmán tervben priorizált adósságcsökkentésnek. Ráadásul az elmúlt hónapok ellentmondásos kormányzati lépései kiszámíthatatlanná tették a magyarországi energetikai projektek szabályozási környezetét. Jelenleg még 10 MW-os, pár tízmilliárd forintos megújuló energiatermelő kiserőművek is nem, vagy nagyon drágán kapnak banki finanszírozást, nemhogy a bővítés 1000 MW-os, 3000 milliárdos terve – amely így mindenképp csak jelentős állami szerepvállalás és kormánygarancia mellett valósulhatna meg.

4. Illetve ami pénzünk van, az másra kell

A beruházás elvonná az állami forrásokat az energiahatékonyság-javító beruházásoktól.

A magyar primerenergia-fogyasztás csökkentésének és az energiahatékonyság növelésének legnagyobb tartaléka a fűtési célú energiafelhasználás csökkentése épületenergetikai beruházások megvalósításával. Ezek költséges, beruházásigényes, lassan megtérülő beruházások: nemzetgazdasági szinten több 1000 milliárd forintos beruházást igényelnek. Ezek megvalósításához nélkülözhetetlen az állami szerepvállalás. Bár az energiastratégia májusban nyilvánosságra hozott munkapéldánya az energiahatékonyságot említi a fenntartható energiapolitika első számú eszközeként, a kormány gyakorlata köszönőviszonyban sincs ezzel az egyébként helyes célkijelöléssel: a 3000 milliárd bővítés miatti állami teher mellett az Új Széchenyi Terv 10 milliárd forintot szán energiahatékonyságra, 26 milliárdot pedig a megújulók fejlesztésére.  A bővítés nem csak a korábban említett hálózati technikai okok miatt, hanem a közpénz-források elszívásával is jelentősen hátráltatja az energiahatékonyság javítására és a megújulók fejlesztésére a megfelelő pénzügyi háttér megteremtését.

5. A pénz útjai nálunk amúgy is kifürkészhetetlenek

Az évszázad építkezésének korrupciós kockázata rendkívül magas a jelenlegi magyar nagyberuházási gyakorlat és a magyar nukleáris szektor jelenlegi átláthatatlansága mellett.

A hazai energiaszektor állapotait jellemzi az Energiaklub által 2009 januárjában rendezett konferencia, amely nemes egyszerűséggel a „Korrupció az energiaszektorban” címet viselte. Több előadó kimondta: az autópálya építések elmaradásával az energiaszektor vált a politika és párt-finanszírozás első számú forrásává.  Mivel a bővítés lenne az évszázad beruházása, ne legyenek illúzióink ennek megvalósulásával kapcsolatban, különösen, ha az eddig hazai autópálya-építések, metróalagútfúrások, hídfelújítások  költség-és időtúllépéseit, egységköltségének nemzetközi összehasonlítását vizsgáljuk. Joggal gondolhatjuk, hogy mind a projekt menedzsment képességek, mind a kormányzat ereje, mind az átláthatósági gyakorlat (és az azzal fordítottan arányos korrupciós faktor) alapján találunk Magyarországnál jelenleg alkalmasabb országot egy ilyen volumenű beruházás megvalósítására.  Egyébként az élettartam hosszabbítás eredetileg 120 milliárdját, most legutóbb szóba került 180 milliárdját is csak nyilvános költségelemzés és költségkövetés mellett lehetne megvalósítani.

Példátlan és hihetetlen az az átláthatóság elemi követelményeit megszegő gyakorlat, ami a paksi atomerőmű és a hazai atomos gyakorlatot övezi. A 2003-as paksi üzemzavar dokumentumait az Energiaklub perelését követően csak 2007-ben és csak részlegesen hozták nyilvánosságra. Az bővítéssel összefüggő egyes dokumentumokért (Teller-projekt) szintén az Energiaklub indított (jogerősen megnyert) pert, míg a bővítési döntést megalapozó  dokumentumokért (az Energiaklub szintén folyó pere mellett) a szerzők egyike, a parlament Fenntartható fejlődés bizottságának elnöke adott be keresetet az MVM Zrt. ellen, mivel a dokumentumokat mindhiába kérte a villamos művektől.

6. Valójában nem tudunk semmit, mert nem történtek alternatíva-vizsgálatok (vagy legalábbis nem nyilvánosak) és amúgy sincs nyilvánosság

A magyar állam úgy költene el 3000 milliárd forint közpénzt, a GDP 10%-át, illetve vállalna rá kötelezettséget, hogy nincsenek – nyilvános - forgatókönyvek, alternatíva vizsgálatok, melyek a minimum 40, de inkább 50-60 évre szóló beruházást elemeznék az előrelátott technológiai fejlődési lehetőségek (napelemek, hidrogén-üzemanyag, urántól eltérő alapanyagú - olcsóbb – reaktorok) fényében. Ezek bármelyike elfektetheti a ma még jónak tűnő beruházást.  Ez a legnagyobb és véleményünk szerint mindmáig vitathatatlan kifogás mind az élettartam-hosszabbítási, mind a bővítési döntés meghozatalával szemben, hiszen mindkettő közpénz felhasználásával valósul meg, amelynek elköltését egy civilizált országban nyilvános hatásvizsgálatokkal alátámasztani szükséges.

Összességében azt javasoljuk, hogy most lépjünk két lépést hátra. Készítsünk a megújuló energiaforrások fejlesztésén, az energiahatékonyság növelési lehetőségek kiaknázásán, és a szükséges hálózatfejlesztési igények megvalósításán alapuló energiastratégiát, alakítsunk hozzá megfelelő és stabil szabályozási és ösztönzési környezetet, és ne szervezzük át háromhavonta egyéni képviselői indítványokkal az energiaszektor (és a magyar gazdaság) alapjait.

Az atomenergia területén koncentráljunk az élettartam-hosszabbítás biztonságos megvalósítására – ha eldöntöttük, hogy belevágunk - kemény garanciákkal, független szakértői véleményekkel, külföldi hatósági ellenőrzés bevonásával, amelyek a fukusimai és egyéb tapasztalatokat valóban figyelembe veszik.

Használjuk ki a következő 10-15 évet egy, az elmúlt évtizedekben példa nélküli átlátható, korrupciómentes, egyértelműen kommunikált kormányzati stratégiával rendelkező (például az állam és a piac szerepvállalására az egyes területeken), kiszámítható szabályozási környezetű energiaszektor megteremtésére.

Szüntessük meg a fosszilis energiahordozók támogatását (a rászorulóknak nyújtott energiahordozó- semleges rezsitámogatás mellett), éljünk a lehetőséggel és 2013-tól teljes egészében jelenítsük meg a szén-dioxid költségét a villamos energia árában.

Ez az évi akár 100 milliárd forintos kvótabevételnyi közpénztöbblet közvetlenül fordítható energiahatékonysági beruházásra és a fűtési célú földgázfelhasználás csökkentésére, míg a villamos energia termelésben piaci alapon és állami források igénylése nélkül engedi és ösztönzi megvalósulni az elavult kapacitások cseréjét magasabb hatékonyságú egységekre. És nézzük meg, mire jut a világ a következő 10-15 évben.

Jávor Benedek, a Parlament Fenntartható fejlődés bizottságának LMP-s elnöke
Pogány Anikó, az LMP frakciójának energiapolitikai főtanácsadója