Erzsébet
0 °C
7 °C

Tények és valótlanságok az egészségbiztosítási reformról

2008.03.05. 13:35

Nagyon fontosnak és támogatandónak tartom az Index azon törekvését, hogy a nagy jelentőségű társadalmi kérdésekben összegyűjti a vitában elhangzó állításokat, érveket, illetve ellenérveket, és az olvasók számára közérthető formában igyekszik ezeket közétenni. Az egészségügyben előttünk álló egészségbiztosítási reform kétségtelenül ezek közé a nagy jelentőségű, az ország sorsát alapvetően meghatározó kérdések közé tartozik, mivel potenciálisan visszafordíthatatlan változtatásokat indít el, ezért külön üdvözlendő, hogy a témában több tájékoztató jellegű cikk is megjelent a hírportálon.

Sajnálatosnak tartom ugyanakkor, hogy a Mi a jó, és mi a rossz az egészségbiztosítási törvényben? című cikk az összegyűjtött érvek, illetve ellenérvek igazságtartalmával nem foglalkozik és a laikus olvasóra bízza, hogy melyik félnek hisz.

Úgy gondolom, hogy ez a megközelítésmód nem helyes, mert azt a látszatot kelti, mintha egy adott kérdésben mind a támogató, mind pedig az ellenző érvek egyformán igazak lennének. Sőt egyes esetekben, az érvek, illetve ellenérvek sorrendje azt sugallhatja a laikus olvasó számára, hogy annak van igaza, aki utoljára szólt, hiszen a támogató „megfelelő” választ adott az előtte bemutatott, kétségeket megfogalmazó ellenzői érvekre.

Az egészségbiztosítás reformjával kapcsolatos vita azonban éppen azért olyan éles, „késhegyig menő”, mert az egymással ellentétes állítások közül csak az egyik lehet igaz, mégpedig az, amelyiket a rendelkezésre álló tudományos bizonyítékok alátámasztanak. A másik szükségszerűen valótlanság. Természetesen hozzá lehet úgy is állni a kérdéshez, hogy az egyik fél azt mondja, hogy a Föld lapos, a másik pedig azt, hogy gömbölyű, és ki-ki döntse el, hogy kinek hisz, de mindenki rosszul jár akkor, ha egy tudományosan megcáfolt világképre építjük a reformjainkat. Ez pedig ma reális veszély.

Éppen ezért sokkal jobbnak tartom, az Ágydíj: tények, érvek, ellenérvek című cikkben alkalmazott megközelítésmódot, amely először számba veszi a tényeket, és csak utána állítja szembe egymással az érveket és az ellenérveket. Így mindenki számára egyértelművé válik, hogy a tények melyik oldal álláspontját támasztják alá, vagy éppen cáfolják meg.

Igaz ugyan, hogy az említett cikk tényei közé is csúsztak téves megállapítások (pl. a kórházi ellátások döntő többségét, az úgynevezett aktív ellátásokat nem a kórházban eltöltött napok, hanem az ellátott esetek szerint, esetátalány formájában finanszírozzák, ami erős ösztönző a kórházak számára a kórházi tartózkodás időtartamának csökkentésére), illetve helyenként fontos adatok hiányoznak a felsorolásból (pl. összesen mennyi pénzt vont ki az aktív kórházi szektorból a kormány), ez azonban nem csökkenti az alkalmazott megközelítésmód korrektségét.

Ebben a cikkben arra vállalkozom, hogy az egészségbiztosítási reformról szóló cikk érv-ellenérv párosaiból kiindulva összefoglalom a vizsgált szempontokkal kapcsolatos tényeket, illetve igyekszem bemutatni az egyes érvek mögött rejlő ellentmondásokat, következetlenségeket.

Az egészségbiztosítási reform támogatottsága

Általánosságban igaz, hogy egy relatíve hosszabb periódus előzte meg az első konkrét törvényalkotási koncepció nyilvánossá tételét, amely 2007. október 8-án, illetve 11-én jelent meg az Egészségügyi Minisztérium honlapján. Ettől kezdve azonban az Egészségügyi Minisztérium, a Kormány és az Országgyűlés kormánypárti frakciói olyan törvényalkotási menetrendet kényszerítettek a törvényalkotás folyamatába bekapcsolódni kívánó társadalmi és szakmai szervezetekre, szakértőkre, illetve magukra az országgyűlési képviselőkre is, amely lehetetlenné tette az érdemi hozzászólást.

2007. október 16-án, miközben elvben még a jogalkotási koncepcióról kellett volna egyeztetni, már megjelent a 174 paragrafusból álló törvénytervezet első szövege, amelyet az érintett szakmai és civil szervezeteknek október 19-ig kellett volna véleményezniük. A Magyar Kórházszövetség, a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége (MOTESZ), és egyéb egészségügyi ellátókat képviselő szakmai szervezetek képviselőivel például az Egészségügyi Minisztérium honlapja szerint is október 9-én történt személyes egyeztetés az előző nap közzétett jogalkotási koncepcióról. A MOTESZ 2007. október 17-i levelében fűzött érdemi megjegyzéseket a koncepcióhoz, azonban szóvá teszi azt is, hogy időközben kézhez kapták a törvénytervezetet, amelyre 3 napon belül kellett volna reagálniuk.

A jogalkotási folyamatban azonban nemcsak a szakmai és civil szervezeteket vették semmibe, hanem a parlamenti képviselőket is. Az utóbbi példája az Országgyűlés jegyzőkönyvéből rekonstruálható, 2007. december 6-i egészségügyi bizottsági ülés, ahol a parlamenti munkával párhuzamosan zajló koalíciós egyeztetés eredményeként összeállított módosító indítványokat a bizottsági ülés kezdetén osztották ki, és a kormánypárti képviselők azt szerették volna, ha az ellenzéki képviselők ott helyben, első látásra véleményt nyilvánítanak az indítványokról. Hasonló eset történt a végszavazás napján, december 17-én, amikor 46 oldalon, a törvénytervezetet 133 helyen módosító beadványt kellett volna a képviselőknek a végszavazás idejére áttanulmányozni. Ezek a módosító indítványok már jóval a plenáris ülés megkezdése után jelentek meg az Országgyűlés honlapján, így joggal mondhatjuk, hogy a parlamenti képviselőknek lehetőségük sem volt arra, hogy megismerjék azt, amiről szavaztak.

A törvényalkotás folyamatában a konzultáció lehetőségének biztosítása természetesen nem jelenti azt, hogy a javaslattal egyet nem értők véleményét figyelembe kell venni, és az is igaz, hogy minden átalakítás érdekeket sért. Az azonban mégis csak elgondolkodtató, hogy a szakmai és civil szervezetek, az összes nagy szakszervezeti szövetség, valamint az egészségügyi közgazdaságtan szakértői szinte kivétel nélkül elutasították a demokratikus jogalkotási rendjét majdnem minden ponton sértő törvénykezési folyamatot és a rohammunkában elkészített törvénytervezetet.

Gyorsan vagy lassan?

Az egészségügy állami irányításának csődjére vonatkozó negatív kijelentések egyike sem igaz ebben a formában. Először is az egészségügy nem állami irányítás alatt működik már közel 20 éve. A központosított államszocialista egészségügyi rendszert egy sokszereplős (állami, önkormányzati és magán) rendszer váltotta fel, amelyben a többségében önkormányzati tulajdonban lévő egészségügyi szolgáltatók és a kezdetben munkáltatói-munkavállalói önkormányzati felügyelet alatt működő Országos Egészségbiztosítási Pénztár között szerződéses kapcsolat van, és a szakellátó intézmények jellemzően teljesítményarányos finanszírozást kapnak – azaz a pénz követi a beteget.

Másodszor is nincs olyan egészségügyi rendszer (az egészségügyi ellátás sajátosságaiból adódóan), amelyben ne lenne pazarlás. Jellemző módon azonban a dominánsan piaci alapokra, a magán egészségbiztosítók közötti versenyre épülő rendszerekben a legnagyobb a pazarlás (pl. USA).

Harmadszor, az egészségügyi ellátás színvonalát elsősorban az határozza meg, hogy mennyit tud egy ország egészségügyre költeni, és alapvetően ennek függvénye az orvosok, egészségügyi dolgozók jövedelmének a nagysága is. A hálapénz nem a volt kommunista országok sajátos jelensége, hanem megtalálható nagyon sok afrikai és ázsiai országban, és kitermelheti egy költségkorlátozásra optimalizáló magánbiztosítói rendszer is.

Negyedszer, a magyar egészségügyi rendszer teljesítménye közel sem volt annyira rossz, mint amire a jelenlegi helyzetből következtetni lehet. A Molnár-Horváth-féle egészségügyi reformok jelentős része szakmailag átgondolatlan volt, és az intézkedéseket rosszul kivitelezték. Ennek eredményeként alakult ki a jelenlegi, meglehetősen kaotikus helyzet. A rendszerből történt pénzkivonást nem indokolta az „állami túlköltekezés”, hiszen európai összehasonlításban korábban is alacsony volt a közkiadások aránya (ami a reformok eredményeként tovább csökkent).