68-as vagyok

2008.07.17. 11:27

1968 történelmileg egy antiautoriter korszak kezdete, és a saját személyes történetemben is az egész életutamat befolyásoló változásé. Számomra tehát a történelmi korszakváltás és a felnőtté válás dátuma egyszerre. ’68 azáltal hozott igazi korszakváltást, hogy utána a világ műveltebb és szerencsésebb nyugati felén már nem kellett és nem is lehetett sehol a régi módon gondolkodni és élni, Európa szovjet rendszerű keleti végén pedig az értelmiségnek nem lehetett a régi módon beszélni.

1968-nak megvoltak a fiatal héroszai: Párizsban Daniel Cohn-Bendit, Berlinben Rudi Dutschke, az Egyesült Államokban Tom Hayden, Abbie Hoffman, Mark Rudd; Kaliforniában pedig a 70 évesen is örökifjú Herbert Marcuse, aki a frankfurti iskola nyomán és annak szellemi örököseivel, a szituacionistákkal együtt valójában megalkotta ’68 ideológiáját.

Szerinte az új antitotalitárius mozgalomnak a fogyasztásra kényszerítő és az embereket reklámokkal manipuláló kapitalizmussal szemben alternatívát kell felmutatnia. Az egydimenziós ember című könyve a legjobb történelmi pillanatban, 1964-ben jelent meg, és szinte elemi erővel változtatott meg mindent az új generáció fejében. A könyv két év alatt politikai bestsellerré vált, és hatását egy egész nemzedék erősítette fel, elsősorban a berkeley-i és más diáklázadások, a hippimozgalom, a vietnami háború elleni megmozdulások és demonstrációk révén.

68-ban évszázados axiómák kérdőjeleződtek meg

’68 szabadságmozgalmakat hozott, és elsöprő erejű emancipációs átalakulást. Nőmozgalmakat és a faji diszkrimináció minden formájával szemben még radikálisabb ellenállást. Megváltoztatta a férfi-nő szerepfelfogást, emancipálódtak a nem heteroszexuális kapcsolatok, és ezerféle módon terjedt a nonkonformizmus. Az emberek másképp kezdtek gondolkodni a vallásról, és divattá váltak a keleti filozófiák. Megjelent a kommunamozgalom, és a szexuális forradalomnak nevezett életformaváltás szinte sarkaiból billentette ki a monogámiára épült családmodellt. Megváltozott a hajviselet, lazábbá váltak a társadalmi konvenciók, a libertariánus gondolkodásmód „trendivé” és a modernitás kifejezőjévé vált. ’68-ban évszázados axiómák kérdőjeleződtek meg.

A „valósítsuk meg a lehetetlent” jelszavával fellépő mozgalmak az addig kikezdhetetlennek tűnő igazságokat egyszerűen kinevették. Az emberek gondolkodásában évezredes tabuk dőltek le,

Cohn-Bendit, a „vörös Dani” nemrégiben egy interjúban így összegezte mindezt: „Mi negyven évvel ezelőtt azért mentünk ki az utcára, mert nem bírtuk tovább elviselni a társadalom mozdulatlanságát, és a saját kezünkbe akartuk venni a jövőnket. A szülők világa elfogadhatatlan volt számunkra. Anarchisták voltunk, hittük az utópiákban – amit sokan akkor annak láttak, az ma valóság.”

Nagy szerencsém volt, hogy főpolgármesterként a ’68-as generáció jó néhány meghatározó alakjával – Václav Havellel, Adam Michnikkel, Daniel Cohn-Bendittel, Frank Zappával, Mick Jaggerrel, Joschka Fischerrel – személyesen is találkozhattam.

Cohn-Bendittel viszonylag későn, 2004-ben ismerkedtem meg, amikor a Városházán fogadhattam egy CEU-n tartott előadása előtt. Nekem is elmondta azt, amit a CEU diákokkal zsúfolásig megtelt nagy termében (amelyet előadóként úgy dominált, mint egy igazi néptribun), hogy ’68-ban ők „olyanok voltak, mint Prométheusz”. Úgy érezték, hogy övék a világ, és a zsebükben van a bölcsek köve. A mai globalizációellenes lázadás sokkal összetettebb, és a mozgalom is töredezett.

Cohn-Bendit Frankfurtban éveken át vezetett egy városi intézményt. Az ott élő – főleg török – kisebbség kulturális integrációja, az antirasszista és befogadó várospolitika megvalósítása volt a feladata. Frankfurt fővárosunk testvérvárosa, és sokat tanulva tőle, hallhattam azokról a technikákról és annak a számomra igen rokonszenves megközelítésmódnak az eredményeiről, amelyekről „vörös Dani” lazán és érdekesen mesélt.

nagyon sok tabutémáról olvashattak a csehek és szlovákok újságjaikban

A nyugati ’68 egyszerre volt baloldali-antikapitalista és antikommunista. Kelet-Európában ’68 hasonlót is jelentett, és mást is. A nyugati ’68-asoknak nem kellett sajtószabadságot követelniük, de ők használták először hatékonyan az éppen akkor globalizálódó vizuális médiát. Képviseleti demokrácia helyett azonban közvetlen demokráciát követeltek. Keleten viszont csak ún. „szocialista” demokrácia, azaz semmilyen demokrácia nem volt, és sajtószabadság sem – ezért a kelet-európai ’68 döntő frontja, a Prágai Tavasz mindenek előtt a sajtószabadságért és egyre határozottabban a pluralista képviseleti demokráciáért küzdött.

A Szovjetunió befolyási övezetében a hatvanas években az igazi erjedés Prágában kezdődött – talán Kafka prágai rehabilitálásával és két cseh drámaíró, Pavel Kohut és Václav Havel színrelépésével. Ludvik Vaculik pedig már 1967-ben nyíltan bírálta a Novotny-rezsimet; 1968 koranyarán közzétette a 2000 szó című kiáltványát, melyet rengetegen írtak alá. Szellemes és közérthető stílusban az egész szocialista rendszer totális kritikáját fogalmazta meg. Egyszerűen lelketlen és tehetségtelen emberek gyülekezetének nevezte a Csehszlovák Kommunista Pártot, amelynek bürokráciája rátelepedett a népre. Velük szemben „nekünk mindenhová a saját emberünket kell ültetni” – hirdette a manifesztum.

Az előző hónapokban is nagyon sok tabutémáról olvashattak a csehek és szlovákok újságjaikban, de a Literary Listyben megjelent szöveg reveláció volt. A teljesen szabad beszéd és abszolút cenzúramentes sajtó nyitánya.

Ám a cseh ’68 legismertebb idoljai mégsem Vaculik és Havel voltak. A rendszer lényegéből adódott, hogy ezek kizárólag a CSKP vezetői közül kerülhettek ki. „Szását”, Alexander Dubčeket 1968 januárjában választották meg a CSKP első titkárává.

Alexander Dubček a szlovákiai Uhrovecben született, és Kirgisztánban nőtt fel. Clevelandbe kivándorolt apja az I. világháború alatt pacifistaként nem akart fegyvert fogni, majd baloldaliként a háború után visszaköltözött szülőhazájába. A nagy válság idején családjával áttelepült a Szovjetunióba. Alexander Dubček édesapja és az én nagyapám véletlenül ugyanannak a csehszlovákiai „Interhelpo”-mozgalomnak a résztvevőiként kerültek Piskekbe, Kirgizisztán fővárosába. Nagyapám ott (Talaszban) volt „első tanító”. Az apám életútja is onnan indult.

igazi tabut döntve kimondták, hogy az igazságszolgáltatásnak függetlennek kell lennie

Stephan Dubček és családja 1938-ban visszaköltözött Csehszlovákiába, és Dubček belépett a Szlovák Kommunista Pártba. 1955-ben tagja lett a párt Központi Bizottságának, és Moszkvába küldték tanulni három évre. 1962-re már a Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának teljes jogú tagjává vált, majd a Szlovák KP első titkáraként ő lett a sztálinista – és mellesleg szlovákgyűlölő – Antonin Novotný fő ellenfele. Így lett 1968 januárjában az ország és a Prágai Tavasz első számú vezetője.

A csehszlovák ’68 lényegét Dubček az ismert, mára persze már kissé megkopott „emberarcú szocializmus” szlogenben foglalta össze, Oldřich Černík miniszterelnök pedig egy tévéinterjúban egyszerűen „újjászületésnek” nevezte. Kirúgták a korábbi, Novotný-korszakban elkövetett törvénysértések felelőseit. Szabadabbá tették az utazást és igazi tabut döntve kimondták, hogy az igazságszolgáltatásnak függetlennek kell lennie.

A lengyel ’68 valószínűleg a két diákvezérnek, Jacek Kurońnak és Karol Modzelewskinek a pártvezetéshez intézett korábbi rendszerkritikus levelével kezdődött, a 67-es arab–izraeli háború kapcsán Gomulka pártfőtitkár riválisa, Mieczyslaw Moczar belügyminiszter által elindított antiszemita kampánnyal folytatódott, és csúcspontját az Ősök című Mickiewicz-darab betiltásával érte el. 1968 januárjában az oroszellenes szövegrészek alatt ismétlődő vastapsra hivatkozva Gomulkáék már előre bejelentették, hogy január 30-án lesz az utolsó előadás. A betiltás ellen tiltakozó diákokat a hatalom beszervezett „munkásokkal” verette szét, az erről a Szabad Európát informáló Adam Michniket és Henryk Szlajfert pedig lecsukták.

A lengyel ellenzék megszületésének ideje ez. Napokkal később Gomulka a népi Lengyelország ellenségének nevezte a zavargásokban részt vevő diákokat és beszédében utalt a résztvevők zsidó származására is. Az „anticionista”, valójában antiszemita kampány igazi vezére az a Moczar volt, aki a kommunista szülők lázadó gyermekeinek éles megtámadásával jóval megelőzte Csurkáéknak a Magyar Fórumban közölt Apák és fiúk c. cikkre építő 1989-es hasonló jellegű kampányát. Az antikommunista munkások nem is álltak a diákok mellé, akik azután a véres ’70-es gdański munkástüntetések idején hallgattak. A munkásság és az értelmiség politikai szembeállítása a lengyel pártvezetés számára azonban, mint tudjuk, pirruszi győzelmet hozott.

’68 Budapesten is hatott. Az Illés, a Kex és a Syrius koncertjein tematikusan és életérzésben is megjelent. Néhány neoavantgard művész is azonnal reagált rá. Volt egy magyar szélsőújbalos politizáló értelmiségi csoport is, melynek néhány tagját perbe fogták, a vezetőjeként számon tartott Pór Györgyöt letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Az akkor ugyancsak újbaloldali Haraszti Miklós letartóztatása során éhségsztrájkot folytatott. A két – nyugati, diákmozgalmi és a keleti, pluralizmust, szabad szervezkedést és szólásszabadságot követelő – mozgalom együtt hatott a ’69-es bölcsészkari „Kari Reform”-kísérletre.

’68-as magyar tömegmozgalom ugyanakkor nem létezett

Szélesebb értelmiségi körben ’68 a hetvenes évek közepén kezdett hatni. Mi is másképp kezdtünk élni, megjelentek az alternatív közösségek; a szamizdat, az ’56-osokkal való személyes megismerkedés és a létező szocializmus iránt érzett utálat pedig elvezetett bennünket ’56 megértéséhez és forradalomként való igenléséhez.

Az If, a Hair, a Szelid motorosok vagy a Zabriskie Point és az Eper és vér a legközérthetőbb, olykor már szinte banális formában hozták „keletre” 1968 nyugatos szellemiségét. Ezek a mozik igazi tömeghatást váltottak ki, mint ahogy a rockzene sztárjai: David Bowie, a Velvet Underground, Frank Zappa is ott voltak az új világ kultúrmisszionáriusai között a Rolling Stoneszal és a Doorsszal együtt. Zenéjük az egész emberiség kultúrájára óriási hatást gyakorolt.

Az „újbaloldali” ideológia egyes elemeit Budapesten a 70-es években a Lukács-iskola újabb nemzedékei képviselték. Márkus György korai esszéje, a Marxizmus és antropológia, Vajda Mihálynak és Heller Ágnesnek a kommunamozgalomról szóló írásai még megjelenhettek itthon. Emigrációba kényszerítésük után a Telos és a New Left Review hasábjain publikáltak tanulmányokat az „elidegenedés” és a „nembeli lényeg” témaköréről, a korai Marxot és a frankfurti iskola nagyjait idézve. Ezeken az írásokon igényesen szublimált formában, de félreismerhetetlen nyomot hagyott ’68 libertariánus szellemisége.

A 70-es évek közepén pedig már a marxizmus meghaladásának az igénye, a nagy filozófiai paradigmaváltás szükségességének felismerése hajtotta Kis Jánost, Bence Györgyöt és Márkus Györgyöt, amikor megírták az úgynevezett „Überhaupt”-ot, a Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan? című, kéziratban közkézen forgó korai nagy munkájukat.

’68-as magyar tömegmozgalom ugyanakkor nem létezett. Ennek okairól, a magyar ’68 hiányáról és ennek következményeiről hosszasan beszélhettem Joschka Fischerrel, akit 1996-ban ismertem meg. Kíváncsian firtatta a magyarországi liberalizmus térnyerésének társadalmi hátterét: nagyon jó benyomást tett rám intelligenciája, nyitottsága és őszinte érdeklődése. Azóta sokszor találkoztunk, és mindig figyelemmel hallgattam, amit mond. A történelem groteszk fintora, hogy külügyminiszterként ő vezette az ENSZ székházában azt a nyilvános vitát, amelynek keretében Colin Powell amerikai külügyminiszter az iraki beavatkozást indokló helyzetelemzést tartott, és amelynek során számomra a helyszínen az derült ki, hogy fő állításait tekintve Fischer támogatja a Powell-féle interpretációt.

a magyar ’68 politikailag közel egy évtized késéssel érett be

Budapesten tehát nekünk nem volt „igazi” ’68-unk, de voltak filozófusaink, íróink és művészeink – Jancsótól Petriig, Szentjóbytól és Erdély Miklóstól Halász Péterékig, Harasztitól Kis Jánosig – akiket mélyen és kitartóan foglalkoztatott az a paradigmaváltás, amit ’68 hozott.

A magyar ’68 igazából csak a kultúra területén hatott. (Az új gazdasági mechanizmus, amelynek bevezetése épp 1968. január 1-jére esett, nem illeszthető ebbe a trendbe, bár kétségkívül voltak párhuzamosságai a Prágai Tavasz meghiúsult gazdasági programjával.) Talán úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar ’68 politikailag közel egy évtized késéssel érett be, és akkor is inkább csak a demokratikus ellenzék és pár ezres szimpatizánstáborának a köreiben – de addig is erősen hatott a filozófia és a művészetek közvetítésével.

Miért vagyok 68-as?

– Mert ’56-ban még kisgyermek voltam.

– Mert a környezetem inkább baloldali beállítottságú volt, szüleim hittek a szocializmus megreformálhatóságában, és részt is vettek a ’68-as magyar reformban. Sajátjuknak érezték, és mély meggyőződéssel vallották, hogy a vállalati önállóság és a gazdasági decentralizáció nem csak a gazdaságban hoz majd érzékelhető, pozitív változást. Bíztak a ’68-as gazdasági reform sikerében.

– Mert, részben az otthoni szellemiség ellenpontjaként, 1968-ban, tizenhat éves kamaszként átélhettem, hogy mit jelent Csehszlovákia lerohanása, és ez egyszerre okozott megdöbbenést és mélységes csalódást.

– Mert hittem abban, hogy Dubčekék jót akartak, és szomorú voltam és szégyelltem, hogy az invázióban nekünk, magyaroknak is részt kellett vállalnunk. Ezért is vált számomra már akkor megkerülhetetlen kérdéssé a Prágai Tavasz.

– Megrázott, hogy Pozsonyban élő rokonaim, apám unokatestvérének, Évának a családja, Várnában velem együtt töltött szabadságukat megszakítva, többé már nem mehettek vissza hazájukba, Csehszlovákiába. A Varsói Szerződés csapatainak bevonulásával egy időben végleg emigrációba kényszerültek. Hamarosan Bécsben telepedtek le, de Éva soha többé nem láthatta viszont az édesapját.

Könnyen azonosulni tudtam azzal a Rudi Dutschkéval

– Mert természetesen szimpatizáltam a Sorbonne-t elfoglaló párizsi diákok követeléseivel és politikai habitusával. Könnyen azonosulni tudtam azzal a Rudi Dutschkéval, az SDS talán legkarizmatikusabb vezetőjével, aki ellen 1968. április 11-én merényletet követtek el. Súlyos sebesülésének hírére az egyetemi nagyvárosokban (Nyugat-Berlin, Hamburg, München, Köln) szabályos utcai barikádharcok törtek ki. Közismert, hogy Dutschke túlélte az ellene elkövetett merényletet. Vajda Mihály szerint, akivel felépülése után jó kapcsolatot alakított ki Berlinben, sokat tanult, „megszelídült”, és jó barátjává vált. A baloldali legendárium szerint „Rudit” – aki a hetvenes évek elején valóban Budapesten végzett társadalomtudományi kutatómunkát néhány hónapig – Lukács György hat órán keresztül győzködte arról, hogy mindenkinek otthon van dolga, és Dutschke haza is ment Studentenbewegungot csinálni. (Abban az időben az idős Lukács büszke volt arra, hogy 1967-ben őt visszavették, mások szerint „visszazárták” az MSZP-be.)

– Mert Lukács György után legszívesebben Herbert Marcusét és Heller Ágnest olvastam. Hellernek a korai Marxot interpretáló, az elidegenedés elméletéről szóló, a Telosban publikált írásainak lefordítása során tanultam meg angolul.

– Mert a 70-es évek elején részt vettem a jogi karon a filozófiai diákkör munkájában, és első elméleti tárgyú írásaimat ebben a körben, a korai Marx írásait elemezve készítettem. Karádi Éva irányításával, joghallgató társaimmal együtt feldolgoztuk az újbaloldal szinte teljes hozzáférhető irodalmát.

– Mert 1972-ben „újbalosként”, a III/III által szimplán „anarchistának” bélyegezve, az említett diákkör által szervezett, nem engedélyezett demonstráció egyik szervezőjeként zártak ki egy évre a jogi karról.

– Mert a filmhez való viszonyomat a ’68-as cseh új hullám (Tűz van babám, Szigorúan ellenőrzött vonatok) és a magyar film ’68-as tematikájú, illetve szellemiségű alkotásai (Sípoló macskakő, Fényes szelek) formálták legerősebben.

– Mert a magyar rockzene és később a 80-as évek underground kultúrájának a legjobbjai ugyanezt a szellemiséget „pestiesítették”. Mélyebb tartalomelemzés nélkül is megállapítható, hogy a Molnár Gergely–Najmányi László alapította első magyar punkegyüttes, a Spions, Hobo, majd az URH, a Kontroll Csoport, az Európa Kiadó, az A. E. Bizottság koncertjeinek politikai üzenetei rendszerkritikus, ’68-as manifesztumok. „Agyadban kopasz cenzor ül, minden szavadra ezer fül” – énekelte Menyhárt Jenő.

’68 feladta nekünk a leckét egy egész életre

Végül:
Mert a 70-es évek második felében szakítottam a marxizmussal, elkezdtem más szerzőket, John Stuart Millt és Ronald Dworkint olvasni, és új olvasmányélményeim alapján rájöttem, hogy a korai Marxot és az egész, belőle kiinduló terminológiát kizárólag a benne megfogalmazódó univerzális szabadságeszmény miatt kedveltem és „kutattam”.

Felismertem azonban, hogy épp eme szabadságeszmény következetes végiggondolása kizár minden társadalmi problémát „tökéletesen” megoldó, holisztikus társadalmi formációt. Az emberek a számukra leginkább megfelelő „tökéletességre” vagy akár „tökéletlenségre” törekedve elidegeníthetetlen, velük született jogaiknak köszönhetően, sokféle különböző társadalmi formációt alkothatnak, szabadon döntve a saját sorsukról.

Így ’68 nekem végül épp a marxizmus meghaladásában segített. Persze, a marxizmussal való szakításomban jelentős szerepet játszott a szociológia révén szerzett valóságismeret is. A 70-es évek második felében bekapcsolódtam a Kemény István, Havas Gábor, Solt Ottília valamint a Hankiss Elemér által vezetett szociológiai felmérésekbe. Kutatni kezdtem a magyarországi szegénységet. Rá kellett ébrednem, hogy az a filozófiai terminológia, amelyet addig szakzsargonként megtanultam és használtam, tökéletesen alkalmatlan a valóság megértésére, és a társadalmi folyamatok értelmezésében jottányit sem segít.

Ugyanakkor tudtam, hogy ’68 emancipációs mozgalmai nélkül nem jöhettek volna létre azok a kutatások, amelyek engem is elvezettek ehhez a felismeréshez.
’68 megtanított a másság tiszteletére.
’68 mindenkit, aki megérti a leglényegesebb üzeneteit, toleranciára tanít, és arra, hogy megéri szakítani a fojtogató konvenciókkal.
’68, a változtatás és életünk újraértelmezésének szimbóluma.
Ezért ’68 feladta nekünk a leckét egy egész életre.