Oszkár
19 °C
29 °C

Lila programok, adóforintjaink, meg a maradék

2012. 02. 22. 13:28
| Módosítva: 2012. 02. 22. 13:55
A kultúrafinanszírozásról szóló cikkünk nagy port kavart azok körében, akik éppen a kultúra finanszírozásából alkotnak, élnek. Elsőként Gulyás Márton, a Krétakör ügyvezetője írta meg, hogy miért is kell pénzelni a kultúrát, de várjuk mások hozzászólását is, akik tudják, hogy hogyan kéne felhasználni a művészetre szánt adóforintokat. Vagy legalább azt, hogy kell-e egyáltalán erre költeni.

Állandósultan visszatérő kérdés, hogy van-e Magyarországon kultúrharc, és ha van, ugyan kik vívják azt? Nem tagadom, hervasztó azzal szembesülni, hogy fiatal pályatársak is évtizedekkel ezelőtti fogalmaknak és rendszereknek a foglyai egyrészt, másrészt pedig egy elavult diskurzusnak a nézőkre/befogadókra történő kiterjesztésében, a koholt ellentétek továbbszításában érdekeltek. TBG ritkán ragad tollat, a kamera az ő pennája, éppen ezért is kelthetett a szokásosnál is nagyobb érdeklődést, hogy beszámolt a Szünet nélkül! – a magyar kultúra érdekében konferencián tapasztaltakról. A vitriol jó eszköze a zsurnalisztának, az indexen belül szeretnek is élni vele – az olvasó (én) nagy örömére – de olykor elvész a mérték, túlsavasodik a matéria, ami aztán egyként éget szerzőt-olvasót.

Legyünk egyenesek: TBG jó érzékkel játszik rá az általános népérzületre. Miközben nekem nőnek a járulék terheim, a faszom ÁFA is növekszik, lassan egy üveg Henessy is olcsóbb lesz mint egy lityi benzin, aközben művészéknek még mindig van pofájuk több pénzt követelni?! – szólhat a feltételezett népharag a kultúrmunkásokkal szemben.

Az állam azért (is) szed különféle adókat, mert így tudja biztosítani, hogy polgárainak azon rétegei is hozzá tudjanak jutni jó minőségű szolgáltatásokhoz, amelyek ezt önerőből nem tehetnék meg.

Érdemes tisztázni valamit. Az állam azért (is) szed különféle adókat, mert így tudja biztosítani, hogy polgárainak azon rétegei is hozzá tudjanak jutni jó minőségű szolgáltatásokhoz, amelyek ezt önerőből nem tehetnék meg. Így van ez az oktatásban, egészségügyben, rendvédelemben, etc. – és bizony a kultúra területén is; ideális esetben. Ettől még lehet jogos a kérdés: miért tegyen így állambácsi? Egyszerűre fogva a választ: leginkább azért, mert felismeri, hogy az államhatárain belül tanyát verők életének a minősége kihat a nemzetgazdaságra, a társadalmi aktivitásra, és még egy sor más terület alakulására. Értsd: vagy szánok egy keveset arra, hogy az embereknek lehetőségük legyen a szabad idejüket tartalmasan, szórakoztatóan, felfrissitően eltölteni, vagy sokkal-sokkal többet költök majd arra, hogy az aktivitás hiánya, az apátia és az ennek nyomán fellépő szorongás és frusztráció következményeit kezeljem – közegészségügyi, közrendvédelmi és sok más szempontból. A Szünet nélkül! – a magyar kultúra érdekében konferencia egyetlen felszólalója sem követelt magának vagy a szakterületének többletforrásokat. A meglévő források ésszerűbb, teljesítményalapú elosztását, a felhasználások monitorozását, és úgy egyáltalán: a kulturális terület egységes és átlátható rendszerben történő kezelését annál inkább. Ugyanígy, a konferencia résztvevői nem látták egységesen az apokalipszis lovasainak közeledését a televízió és az internet térhódításában, ellenben többen utaltak arra felszólalásukban, hogy felkészületlenül érte a kulturális elitet az a helyzet, ami a tömegmédiumok megjelenésével állt elő a rendszerváltást követően. Ahogy ez nagyban a teljes országról is elmondható.

A konferencia részben, indirekt módon erről is szólt: kapitalista keretek között élünk, de még mindig nem értjük, hogy ez mit jelent. Kizárólag a válságtüneteket tudatosítottuk magunkban, és a kapitalizmus egészét is ezzel azonosítjuk. Vagyis kapitalizmus az, amikor ember embernek a farkasává lesz. Ritka hervasztó perspektíva, mit ne mondjak. Oda kellene eljutnunk végre, hogy állam és piac nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező fogalmak: ameddig csak kijátszani tujduk egyiket a másikkal szemben, és piaci mechanizmusokat várunk el ott, ahol az államnak lenne feladata (és fordítva) addig nem rendszerben gondolkodunk, hanem ideológiákban. Nézzünk egy konkrét példát a színháziak világából, amit TBG is tollhegyére tűzött. Pintér Béla olyan színházi alkotó, akit az állam nem támogat automatikusan, évről-évre (úgynevezett normatív alapon). Ezzel semmi baj nincs. Neki és még sok tehetséges, elismert és közkedvelt pályatársának évente kell pályáznia az illetékes minisztériumhoz a működésük biztosításáért. Ezzel sincs semmi baj. Korábban a támogatások mértékét meghatározó törvény az éves, színházra fordított költségvetési forrás fix százalékát rendelte az olyan alkotók számára pályázható keretként, mint amilyen Pintér Béla is. Aztán állambácsi ezt nem tartotta be. Majd átírták a törvényt. És azt sem tartották be. Jelenleg pedig meg kívánják szüntetni a pályázható forrásokat. Vagyis: állami dotációval színházat csak színházépületben, ráadásul központilag kijelölt színházépületben lehet majd létrehozni. Persze, a tehetség számít, aminek a plafont is át kell szakítania. De mert a tehetség számít, éppen ezért rossz gyakorlat, ha megszüntetik annak a lehetőségét, hogy valaki önerőből indítson el egy szerveződést, társulást, amelynek tagjai kizárólag a létrehozandó produkció okán álltak össze egy csapattá. Hogy ne legyen félreértés: nem az a baj, hogy színházépületben kell gondolkodnia az alkotónak, hanem az, hogy másban nem is engedik, hogy gondolkodjon. Amit TBG ír, miszerint a kőszínházi és a független színházi szcéna lobbija elvonta volna a pénzt más, szakmailag releváns projektektől, az lufi: ilyet bármiről lehet írni.

A korábbi támogatási rendszerben lehetőség volt arra, hogy intézményektől függetlenül is legitim módon művelhess magas művészi színvonalú munkát, mert lehetett rá forrást találni. Na nem sokat, de bizony lényegesen többet, mint jelenleg. Ja, és nem úgy, hogy várakoztál a miniszteri szobához vezető folyosón, reménykedve abban, hogy hátha elkapod az aktuális funkcit 2 percre, mint ahogy azt TBG sejteti. De ne térjünk el a tárgytól: nem a pénz számít, hanem a szakmaiság, ami a pénzek elosztásának kellene, hogy az alapja legyen. Nyilván mindenki a közönségnek dolgozik, és nyilván mindenki meg van győződve arról, hogy amit csinál, az világszínvonalú. Közben meg látjuk, hogy a valóság más képet fest. Ehhez jön még a fenntartói oldal, ami kormányzati-önkormányzati szinten évtizedes elmaradásban van, képtelen megfogalmazni a köz érdekeit, és sajnos pontosan látható, hogy egyre kevésbé érzi ezt kötelességének. Egyéni érdekek érvényesítése zajlik, ami megszünteti a szakmaiságot, hiszen adott (és kisszámú) személyek érdekei dominálnak, és nem az adott területé. Ahogy azt már a konferencia kiírásában is hangsúlyoztam: olyan kihívások előtt állunk, amelyek miatt a nemrég még evidenciának vett alapvetések is újrabizonyítást követelnek. Éppen ezért hívtunk össze ennyi szaktekintélyt, hogy ők adjanak rálátást a folyamatokra. Súlyos ferdítés TBG részéről, hogy a konferencia felszólalói állandósultan, reflexszerűen ekézték és hülyézéték volna azokat, akik a produkcióik/produktumaik élvezői – ott voltam, nem hangzott el ilyen mondat. Az aggódás hangjait lehetett hallani például Erős Balázs felszólalásában, aki azzal indított: egy felmérés szerint a magyar lakosságnak csak mindössze 23%-a elégedett az életével. Ez kulturális kérdés, és ebben benne van a kulturális élet szereplőinek is a felelőssége. Vagy Schilling Árpád záró-felszólalása, amiben arról beszélt: nem lehet elvárni a törvénytiszteletet, az adófizetés kötelezettségét azoktól, akiket kulturálisan semmibe vesznek, akiknek az igényeivel nem törődnek, azokat nem gondozzák, nem alakítják – akiket elfelejtettek. TBG erről sajnos már nem írt.

Hogy a végeredmény lila, vagy népi, vagy bármi más, már részletkérdés: a minőség nem itt dől el.

A hasznosságot, a megtérülést is innét kellene vizsgálni. Ezek a top kulturális személyiségek brandek, a mi brandjeink. Egy Esterházy Péter mindig jól jön a háznál, mert hitele van, kredibilis személyiség. Jót tesz mindannyiunk mentális és (biztos oldszkúl hozzáállás, de ez van) morális állapotának, ha vannak akiknek a véleményére bizton építhetünk. Persze, újfent joggal zúdulhat felém a népharag, mondván: a művészet az nem munka. Munka az buzikám, amit a piacon végzel azért, hogy megszerezd a megélhetésedhez szükséges lóvét. A piac definíciója úgy szól (leegyszerűsítve) hogy a hely, ahol a kínálat és a kereslet cserefolyamatokat hozhat létre. Az nincs benne, hogy a kínálat honnan érkezik, így egy pályázati helyzet is lehet piaci helyzet. Egy központ, egy kuratórium meghirdet egy témát, kijelöl erre egy összeget, és várja, hogy érkezzenek hozzá pályaművek. A művészet munka lehet, mint minden más emberi tevékenység is, amennyiben művelői szaktudással, csak rájuk jellemző és csak tőlük elvárható minőséggel tolják az általuk választott ipart. Hogy a végeredmény lila, vagy népi, vagy bármi más, már részletkérdés: a minőség nem itt dől el. Az az egyénen belül történik meg, ami már a titkok világát érinti, így erről okosabb hallgatni. De arról lehet és kell is beszélni – mint minden szakma esetében – hogy milyen tudások kellenek egy-egy művészeti ág professzionális gyakorlásához. És hogy értsük egymást: a művészet úgy általában, az nem szakma, hanem egy szakmai minőség. Művész lehet a cukrász, az újságíró, a futballista és a zenész is – ha rászolgál. Nem tőlem, vagy tőled, hanem önmagától: ezeket a címeket ugyanis nem bemondásra oszotgatják. TBG felvetései általánosságban érvényesek (amennyiben a megtérülést nem mint kizárólagosan gazdasági kérdést kezeli, és amennyiben a nézőről/befogadóról ír, mint megkerülhetetlen és elsődleges értékmérő tényezőről) de konkrétan szinte semmi relevanciával nem bírtak a konferencián felszólalókkal szemben. Aki nem hiszi, járjon utána: a Krétakör Facebook lapján az elsőtől az utolsóig mindegyiket végig lehet nézni.

Pont nekünk van pofánk óvni a kultúrát? Igen pofánk az van hozzá – reméljük tehetségünk is akad.

Berágtam volna TBG-re? Pont nekünk van pofánk óvni a kultúrát? Igen pofánk az van hozzá – reméljük tehetségünk is akad. És igen: berágtam a tisztességes és konstruktív tájékoztatás elmaradása miatt. Mivel a konferencia zárófelszólalásának ismertetése (is) en bloc elmaradt, ezért most pótolnék: Schilling Árpád felszólalásában egy olyan kulturális és innovációs központ létrehozásának az igényét fogalmazta meg, amely országosan képes értelmezni a kulturális aktivitásokat, elemzi a jelenlegi folyamatokat, és ajánlásokat tesz arra vonatkozóan, hogy miként lehetne mind többek részére megfelelő minőségben szolgáltatni a kultúrát, hogy alternatívák közül lehessen választani, hogy egyáltalán beszélhessünk kulturális életről az országnak azon a területein is, ahol most semmi ilyesmi nem jelenik meg. TBG és általában az Index hajlamos egydimenziósnak láttatni az embereket, leginkább éppen akkor, amikor beszámolóikban az egydimenziós szemléletmódot kérik számon. Ettől nem függetlenül, de TBG jó arc; én bírom. Videón hitelesebb és felkészültebb, mint írásban – ennyi.

És a maradék?

Hamarosan elindítjuk azt a szakmai illetve társadalmi vitát, aminek a végeredménye tisztázni fogja az említett központ profilját, stratégiáját. Egy ilyen intézmény alkalmas lehet nem pusztán arra, hogy kutatásokat kezdeményezzen és lefolytasson, de arra is, hogy konkrét ajánlásokat fogalmazzon meg, együtműködéseket serkentsen, hálózatba kapcsoljon egymástól független és egymásról mit sem tudó kezdeményezéseket, szervezeteket. Ehhez különböző fejlesztések egész sorát kell megvalósítanunk az elkövetkező években. A fejlesztésekhez szükséges irányvonalak kijelölésére volna hivatott a nevezett intézmény. A központ megalapítását Schilling Árpád 1000 eurós felajánlása indította el. Felhívásához azóta a Presscon Kft., a Proton Cinema, és a Tranzit csatlakoztak és tettek maguk is felajánlást. Remélem, hogy van még az országban olyan szervezet, van még olyan magánszemély, amely a kritikus és rendkívüli idők szavának engedve meghallja a jelen felhívást és áldoz annak érdekében, hogy egy tudás és kreativitás alapú társadalom realitása minél közelebb kerüljön a jelenhez. Ez nemzeti ügy, ami mögé büszkén állhatna oda bárki, nem lesz oka sem most, sem később a pironkodásra. És mivel az Index szintén van annyira nagyvonalú, hogy egyrészt leközli ezt az írást másrészt biztosítja a felületet egy esetleges vitának, ezért kérem az olvasókat, hogy szedjenek ízekre, tegyék meg a kritikai javaslataikat, és vágjunk bele a központról folytatandó párbeszéd elindításába. A kezdőrúgás megtörtént: Önöknél a labda.

Gulyás Márton
A Krétakör ügyvezetője