Lukács
9 °C
22 °C

A kánon-monopólium vége

2011.06.30. 09:13
Szőcs Géza kulturális államtitkár levele a Pekingben rendezett reprezentatív állami kiállításról, amelyről lapunk is cikkezett.

Az elmúlt négy évezredben nem volt ahhoz fogható kiállítás Kínában, mint amilyen most nyílt meg Pekingben: a Nemzeti Szépművészeti Múzeumban, az ország legrangosabb kiállítóhelyén több száz kortárs magyar képzőművészeti alkotásból sikerült tárlatot rendeznünk.

A kormányzat iránt ellenséges sajtó és egyes ellenzéki politikusok a sárga földig (a kínai altalajig) legyalázták azt a kiállítást, amelyet a kulturális tárca segítségével egy magángaléria rendezett Pekingben 33 kortárs magyar képzőművész mintegy 300 alkotásából. A műfelháborodás zászlóvivője (a Parlamentben felszólaló Kukorelly Endre mellett) az index internetes hírportál, mely a kiállítással foglalkozó bravúros cikkével egyszersmindenkorra világossá tette, hogy a kultúra, a tisztesség, a szakmai minimum és a komolyan vehetőség térképein semmilyen további keresnivalója nem lehet. A cikk szerzője a kiállításon NEM volt jelen, és a cikkhez mellékelt egyes illusztrációk NEM láthatóak a kiállításon. Ezt a szerző maga sem titkolja (apró betűs felirat figyelmeztet a tényre), de bevallása szerint nem tudott hozzájutni a kiállított művekhez. E tény – a művek totális NEM ismerete – csöppet sem akadályozta meg olyan sommás és gyilkos ítéletek meghozatalában, amelyek egy kultúrállamban elfogadhatatlanok.

Ha választ keresünk a miértre – annak a miértjére, hogy a bolygó túlsó sarkában rendezett kiállítás mely okból borzolhatta föl ennyire a kedélyeket, s hogy vajon mely okból vált szükségessé a (sárga) föld alá való döngölése, de legalábbis a besározása közel három tucat magyar festőnek-szobrásznak-grafikusnak stb., vagy hogy miért a frász, miért e hisztérikus, fisztulás, gyűlölettől el-elfulladó hang s egyáltalán, e pánik-reakció: aligha juthatunk más konklúzióra, mint arra, hogy a magyar képzőművészet megmondó-emberei (is) elérkezettnek látták a pillanatot, megfújni a riadót. Végveszély van: az eddigi döntéshozó centrumok akaratától független szereplők jelentek meg a színen, akik önállóan mernek festőket és festményeket kiválasztani, kiutaztatni, népszerűsíteni és nagy nemzetközi publikumnak szóló kiállításokat finanszírozni. E lúdbőrös frusztráció felmutatása, e hörgésbe fulladó gyűlöletbeszéd átvilágítása szolgáltatja az egyetlen okot, hogy egyáltalán miért is reagálunk erre az ostobaságokból és valótlanságokból egybeszőtt elmeműre: szimbolikus jelentőségénél, emblematikus jellegénél, referencia-értékénél fogva. Annak a gyötrelmes dokumentumát vizsgálhatjuk: hova süllyedt képzőművészeti szakpublicisztikánk - meg a sajtó, mely helyet ad neki.

A világban ma mintegy tízezer magyar képzőművész él és alkot.

Ebből kell kiválasztani azt a hármat, azt a tízet, azt a harminchármat, akik „szerintünk” a „legjobbak”. A szerintünk szót azért kell idézőjelbe tennünk, mert az egyes kollektív alanyok belső szerkezete nem homogén és folyamatos változásban és átrendeződésben van, a legjobbak szót pedig azért, mert e jelző tartalma és vonatkoztathatósága egzakt eszközökkel megvalósíthatatlan.

Ha a pekingi kiállításra nem akartuk mind a tízezer magyar alkotót elvinni, elkerülhetetlenné lett a válogatás. Hja, de milyen elvek alapján.

A díjak, kitüntetések ha nem is biztos fogódzóval, de orientáló jelzéssel szolgálnak egy-egy alkotó elfogadottságát, rangját, helyértékét tekintően. Nagy valószínűséggel állítható, hogy egy igazán jelentős életművet Magyarországon kitüntettek már valamilyen díjjal, melyek közül legrangosabbak a Kossuth, a Munkácsy és a Prima Primissima díjak. Nos, a Pekingben kiállító magyar művészek összesen hat Kossuth-díjat mondhatnak maguknak, hét Munkácsy-díjat (nagyjából ugyanazok), hat Prima Primissima díjat (nagyjából ugyanazok, de e három díj valamelyikét a Pekingben kiállítók mintegy egyharmada mondhatja magáénak), továbbá a Hollósy Simon-díjtól az Érdemes Művész-díjig számtalan más hazai és külföldi (olasz, francia) díjat.

Ehhez képest az index által megszólaltatott, nevesnek mondott (bár ezúttal név nélkül) nyilatkozó művészettörténészek szerint a Pekingben kiállító magyarok közt mindössze három-négy számon tartott művész akad, a többi ismeretlen a szakma számára.

Az indexnek e szerint sikerült megtalálnia azokat a neves művészettörténészeket, akik számára pl. a Fehér László, Gyulai Liviusz, Jankovics Marcell, Kő Pál, Makovecz Imre, Orosz István, Somogyi Győző, Kelemen Károly, Lajta Gábor alkotta névsor nagyrészt ismeretlenekből áll. Közülük vajon kikről nem hallottak még a kiváló szakemberek?  Szeretném, ha az index megnevezné ezeket a híres-neves hozzáértőket, vagy ha ők maguk felfednék inkognitójukat. Come out, come out, come out!

Mert ha ez nem történik meg, kénytelenek leszünk azt gondolni, hogy az index egy olyan eszközzel élt, mely főnévnek a megnevezése a magyar nyelvben a HAZ betűkkel kezdődik és az UGSÁG betűkkel végződik. A név szerint idézett négy művészettörténész (Mélyi József, Einspach Gábor, Molnár Annamária, Topor Tünde) ugyan sok mindent szóvá tesz (a kiállítás eklektikus, sok a kevéssé ismert kiállító, a névsor meglepő), de egyikük sem állítja, hogy három-négy alkotót leszámítva „a többiről sosem hallottak”.

Minek a monopóliuma tört meg?

Ennek: „Ha jól viselkedsz, még díjat is kaphatsz, de azt természetesen mi döntjük el, hogy igazán fontos helyen ki állíthat ki.”

Egyetlen szó sem esik arról: mekkora esély az egész kortárs magyar művészet számára ez a kiállítás. Azoknak is, akik most nem voltak jelen Pekingben.

Földes András, az idézett elmegyakorlat szerzője a kiállítást „a szőttesek, Wass Albert-szobrok és Trianon-emlékművek eklektikus világának” nevezi. Bár az ember azt gondolná, hogy a pofátlan végkielégítések hazájában már semminek nincs határa, a szemenszedett, vértolulásos és aljas valótlanságoknak ez a szövevénye még a legedzettebb idegrendszert is sokkszerűen éri. A kiállításon akad ugyan néhány (nem sok) textília, a gobelin-technikától az Abakanowicz-stílusú szőnyegig, de

EGYETLEN WASS ALBERT-SZOBOR

és

EGYETLEN TRIANON-EMLÉKMŰ

SEM !!!

látható.

Annyira nem, hogy már-már hiányzik is – fűzném hozzá, ha nem tudnám, hogy egyesek rögtön felkapnák: „Az államtitkár a Wass Albert szobrokat és Trianon-emlékművek hiányát kéri számon a magyar művészektől”. Holott csak arról van szó, hogy saját szemléletem alig-alig ismer tabukat, százszor elmondtam, hogy virágozzon száz virág, gyűlölöm az ízlésdiktatúrát és azt gondolom: jó művész bármilyen témáról készíthet jó művet. Ha Földes András a Mediciek ellentáborába tartozott volna, dilettáns műveknek tartaná a Mediciekről készült összes portrét? Trianon már mégiscsak elég karakteres és feltűnő esemény volt ahhoz, hogy elgondolkozzunk rajta, vagy nem?

Az index állításával ellentétben, nincs kifejezetten vallásos tárgyú kép a kiállításon, vagy olyan, amely szalonnázást ábrázolna a Vereckei-hágón.

A tárlatot egyébként – szemben a cikken végigvonuló gyanúsítással – nem én állítottam össze. (Ha így lenne igaz, helyet kapott volna benne Bukta Imrétől Szervátiusz Tiborig – Úristen, még egy kolozsvári! – és ifj. Benedek Jenőig meg Jánosi Katalinig még jónéhány alkotó, Takáts Márton mindenképp.) A válogatás szempontja nem az volt, hogy hol született vagy hol él az illető művész, tagadhatatlan azonban, hogy vannak közöttük barátaim. Például a kolozsvári zsidó családból származó, román iskolázottságú, Izraelbe kivándorolt, Olaszországban tanult, Zürichben élő Lustig Valentin, az egyik legnevesebb mai svájci festő, akinek művészete amerikai kritikusai szerint a holocaust-élmény legszublimáltabb megfogalmazódása, kizárólag velem való barátsága alapján vallja magát a magyar kultúrához (is) tartozónak. Magyarul csak velem szokott beszélni, e nyelven csak az én könyveimet olvassa, e kiállításon vállalt magyar identitása kettőnk gyerekkori kolozsvári élményeiből táplálkozik. Mit vág hozzá az index? Nem rossz művész, csak kolozsvári.

Ha már itt tartunk: A Pekingben kiállító művészek mintegy egyharmada, mint láttuk, Magyarországon magasan jegyzett művész. Kisebb része nyugatabbra ismert és elismert festő (pl. a Franciaországban élő Szabó Ákos), viszonylag számosan vannak azonban köztük kisebbségi sorsban élő és alkotó művészek is. A Forrás Galéria missziót kívánt teljesíteni azzal, hogy az erdélyi festőknek is helyet biztosított a kiállításon, a nemzet kulturális egyesítésének eszméjét kívánva szolgálni.

El tudjuk-e képzelni, mekkora égszakadás következne be, ha az index cikkében a sok erdélyi jelzőt behelyettesítené valaki a cigány szóval?  Az index magát liberálisnak, toleránsnak, nyitottnak meghatározó szerző- és olvasótábora rendjén valónak tartja ezt a gátlástalan erdélyizést és kolozsvárizást?

Végezetül: vannak a kiállítók közt egészen fiatal művészek is. Bármely tárlat-válogatónak el kell ismernünk azt a jogát, hogy ne csak nagydíjasok közül szelektálhasson, hanem fölfedezhessen ifjú tehetségeket is. A mai kortárs magyar költészet antológiáját sem lehetne összeállítani csupa Kossuth- és Prima Primissima-díjasból. A húsz évesek is írnak verset, meg festenek is, Pesten is meg Kolozsvárott is, még ha ezzel nem is ért mindenki egyet.

És ha már Kolozsvárnál tartunk:

mint láttuk, a Trianon-emlékművek száma a pekingi kiállításon ugyanakkora, mint az index szavahihetőségének értéke. Nulla.

Szőcs Géza államtitkár